Hát kutyaszorítóba kerültünk, kedves felvidéki magyarok. Sokáig lehetne taglalni, hogyan jutottunk idáig. Kényszerítettek bennünket? Ezt száz éve tudjuk, a trianoni gyalázatos ítélet óta nyomás alatt élünk. Önként juttattuk magunkat ide? Ebben is van igazság, hiszen az asszimilációhoz, a statisztikai apadásunkhoz kellett a gyengeségünk, az önfeladásunk is…
Most azonban fordulóponthoz értünk. Ha szeptember végén ismét kimaradunk a szlovák parlamentből, még nagyobbat fognak taposni rajtunk, még messzebb sodródnak az érdekeink, mert a végcél a felszámolásunk, bármilyen cukormázzal is vannak leöntve az ígéretek. Ahogy mondani szokás: szeptember 30-a után is felkel a nap. Csak éppen nem mindegy, mire szórja a sugarait, és kinek mennyi jut belőle.
A politikusi bölcsességről valahányszor Deák Ferenc jut eszembe, aki 158 éve előállt a húsvéti cikkével, és felvetette, ki kell egyezni Béccsel. El tudjuk képzelni a mai eszünkkel, a sérelmi politika ránk száradt rétegeivel, hogy valami hasonlót akarjunk Szlovákiában? Gondoljunk bele: a Pesti Naplóban közölt cikk megjelenésének idejéig, 1865 húsvétjáig mindössze 15 év telt el a szabadságharc vérbefojtása óta! És mégis, a nemzetpolitikai előrelátás azt diktálta, ki kell egyezni Ausztriával. Igen, akár a hóhérral is.
Már hallom a hördülést a hidas kromoszómájúak részéről: hiszen ezt akartuk mi is a vegyespárttal! Kiegyezést. Csakhogy ez vaskos hazugság, Bugárék bizniszelni akartak, s mint kiderült, bizniszeltek is. És bizniszelnének ma is, ha nem fogy el körülöttük a levegő. Dehogy törődtek ők a közösségünk érdekeivel!
Fennáll a kérdés tehát: kiegyezni, kivel? Hogyan? Úgy biztosan nem, hogy beódalgunk egy szlovák pártba kisebbségi kokárdának, akivel lehet hadonászni (ugye, Ravasz Ábel?), úgy sem, hogy levitézlett, az országot lerabló Gorillás Mikulášsal indulunk csatába (ugye, Sólymos László?). Úgy meg végképp nem, ahogy azt Simon Zsolt képzeli, hogy végighaknizzuk az országot, hátha akad néhány ember, akit még lóvá lehet tenni. Ezekre az alakulatokra csak azért van szükség, hogy minden eszközzel akadályozzák a Szövetség sikerét. Maguk is tisztában vannak vele, hogy számukra a háromszázalékos (állami támogatással járó) küszöb is leküzdhetetlen akadály. Rájuk tehát ne fecséreljünk több szót.
Hanem kiegyezni csak az erősekkel lehet. Ahhoz pedig minimum két fél kell. A matematika látszólag borzasztóan egyszerű: Szlovákiában 5,4 millió ember él, ebből közel félmillió a magyar. Ez kevesebb mint 10 (8,5% körüli), de jóval több mint 5 százalék.
Ha 150 képviselő jut be a szlovák parlamentbe, e logika szerint a Szövetségnek 12-13 képviselői hely dukálna. 2002-ben és 2006-ban 20 (írd és mondd: húsz) magyar képviselője volt a pozsonyi törvényhozásnak. Ez ma már számszerűen sem jönne össze. A 12 azonban reális cél lehetne, ha az árulók (akik kikérik maguknak az árulózást) mellett a közösségüket ugyancsak eláruló választók (na jó, mondjuk finomabban: gyávák vagy megalkuvók) nem voksolnának Ficóékra, Pellegriniékre, Matovičékra, Sulíkékra, Kollárékra, Dankóékra, ne adj´ isten Uhríkékra vagy Simečkáékra.
De mi a manóért kellene rájuk szavazni?
Elhiszi valaki is, hogy kezüket-lábukat törve fognak küzdeni a magyarok jogaiért, a déli régiók felvirágoztatásáért? Nemzetiségi törvényért? Déli infrastruktúráért? Az elmúlt három évtized tapasztalata sem volt elég? Vagy az elmúlt három év, amikor a progresszív Martin Šimečka „képviselt bennünket” Brüsszelben. Ki gondolhatja komolyan, hogy egy tapolcsányi, besztercebányai, pozsonyi szlovák fontosnak tartja a királyhelmeci, nagymegyeri, ipolysági magyarok érdekeit? Legfeljebb akkor, ha az ott élő magyarokkal együtt ülnek a törvényhozásban, optimális esetben a kormányban. Ha a közös érdek kompromisszumot eredményez. Mert nagylelkűségre ne számítsunk.
A közös érdekek nagy csomagjába pedig beletartozik a visegrádi négyek közös érdekképviselete is, hiszen a legnagyobb veszély éppen a bennünket mélységesen lenéző Európai Unió központjából leselkedik ránk. Ebből a szempontból Csehország (remélhetően csak egy időre) valóban elesett, de Lengyelországért is szurkolnunk kell. Szlovákiáról nem is szólva. Ahhoz tehát, hogy a szülőföldünkön ki tudjunk állni a jogainkért, azokkal kell kiegyezni, akik szeptember után a kormány rúdját fogják. Egy percig sem hiszem, hogy azok az újmarxisták, liberálisok lesznek.
Kövesdi Károly forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/erdek-es-kiegyezes Megjelent a Magyar7 2023/38.számában.