Szeretem azokat a dilemmákat, amikor csak egyetlen opció áll rendelkezésünkre, és azt sem választhatjuk, vagy utasíthatjuk el, mert adott. Kicsit ilyen jellegű ez a sok susmutolás is a magyarlakta települések kerítésein át a szomszéddal arról, hogy ez a „Ficó” most jó nekünk vagy sem, támogassa-e a magyar párt, vagy sem. Hát erre mondják az angolok - „its academic”...
Magyarul, erről már csak elméleti szócsatákat lehet vívni, a lényegi rész nélkülünk is eldőlt. Illetve erről, többek között, azon magyar ajkú honfitársaink már döntöttek a választások napján, akik épp rá szavaztak, vagy pedig ellene, a Progresszív Szlovákia neve mellé tett X-el.
De ne keseredjünk el, a felvidéki Hamlet „Fico vagy nem Fico” dilemmájához hasonló kérdéssel küzd ma a szuperszláv, a visegrádi négyek legsikeresebb nemzete, a cseh is. A napokban jártam Prágában, ahol az egyik helyi politológiai intézmény teret adott ahhoz, hogy fiatalok előtt elemezzem a magyarországi helyzetet. Minden túlzás nélkül mondhatom, a cseh ifjak szinte kétségbeesett hanglejtéssel kérték, hogy adjak nekik ötletet ahhoz, hogyan lehetne a magyar nemzeti konzervatív modell sikerét átültetni egy cseh kontextusba.
A fő dilemmájuk pedig az volt, hogy van nekik egy Andrej Babišuk, aki ugyan egyesíti a nemzetet a tömeges bevándorlás és progresszív fantompolitika veszélyeivel szemben, konzervatív példaképnek azért mégsem tudják elfogadni.
Egészen véletlenül, néhány órával korábban még Babiš úrral ültem egy asztalnál, ahol finoman de félreérthetetlenül én is kenyértörésre próbáltam ösztökélni valami nemzeti konzervatív ideológiai irányvonalat illetően. Becsületére váljon, nyíltan meg is válaszolta a kérdést. Ahogy elmondta, pártja, az ANO, nem egy konzervatív, hanem egy minden politikai meggyőződést befogadó mozgalom. Hogy ez mi a csodát jelent, azt már nem magyarázta el. Úgyhogy a cseh ifjúságot is csak némi sztoicizmussal Donald Rumsfeld volt amerikai hadügyminiszter bölcsessége irányába tudtam terelni, aki az első iraki háború alatt a felszerelés miatt panaszkodó katonáknak azt válaszolta: „azzal harcolunk, amink van, nem pedig azzal, amink szeretnénk, hogy legyen”.
Legyen ez tehát használati utasítás úgy a politikai univerzalizmusban tetszelgő Babiš úrhoz, mint a magát baloldalinak valló jobboldali miniszterelnökünkhöz is. Tudják, amikor a politikusokra gondolok, visszafojthatatlanul megjelennek a tudatomban legendás angol újságíró kollégám, Jeremy Paxman szavai, aki sok évvel ezelőtt azt nyilatkozta - „a politikusokhoz úgy viszonyulok, mint kutya a lámpaoszlophoz”.
Eltekintve a magasfeszültségű vezetékeket magában rejtő világítóeszköz és a víz korrelációjából eredő kellemetlenségektől, én azért más okokból sem ezt a viszonyulást ajánlanám a politikusokhoz. Ők egy olyan funkciót töltenek be a társadalomban, amit egy józan, normális ember nem kívánhat magának. Romantikus képzeteket persze mellőzni kell, de mint a sírásóra, rájuk is szükség van.
Hogy melyik politikusra van szükségünk, és melyikre nem, azt nem úgy határozzuk meg, hogy egyénileg elemezzük a szavaikat, programjukat, tetteiket. Ez egzisztenciális zsákutca, garantáltan kiábrándulást okoz magának az ember egy ilyen módszerrel. A helyes út, ahogy latinul mondják, via negativa: mérlegelni kell a lehetséges alternatívákat, hogy ha nem ők, akkor ki. Ha az ember lefaragja a nyilvánvaló legkétségbeejtőbb lehetséges jelölteket, akkor a matematika hideg törvényei mentén mindig elérkezik egyhez, akire aztán szavazni kell. Mint régen a Zelovocban karácsony előtt a pulton marad 6 fonnyadt narancsból.
Furcsa kis felvidéki modern történelmünk egyik talán legmeghatározóbb pillanata szeptember 30-án a 11 órakor nyilvánosságra hozott exit pollok, és a reggel 4 körül ismertetett valódi részleges eredmények között eltelt 5 óra volt.
A stúdióban ünneplő turbóatlantista tenyészújságírók vigyora, a brüsszeli hungarofób nyakkendős antifák gratuláló üzenetei a közösségi médiákban, a meghatódott „győztes” szélsőliberális progresszívek államférfiakhoz méltó ünnepélyes üzenetei a nemzethez… Emlékszünk arra, amikor bejelentették, hogy nem ők győztek? Az már szinte másodlagos volt, hogy ki állt a dobogó csúcsán, de nem a nemzetgyilkos, gyermekeket szexualizáló, migránsfetisben szenvedő posványpolitikusok fogják meghatározni a mindennapjainkat a következő években.
Megvallom, a magyar pártok teljesítménye ellenére, az öt órányi geopolitikai szülési fájdalom után egy abszolút megkönnyebbülést éreztem. A magam részéről most minden erőmmel azon leszek, hogy ezt a megkönnyebbülés érzést valahogy kihúzzam még 4 évig. Tudom, nagyon vékonyra lesz kenve ez a harmatnyi kis káröröm, de én is megpróbálok örülni annak, ami van,
Deme Dániel forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/fico-vagy-nem-fico kezdőkép: TASR