Hosszabb és tanulságos, tűpontos leírása a helyzetnek. Csak az kezdje el olvasni, akinek van rá 5 perce. Sokat javítana az európai stabilitáson, és az európai államok közötti kapcsolatok morálján, ha a NATO tagországok retorikájukat saját nemzeti képességeikhez igazítanák. Csak akkor választanák a háborút, mint eszközt, ha képesek azt saját nemzeti eszközökkel megnyerni. Ez igaz a NATO-n kívüli Ukrajnára is... (szerk.)
Jobb lett volna a Minszki Megállapodásokat teljesíteni, majd később az Isztambuli Megállapodást aláírni, semmint más államok korlátlan támogatásról szóló ígéretében bízva egy nem megnyerhető háborúra tenni fel a lapokat. Akik így döntöttek, és e döntésben segítettek, sőt a rosszul alakuló helyzetet tovább eszkalálják, azok a kasszához járulhatnak, de másokon ne kérjék számon a rossz döntések következményeit.
Az ukrajnai háború jelenlegi eredményei által kiváltott pánik naponta sarkallja újabb eszkalációs lépésekre a politikai Nyugat oroszellenességben élenjáró országait. Macron francia elnök katonák Ukrajnába küldésére szólít fel, majd Sikorski lengyel külügyminiszter, a cseh államfő és a baltiak is támogatják az ötletet, miközben Berlin elismeri, hogy német tábornokok február 19-én lehallgatott megbeszélésükön a krími hidat tervezték Taurus rakétákkal lerombolni, de – mentségükre legyen mondva – nem feltétlenül német állománnyal, hanem a már Ukrajnában lévő brit, amerikai és francia katonák közreműködésével. Sikorski külügyminiszter szerint szó sincs kockázatról, hiszen az oroszok jól tűrték a sisakoktól a harckocsikon és a sorozatvetőkön át az F-16-os vadászgépek szállításáról szóló döntésig a tét emelését.
„Létezik, hogy a kollektív védelem tudata így megtéveszti a politikusokat?”
Az EU gazdasági teljesítménye – hála a szankciós politikának – világméretekben visszaesett. „Európa mozdonya”, Németország különösen rossz teljesítményt mutat. A NATO ukrajnai háborúval kapcsolatos politikai döntése –, mely szerint a NATO nem résztvevője a konfliktusnak – ma is érvényben van. Ugyanakkor a politikai Nyugat meghatározó képviselői, köztük a NATO főtitkár folyamatosan biztatják a tagországokat Ukrajna támogatására, nem húzva határokat a támogatás, és a katonai részvétel szintjei között. A helyzet felemás, és az utóbbi hetek kommunikációja alapján az ellentmondások oldására nem sok remény látszik.
Ezen ellentmondások talán legfontosabbika a tagállami szinten végrehajtott, deklaráltan oroszellenes lépések és a potenciálisan erre adható orosz válasz közötti jogviszony kérdése, amit célszerű lenne az első orosz rakéta európai célpontra történt becsapódása előtt tisztázni.
„Miért járna NATO kollektív védelem Oroszországot kétoldalú alapon, nemzeti kedvtelésből provokáló országoknak?”
Anélkül, hogy részleteiben visszamennénk az ukrajnai konfliktus (2014-2022), és az ukrajnai háború (2022. február 24-től) okaira, a szereplők felelősségére, csak egy tényt emelnék ki. Azt, hogy Moszkva és Kijev – török közvetítéssel – hat héttel a háború kezdete után Isztambulban parafált egy, a háború befejezéséről szóló megállapodást. A politikai Nyugat a dokumentum aláírását blokkolta, a háború folytatását szorgalmazta, s ma is ezt teszi. Az EU sem előtte sem azóta nem fogadott el egyetlen, tárgyalásokra szóló felhívást sem, Ukrajna elnöki rendeletben (2022. október 4.) tiltotta meg az ukrán-orosz tárgyalások lehetőségét, Washington pedig katonai dimenzióban mintegy 40 nyugati ország koalícióját szervezte meg Oroszország ellen (finanszírozás, fegyverszállítások, hírszerzési adatok megosztása, műholdak biztosítása, nemzetközi közlekedés, energiahordozók kereskedelme, sport, kommunikáció, stb. dimenziókban). A politikai Nyugat a semlegesség intézményét gyökerestől irtja ki:
„aki semleges marad, az Putyint segíti”
Olyan alkotmányosan semleges országok, mint Svájc, Ausztria, Moldova már rég résztvevői a háborús folyamatoknak; a kormányzó elitek vagy nem tudtak vagy nem akartak ellenállni a politikai Nyugat nyomásának, inkább saját alkotmányukat hagyják figyelmen kívül, nemzeti szinten jelentkező károkkal.
A politikai Nyugat saját társadalmai elől elfedi az ukrajnai háború legfőbb jellemzőjét. Oroszország nem támadott meg, és nem szankcionált egyetlen EU vagy NATO tagállamot sem, közvetlen ok az EU és a NATO országok háborús részvételére nem volt. (A háború okait és az eszkaláció tartalmát a Moszkvater.com portálon megjelent írásaimban részletesen kifejtettem: „Értékalapú szankciós politika?”, „Hogyan vereti szét a Nyugat Ukrajnát?”)
„Amikor az Egyesült Államok az Oroszország és Kína szövetségesének számító Szerbiát bombázta, az agresszió érthetően nem nyerte el Moszkva és Peking tetszését, de nem szálltak be, és nem eszkalálták világháború közeli állapotba a helyzetet. Ugyanez volt a helyzet Irak, Líbia és Szíria esetében is”
Így e konfliktusok globális kihatásai az ukrajnai háborúval összehasonlítva lényegesen korlátozottabbak voltak, s nemzetköziesítésük elmaradásából Európa (az EU) és a világ más térségei is profitáltak. Az ukrajnai háború abszolutizálása, globális hatásokkal járó kiterjesztése nem szolgálta sem Ukrajna, sem Európa érdekeit, sőt világméretekben nagyon sok nemzetközi szereplőt sújt, főként a globális gazdasági folyamatok kiszámíthatatlanságát nehezen kezelő legszegényebb országokat.
Ukrajna nem volt, és ma sem az EU és a NATO tagja. Ezen integrációs szervezetek saját döntés alapján vezényelték harcba tagországaikat, önként léptek be az Oroszország elleni háború különböző dimenzióiba, részvételük szintjét folyamatosan emelve, s ezzel saját hangoztatott veszélyeztetettségüket – a logikus módon várható orosz reakció eredményeként – állandóan fokozva.
„Először sisakok, aztán lassanként minden fegyverfajta szállítása, ukrán katonák tömeges kiképzése, majd a nyugati katonák részvételének meghirdetése, illetve a már ott lévők részvételének elismerése jelentős szintemelést mutat, az eszkalációs spirál működik”
Az eredmény nyugati (és ukrajnai) oldalon katasztrofális, az amerikai szereplő belpolitikai okok miatt kiszámíthatatlanná vált, a projekt bedőlni látszik, s éppen ezért próbálják a terv koordinátorai a háborút európai szereplőkkel tovább eszkalálni – bíznak a csodában és a harctéren kívüli eszközökben (rezsimváltás, megrázkódtató terrorcselekmények végrehajtása orosz területen). Jelen eredmények mellett a felelősség egyértelmű. Ki verette szét Ukrajnát, és kinek volt ez jó? Ki a felelős Ukrajna 2022 áprilisa – az Isztambuli Megállapodás aláírásának blokkolása – után bekövetkezett veszteségeiért? A Nyugat előre menekül a válasz elől, és tovább eszkalálja a helyzetet a provokációra kész országok aktív szerepvállalásával.
„Az ukrajnai háború abszolutizálása – céljának megfelelően – jelentős morális hátteret biztosít az orosz infrastrukturális célpontok, személyek elleni terrorcselekmények végrehajtásához”
Hasonló megközelítést a nyugati országok által elkövetett katonai beavatkozások, agressziók esetében eddig nem tapasztaltunk: a nyugati társadalmakban akkor sem fogadtuk volna el pl. szerb, afgán, iraki, szíriai, líbiai állampolgár által elkövetett terrorcselekményt az Egyesült Államok vagy más érintett nyugati ország területén, ha közben az adott személy jogosan tartotta elfogadhatatlannak (vagy tartja ma is) országa amerikai, brit, francia, stb. bombázását, megszállását. Az attól még terror- és nem háborús cselekmény.
„Az államilag szervezett, kivitelezett terrorizmus a Nyugat oldalán normalitássá vált. Az elmúlt két évben végrehajtott terrorcselekményeket (személyek és infrastruktúra ellen) sem az Egyesült Államok, sem az Európai Unió nem ítélték el, nem követelték azok kivizsgálását”
Ma már lejárt lemez, hogy az Északi Áramlat vezetékeinek felrobbantásában Oroszország érdekeit kell keresni – nyilvánvaló, hogy nem. A politikai Nyugat minden szinten blokkolta az emberiség eddigi legnagyobb volumenű, infrastruktúra megsemmisítésére irányuló terrorcselekményének kivizsgálását. ENSZ vizsgálat megvétózva, a parti államok saját vizsgálatainak eredménye titkosítva – biztosan az oroszok ellen szóló bizonyítékokat elfedve. Az előzmények, az érdekek és több forrás által amerikai tervre és végrehajtásra utaló fő irány összekuszálása céljából – hathatós német titkosszolgálati és média segítséggel – szegény ukránokra terelték a gyanút.
„A logikai bukfencre nem is figyelnek. Miért is kellene támogatni azt az ukrán rezsimet, mely német (EU) stratégiai infrastruktúrát rombol le?”
Nem sok elemzés jelent meg viszont a fő kérdésről. Olyan szövetség tagjai vagyunk, ahol nem üldözendő a szövetség tagja ellen terrorcselekményt elkövetni, ha a cél morálisan igazolható – harc a Gonosz ellen minden dimenzióban. (Az Egyesült Államok már 2019-től szankcionálta az Északi Áramlat építését, mert joga van eldönteni, kitől vegyen Németország földgázt.)
„A politikai Nyugat kilövési engedélyt adott gyakorlatilag minden orosz célpontra, abszolutizálva a Gonoszt, s legitimálva a vele szemben használható eszközöket”
Milyen különbség lenne az ukrán állampolgár, és a fentebb felsorolt országok hasonló folyamatokon átment lakosainak motivációi között, ha az agresszorhoz való viszonyukat vizsgáljuk? Semmi, s nem is merült fel érv az elmúlt évtizedekben, hogy morálisan vagy ténylegesen támogathatóak lennének terrorcselekmények. A politikai Nyugat a jelenlegi elnéző/támogató magatartással olyan precedenst teremt, ami a következő évtizedekben nagyon keményen visszaüthet. Szó nélkül maradtak az orosz és Oroszországba menekült ukrán közéleti személyek (tudósítók, parlamenti képviselő, helyi adminisztrációk tisztségviselői) elleni sikeres, Kijev által célzottnak elismert ukrán merényletek, a Kercsi-híd kamionos terrorakcióval történt, és civil áldozatokkal járó felrobbantása, mint ahogy a nyugati média fáradhatatlanul támogatja a háború „az oroszok maguk alatt lövik a zaporozsjei atomerőművet” című fejezetét is.
„A nemzetközi jogi határok lebontása háborús célok érdekében napi szintűvé vált”
A német parlament jogi szakértői 2022 márciusában az ukrán katonák németországi kiképzését már háborús részvételként definiálták. Ehhez képest jelenleg német tábornokok tervezik orosz stratégiai célpontok megsemmisítését orosz területen úgy, hogy közben „bátrabb” provokátor országok kritizálják a német kancellárt gyengeségéért, amiért még nem engedélyezte az 500 kilométer hatótávolságú rakéták szállítását Ukrajnának. Az éppen esedékes francia, német, brit, lengyel, cseh, litván, lett, észt provokációk szüneteiben ijesztgetik a 450 milliós EU lakosságát, hogy „háborúra kell felkészülni Oroszországgal”.
„És igazuk van, mert ilyen provokációk mellett fel kell készülni, hogy előbb-utóbb az orosz vezetés kritikus tömegként értékeli az oroszellenes katonai, gazdasági, humán, információs, terror, stb. lépéseket, s a háború résztvevőjeként tekint majd egyes országokra, katonailag reagálva az egyre érzékenyebb pontokat támadó provokációkra”
Ha megnézzük a Nyugat ukrajnai részvételének, és Oroszország elleni szankciós politikájának eszkalációját (jelenleg a 13. EU szankciós csomag után vagyunk), akkor gyorsan azonosítható egy olyan országcsoport, mely élen jár újabb szankciók bevezetésének, és újabb fegyverfajták szállításának erőltetésében. Tekintet nélkül a 450 milliós EU lakossága, gazdasága számára nyilvánvaló közvetlen hátrányokra, és a közvetlen NATO-orosz háború egyre valószínűbb lehetőségére. Ezen „provokátor” országok retorikában egyre erőteljesebben támadják a háború mielőbbi leállítását szorgalmazó tagországokat, s lépéseikben szinte közvetlenül hajtják végre az ukrán vezetés újabb és újabb oroszellenes követeléseit, legyen szó energiáról, piacról, újabb fegyvertípusok átadásáról, vagy egyszerűen „csak” az orosz sportolók, művészek nemzetközi mozgásterének korlátozásáról – a kollektív bűnösség „uniós értékalapon” történő alkalmazásával.
„Minden a győzelmet szolgálja, a politikai Nyugat egyre nyilvánvalóbb morális degradációja mellett”
A régi szabályok nem érvényesek, az újak is csak Oroszországra, mert ma olyan dolog történik, ami az emberiség történelmében még soha – háború van két (egyébként EU-n és NATO-n kívüli) ország között. Az „értékalapú” EU-diplomácia vezetője élen jár a „dőljön el a kérdés a harctéren” szlogen hirdetésében. Valami nem kerek: az emberiség eddigi történelmében az volt a normalitás, hogy a konfliktusokat enyhítsük, izoláljuk, ne terebélyesítsük és nemzetköziesítsük annak minden európai és globális következményével.
A politikai Nyugat és főként a provokátor államok az EU 450 millió lakosa számára azt az érzetet keltik, hogy Európát orosz támadás fenyegeti, miközben látható, hogy a Nyugat és Oroszország közötti konfrontáció jelenlegi szintje a politikai Nyugat ez irányú döntésein alapul, bármikor enyhíthető, beleértve a háború befejezését is.
„Az EU-orosz és NATO-orosz kapcsolatokat a Nyugat eszkalálta a mai már-már limitek nélküli szintekig, és a Nyugat tudná az eszkalációt csökkenteni”
Nincs olyan nap, hogy a ma már 32 országot számláló NATO 32 védelmi minisztere, 32 vezérkari főnöke és 32 katonai hírszerző szolgálata közül valaki ne hozná éppen nyilvánosságra aznapi értesülését, értékelését, mely szerint már alig van időnk egy NATO-orosz háború kezdetéig. Ez az aggasztó hír pedig furcsa módon nem óvatosságra inti a kormányokat, hanem éppen ellenkezőleg, egyesek még tovább provokálják Moszkva tűrési határait. Azaz maguk sem hisznek egy Moszkva által indított háborúban, mert még látnak mozgásteret a további eszkalációra – racionális szereplőket feltételezve Nyugaton, az elmúlt hetek folyamatai csak így értelmezhetőek.
„A megoldás a racionalitáshoz való visszatérésben van. Az államok folytassanak olyan külpolitikát, melynek következményeit saját nemzeti eszközeikkel kezelni tudják. Egy-egy állam ne a 31 másik NATO tagállam képességei mögé bújva provokáljon atomhatalmakat, világgazdasági makro szereplőket!”
A kollektív védelem lehetősége egyes politikusoknál, kormányoknál hamis érzetet kelt: a „banda effektus” elbizakodottá tesz olyan országokat, melyek a NATO védőernyője nélkül minden bizonnyal normális külpolitika folytatására kényszerülnének, azaz a rendelkezésükre álló gazdasági és katonai potenciállal arányosan alakítanák külpolitikájukat. A nemzeti külpolitika normalitása olyan külpolitikai stratégiát és lépéseket jelent más nemzetközi szereplők irányában, melyek következményeit képesek a nemzetállamok saját eszközeikkel kezelni. Ma ez néhány NATO-tagországnál láthatóan nem így van. Képességeiket a NATO képességeiből származtatják, s napi retorikájuk ezt tükrözi.
„ Ha megnézzük a 1,5—1,8 milliós balti országok szerepét az ukrajnai konfliktus, és annak háborús fázisának kezelésében, akkor láthatjuk, hogy ezen országok – reális gazdasági és katonai képességek nélkül – élen járnak a háborús retorika fokozásában”
Elsők a szankciós politika élezésében, minden oroszellenes lehetőség csúcsra járatásában, s kezdeményezéseikkel a NATO-ban közel egy milliárd embert közvetlenül érintenek, miközben kb. 1:1000 arányt jelentenek a szövetség katonai költségvetésében és képességeiben (több dimenzióban nulla képesség).
Nem biztos, hogy a lengyel, a német vagy a francia nép igent mondana egy időben és korrekten feltett kérdésre:
„Vállalja-e Ön Oroszország további provokálásának kockázatait a NATO kollektív védelme nélkül?”
Ha pedig e népek nem vállalják a következményeket nemzeti alapon a kormányaik által kezdeményezett provokációkért, akkor miért kéne olyan népeknek vállalni, akik eleve békét akartak, és Ukrajna előtt a háború eddigi eszkalációjáért nincs felelősségük?
Minden állam egyenlő jogokkal rendelkezik az ENSZ Alapokmánya szerint. Ha Lengyelországnak vagy Litvániának problémái vannak, és képes kétoldalú alapon lejátszani egy lengyel-orosz vagy litván-orosz meccset, akkor rajta, kövesse Sikorski külügyminiszter, illetve Landsbergis külügyminiszter meghirdetett harcias külpolitikáját, s vigyen be minél több mélyütést Oroszországnak. Érdeklődéssel várjuk az eredményt. Jó lenne viszont elkerülni a nemzeti szinten hozott provokatív lépések okozta világszintű jajgatást, azt a helyzetet, hogy „Oroszország megtámadta a NATO-tag Lengyelországot, csapást mért litván célpontra, miután csapataik véletlenül összetalálkoztak az ukrajnai harctéren. Azonnal méltó választ kell adni a NATO-tagot megtámadó Oroszországnak a Washingtoni Szerződés 5. cikkelye alapján, bevetve a NATO teljes potenciálját.”
„Időben kell tisztázni, hogy nincs kollektív védelem provokátor országok számára”
Ma még talán nem késő e mellékszálakra felhívni a figyelmet, mielőtt egyes politikusok elbíznák magukat, és társadalmaik fentebb jelzett megkérdezése, valamint országaik valós képessége nélkül valamennyi NATO tagországra kiható következményekkel indítanának olyan háborús kezdeményezéseket, melyeket nemzeti alapon kezelni nem tudnak (vagy talán képességeik tudatában eleve nem is szándékoztak).
Varga György forrás: https://moszkvater.com/kollektiv-vedelem-provokator-allamoknak/
(Dr. Varga György diplomata, szakterülete a posztszovjet térség. Doktori fokozatát nemzetközi kapcsolatok elmélete témakörben szerezte, egyetemi oktatóként a stratégiai tervezés, a biztonságpolitika és a nemzetközi kapcsolatok elmélete tárgyakat oktatta. Diplomataként Ukrajnában, követként Moszkvában, nagykövetként Moldovában és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) oroszországi Megfigyelő Missziójának vezetőjeként (2017-2021) képviselte hazánkat. Utóbbi beosztásában a háborút megelőző négy évet az 57 országot tömörítő szervezet megbízásából Oroszország és az ukrajnai szeparatista terület ukrán kormány által nem ellenőrzött szakaszán töltötte, vezetve a konfliktus rendezésének elősegítését célzó szünet nélküli nemzetközi megfigyelést. Az MTA köztestületi tagja.)