Szalai Laura interjúja a Mandinerben Bagdy Emőke pszichológust faggatta, ismét telibe talált. A téma komoly, tehát nem lehet róla röviden "csevegni". Ezért hosszabb, de megéri elolvasni és levonni a naprakész tanulságokat (szerk)...
Megszokta már, hogy Skype-on rendel?
Szép lassan hozzászoktam, de nem volt egyszerű. A személyes kapcsolat jelentőségére akkor döbbentem rá igazán, amikor a hiányát megéltem.
Mitől más az online zajló terápia?
Tudományosan bizonyított tény, hogy amikor az élő tekintetek összekapcsolódnak, az érzelmi agyban energiafolyamatok indulnak el, az ember tükörneuronjai, idegsejtjei aktivizálódnak. Ezáltal „lefényképezem” a másikat, a tartásából, mozgásából kiderül, hogy milyen az érzelmi állapota – ez az empátia útja. A szemkapcsolatra szükség van a mimikai összképhez, ahhoz, hogy egyértelműbb legyen az interakciós „együtt rezgés” két személy között. Azáltal, hogy a képernyőn ez közvetetté válik, nem ugyanaz a hatás érvényesül. George Stratton fordított képet láttató szemüveges kísérlete óta azonban tudjuk, az agyunk rendkívül rugalmas, helyreállítja a képet. Alkalmazkodóképessé tesz minket. Idővel tehát a Skype-terápiákon keresztül is meg tudtam tapasztalni azt, amit az élő kapcsolatban.
Mi viselte meg leginkább az embereket az elmúlt több mint egy évben?
A járvány krízisállapotot, az emberiség számára próbatételi helyzetet teremtett. Váratlanul történt, szinte egyik napról a másikra, ami miatt a korábbi életrend érvényét vesztette. Rádöbbentünk, hogy életveszélybe kerültünk, minden másképp történik, már a jövő sem lesz ugyanolyan. Létszükségleteinktől, a biztonságtól lettünk megfosztva, a biológiai világháború az izolációt is parancsba adta nekünk. Hazai kutatásokból tudjuk, hogy sok más nemzethez képest kevésbé tűrjük a bizonytalanságot. A járvány beköszöntével az emberi kapcsolatok természetes folyamata korlátok közé került, és olyan szűrőrendszerek – maszkhasználat, másfél méteres kötelező távolságtartás – épültek be a mindennapjainkba, amilyenekkel nem tudjuk a korábban jellemző kapcsolati komfortot élvezni. Az „intim buborék” kapcsolat – például találkozáskor egy ölelés – elmarad, a személyes kapcsolati zóna komfortján túli, másfél méteres távolság már az érzelmi hatásokat is módosítja. Társas lények vagyunk, a szeparáció radikálisan hat az emberre. Ez magáramaradottsági, elhagyatottsági félelem, amely pánikot kelthet, a halál félelmével kísért meg.
A járvány alakulása mindenhol nagymértékben függött a társadalom magatartásától is. Mi, magyarok hogyan vizsgáztunk?
Érdekes, hogy már a múlt év elején tudtunk a járvány kínai kirobbanásáról, de nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget neki, mondván, messze történik. Március elején aztán szembesültünk azzal, hogy nagy a baj. Az egyes hullámokban más-más humán magatartás volt a jellemző. Az első reakció a kétségbeesés, majd a kollektív pánik volt, ilyenkor jelentkezik a regresszió, vagyis a magatartási színvonalunk alá esünk. Elkezdtünk kapkodni, felvásároltuk az élelmiszert, mintha háborús helyzet állt volna elő. Különféle lélektani mechanizmusok jelentkeztek, például a tagadás, vagyis amikor elhiteti magával az illető, hogy nem létezik a vírus. Ez önmentő mechanizmus, hiszen ha ráeszmélne, hogy valójában mekkora a baj – életveszélyben van –, kétségbeesne. Egy másik a bagatellizálás: nem is akkora a baj, fel van fújva az egész járvány. Jellemzőnek bizonyult a projekció is. Tehetetlenségi haragunkat kivetítve elkezdjük keresni az ellenséget, a bűnbakot, ilyenkor valakit felelőssé akarunk tenni az előállt helyzetért. Feltételezzük, hogy a másik becsap, nem mondja meg az igazságot, holott nem erről van szó. Ez lelki elhárítás, saját „igazságot”, véleményt alkotunk, mert valójában félünk. Ezek a lélektani elhárító, feszültségcsökkentő mechanizmusok az egész járvány során megfigyelhetők – kezdetben a vírus létezésével kapcsolatban, most pedig a vakcinákkal összefüggésben. Minek kell a vakcina? Vajon meg akarnak mérgezni? Van-e benne egyáltalán hatóanyag? Kinek hihetünk, melyik a jó? Gyakran hallani ilyesféle kétkedéseket.
A járvány alatt voltak pozitív emberi megnyilvánulások is.
Valóban, az első fázisban a hálaadó, köszönetmondó, segítő akciókat látva megtapasztalhattuk, hogyan nyílt ki bennünk az altruizmus, az önzetlen segítésre való hajlam. Ez genetikailag kódolva van bennünk, ám mivel egoista, individualista kultúrában élünk – amire a konzumizmus rátesz egy lapáttal –, a szocializációban nem kap kellő hangsúlyt az egymás iránti figyelmességre, segítésre való nevelés. A Kopp Mária-féle vizsgálatok kimutatták, hogy a kelet- és közép-európai országokból mi vagyunk a leginkább individualisták: főleg magunkkal törődünk. Ehhez képest mi történt most? Mentünk az erkélyre tapsolni, énekelni az egészségügyi dolgozóknak, vittük a finomságokat nekik a kórházakba, önkéntes segítők, pszichológusok nyújtottak pro bono pszichológiai kríziskezelést. Az emberi lélek nemcsak menekülési csatornákat keres, hanem visszatér az ősi erőforrásokhoz: az együttműködéshez, a hála, az irgalom, a szeretet kifejezéséhez. Mindez elképesztő fegyelemmel párosult, betartottuk a szabályokat, pedig nem voltunk akkora veszélyben, mint a harmadik hullám idején. Ma ismét fellendült a segítőkészség, például a covidárvák részére mozgósuló segítségadásban.
Milyen problémákkal keresték meg a páciensek?
Sokat tanultam az eltelt időszakban a páciensektől. A pszichológiai ismereteket rá tudtam illeszteni arra a helyzetre, amelybe a covidkényszer miatt kerültünk. Mindnyájan rossz stresszek hullámvasútján ülünk, és kapaszkodunk. A szervezetünk érzékeli, hogy veszély van, ezért egyfajta vészcsengőként jelez. Azt követeli, hogy tegyünk valamit – ám nem tudunk, tehetetlenek vagyunk. A feszültség bennünk reked. A tehetetlenség miatt kétségbeesett állapotba kerülünk. Magas vérnyomás és vegetatív zavarok alakulnak ki, a keringési rendszerben is kimerülés következhet be. A szervezet biológiai egyensúlya felbomlik, alvászavar, táplálkozási zavarok jelentkeznek. A covidfáradtságot mint diagnózist most már használja az orvostudomány. Ehhez társulnak a külső nehézségek, mint a családi problémák, a gazdasági bajok, az egzisztenciális krízis. A leggyakoribb zavar mégis a szorongás, a félelem, a pánik, a lelki és a kapcsolati krízisállapot. Magas arányban fordul elő a családon belüli erőszak is.
Mit viseltek a legnehezebben az emberek?
Felkelünk, dolgozunk, hazamegyünk – minden, ami rítus, tradíció, megszokás az életünkben, az kiegyensúlyozottságot és biztonságérzetet ad. Ám most felbomlott a rend, helyette tétovaság következett. Az életünkben az adja az alapbiztonságot, hogy van egy hely, ahová szervesen tartozunk: a család. Azoknak a legnehezebb, akik magányosak. A magányos embernél – ami nem azonos azzal, hogy valaki egyedül van – depresszió alakulhat ki: azt gondolja, nincs kiért, miért élnie, nincs senkije. A párban lévőknél két „kilengés” mutatkozott. Kihasználták a hirtelen jött időt, ami pozitív fordulatot hozott a kapcsolatukba – egyébként szerencsére kissé emelkedett a gyermekszaporulat –, vagy pedig civódni kezdtek, minden sérelmet felemlegettek, és krízis alakult ki. Ebben az időszakban sok kapcsolat futott zátonyra, kiderült, hogy nem működik egymással az élet. Ilyenkor mindig azt mondom: nincs értelme, hogy megalázd a másikat, hiszen valamikor szeretted, a méltóságot nem veheted el tőle. Ne most válj el! Akiket pedig családban ért a covidhelyzet, azoknál nagyon fontos volt, hogy a szülők ne a gyerekeken vezessék le a feszültségüket. Fel kellett ismerni, hogy a mostani időszak az építkezésé is lehet, és meg kell védeni a szeretetközösségünket. Ehhez szükség van a tervezésre, arra például, hogy a családi tanácsban a gyerekek bevonásával határozzanak meg egy napirendet. Aki így tudott tenni, egyensúlyba kerülhetett.
Lassan kikeveredünk a harmadik hullámból. Milyen állapotban vagyunk most?
A harmadik hullámban jött a covidfáradtság: energiátlanság, indítékhiány, örömképtelenség, levertség, apátia, elközönyösödés. Ez a depresszió előszobája, amikor már nem működik elég erővel az életösztön, a küzdőerő. Ha összeszedjük életbátorságunkat, és vállaljuk az elviselést, sőt megküzdést, akkor az elme nagyon kreatív tud lenni. A mélyponton, a legelkeseredettebb helyzetben is mindig van reménység, csak nem szabad feladni, magunkba roskadni! A legfontosabb, hogy ne maradj egyedül, és rögtön gondolkodj azon valakivel együtt, mit tehetnétek. Tervezd meg, hogy mit teszel! Tartsd és őrizd meg a reményt! A lázadó kitörés a pánikos menekülés sikerületlen útja. Európa-szerte előfordultak lázadó tüntetések, elsősorban a fiatalok körében. Nálunk ehhez képest meglehetősen fegyelmezett volt a társadalom. Most pedig nyiladozik már a reménység kapuja, újra mehetünk találkozni. A régi szokásainkhoz, kedvenc helyeinkhez, törzsasztalunkhoz, a barátainkkal való együttléthez szeretnénk visszatérni. A régiről álmodozunk, már látszik is a szabadulás útja, de be kell látnunk, többé nem lesz semmi ugyanaz és ugyanúgy. Most van ismét szükség a fegyelemre, mert még ólálkodik a veszély.
Azt hittük, mindig egészségesek maradhatunk egy beteg világban – mondta az emberiség helyzetéről Ferenc pápa tavaly húsvétkor. Mi volt a baj az életünkkel?
Zsákutcába, értékválságba, morális zuhanásba kerültünk, „embervoltunk hanyatlásába” sodródtunk, mint azt Konrad Lorenz mondta. Most kaptunk egy súlyos figyelmeztetést, hogy élet- és egészségpusztító módon élünk, szó szerint életveszélyesen. Már az ezredforduló után változások álltak be az életünkben: gazdasági krízis, bankválság robbant ki, ami az üzleti bizalom alapvető megrendüléséből keletkezett. Azután rádöbbentünk a minket éltető környezet elleni merényleteinkre is. Majd jött a világjárvány, ami általános biztonságvesztést hozott. Elkezdtük felismerni a helyzetünket: ráeszméltünk, hogy tönkretesszük a létfeltételeinket, kapcsolatainkat, életminőségünket. Materializálódott, földhözragadt, anyagi és pénzközpontú értékvilág mammonját tápláljuk. Létezésünk minőségi mivoltát, emberségünk értékeit romboljuk.
Mire gondol?
Az ember nemcsak testi-lelki, hanem szellemi-spirituális lény is. Anyagi valóságunk mérhetőségével szemben a boldogságot és békét elősegítő humán minőségeink nem mérhetők, csak átélhetők. Ezek, mint kötődés, hála, irgalom, együttérzés, szeretet, hit, remény, együttműködés, az értékvilágban a materiális javak mögé szorulva eltörpülve erőlködnek életben maradásukért. Emberi világunk veszélyes irányba kezdett haladni. Mi is történt? Identitásunk tartópillérei, a közös értékeink rogyadoznak. Ugyanis ahogyan felnövünk, az elménk kinyílik a világ megismerésére, onnantól kezdve nem csupán földhözragadt materiális lények vagyunk, megkezdődik az identitásépítés, értékek és minőségek beépítése: hogyan kell élnünk? Képessé válunk önreflexióra, önmegítélésre abban: ki vagyok én, hova tartozom, mik a céljaim, feladataim, jól cselekszem-e, mi az értelme az életemnek? A materiális tengely mellett ez az életünk vertikális tengelye, itt vannak az emberi minőségek. Minden válasz hitből fakad, hitbeli meggyőződés. A hit nem vallási kiváltság, közös emberi képességünk. Az ateista is hisz valamiben. Nem tudunk célok nélkül létezni. Ha vannak céljaink, akkor túléljük a legnagyobb nehézséget is. Rengeteg tragédiát kellett átvészelnünk, a történelem rugdosta az emberi sorsokat. A túlélés művészetét kell újra megtanulni, ahhoz pedig hitre van szükség. Ám az utóbbi századok következménye a szekularizáció, az ateizálódás. Isten helyére került a ráció. „Az ész az isten, melly minket vezet” – írta Berzsenyi Dániel. A legfőbb úr és kőtáblái helyére került a mammon, ez a pénz. Sajnos a tudomány is korrumpálódott azáltal, hogy kiszolgálta a mammont. Fegyverkezés, hadiipar, atombomba-készítés – az ész, értelem emberszolgálati kiváltsága romboló erővé válhatott. Profitszerző versengésbe fulladnak bele a humán értékek.
Mit kellene másképp tennünk?
Szükség van a belátásra, arra, hogy a tudománynak, mindennek emberszolgálónak kell lennie. Két világerő van: a hatalom és a szeretet. A hatalom az, ami fékevesztetten hódít, és új birodalmat, pénzt akar. A jobb agyféltekénk azonban szelídíthet minket, hiszen azt mondja, az emberi életért cselekedjünk. Erre a belátásra kell eljutnunk. A legnagyobb tanulság, hogy a hatalom mellé szeretet kell. És új magatartási kódexre van szükség. Újra embernek kell lennünk a világban, a közmegegyezéses értékekre nézve társadalmi szerződésre volna szükségünk. A kulcs kezdetektől a nevelésé, minden a családban dől el. A szülőknek tudniuk kell, hogy mire van szükség a gyermek egészséges fejlődéséhez, a pedagógusnak magatartásra, kultúrára, etikumra kell nevelnie. Az egész etikai nevelést az érzelmi és szociális intelligencia fejlesztésére alapoznám. A művészetek szerepe is kimagasló. Összegezve tehát: emberiesíteni kell a világot, a visszatalálás kulcsszava pedig az együttműködés. Ha nem térünk vissza az emberszolgáló élettörvény tiszteletéhez és szolgálatához, elgépiesedünk, elembertelenedünk.
A genderidentitás-elméletet korábban bizarrnak nevezte, illetve kifejtette, hogy a szülő és a pedagógus feladata az, hogy az egyértelműségek és ne az elhajlások, azaz a devianciák irányába szocializáljanak. Sok támadást kapott, szakmaiatlannak nevezték a véleményét. Megbánta, hogy beleállt ebbe a vitába?
Egyáltalán nem bántam meg, vállalom az identitásomat. Luther Márton szavaival élve: „itt állok, másként nem tehetek”. Vannak a tudományos tények, és megvannak a személyes hittételeim is. Ma úgy látom, hogy veszélyes a genderkérdésről disputálni, mert nincsenek szilárd fogalmi jelentési bázisaink. A szavak jelentésértelmezési különbségei miatt elbeszélünk egymás mellett, illetve szubjektív akarat szerint más jelentést tulajdonítunk a kimondott szónak. A genderkérdés parttalanná, erőrendszerek harci terepévé vált. A fordulópontot 1995 jelentette, az ENSZ ekkor tartotta Pekingben a nőügyi világkonferenciáját, amelyen megszületett a genderfogalom új értelmezése. A soknyelvű kongresszusról sokféle értelmezés jelent meg szerte a világban, több küldött úgy értelmezte, hogy a nemek közötti esélyegyenlőség elvét a biológiára is ki kell terjeszteni, vagyis szükségtelen a biológiai és társadalmi nem elkülönítése. Ember legyen csupán.
A kongresszussal alapvetően arra kívánták felhívni a kormányok figyelmét, hogy tegyenek meg mindent a nőkkel szembeni diszkrimináció felszámolásáért.
Maximálisan az esélyegyenlőség híve vagyok, valósuljon meg a munkában, a bérekben, a megbecsülésben, ismerjük el és tiszteljük egymás értékeit. Megvan a saját esélyegyenlőségi képletem: a férfi a teremtés koronája, ha a nő érdemei szerint koronázza meg őt. Tisztelnünk kell egymásban a királyt és a királynőt. A szüfrazsettek még csak választójogot akartak, a feminista mozgalom szélsőséges képviselői viszont idővel már a pokolba kívánták a férfiakat, végül határsértés történt.
Mit ért ez alatt?
Új módon konstruálták meg a gender fogalmát. A társadalmi genderfogalom jelentéshatára kinyílt, és önkényesen bekebelezte a biológiait. Pedig utóbbira az evolúció törvénye érvényes, a két nem feladata az élet továbbvitele. Nagyon fontos kérdés az esélyegyenlőség, de a „nemek forradalma” nem ígér békét. A biológiai hardvert, a gének mibenlétét nem társas hatások, ízlések, vélemények szabják meg, ez vastörvény. A hardver a biológia, a szoftver a társadalom. Sokat segített a megértésben a vállaltan homoszexuális Douglas Murray A tömegek tébolya című, elfogulatlan könyve. Rávilágított, hogy a századok óta háttérbe szorított homoszexuális és más kisebbségek a konstruktivizmus szellemében akképp kívánnak esélyegyenlőséget, hogy kitágítják az egyenlőség befogadási határait, ehhez a fogalmak jelentéseit is meg kell változtatni. Lázadásukban azonban erőpozícióból meg akarják határozni magát a fő törvényt, túllépnek a határon. Megjelenik az erőszak mint kommunikációs eszköz. Az érintett csendes többség nem akar csatázni, ezért tűri, hagyja szótlanul a jelenséget. Kérne viszont a többség is toleranciát, saját véleménye kifejezési szabadságát, de ha az eltér, akkor tarthat a megbélyegzéstől, címkézéstől. Az egykor kirekesztettek most büntető kirekesztőkké váltak. Megértettem, hogy a kisebbségek méltóságkereső erős hulláma söpör végig a nyugati kultúrán, az egykor kirekesztettek most igazságtételt követelnek.
Nem arról van szó csupán, hogy azonos jogokat szeretnének a többségi társadalommal?
A fő törvényt a kisebbség nem határozhatja meg, ezt esélyegyenlőség és szabadság jogán a többség, társadalmi konszenzus hozza létre. Egy egészséges társadalom működését törvényei garantálják, ha azokhoz tartjuk magunkat. „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet” – üzeni József Attila. A posztmodern nihilizmus szellemében a kisebbség kész tagadni és elvetni a meglévő törvényeket. A fogalmak jelentéseit is dekonstruálja, azaz kész lebontani a közmegegyezéses jelentéseket. Az overinclusion, azaz egy fogalom jelentésének kitágítása azonban veszélyes gondolkodási és megértési zavart okoz, ha valami túl sokat jelent, akkor lényegét tekintve egyre kevesebbet. Az egyértelmű kategóriák – mint férfi, nő, házasság, család stb. – felbontása, sőt újabb és újabb identitáskategóriák bevetése például a nemi hovatartozás és szexuális ízlés terén, sőt az identitások váltogatási szabadsága elsöpörhet minden közmegegyezést, miheztartást és stabilitást. Nincs határ, besorolást kaphatunk a már száz feletti szexuális identitáskategóriák közé. Utánanézve én például demiszexuális vagyok. Az ilyen ember „csak akkor tud szexuális kapcsolatot létesíteni, ha romantikus érzelmeket is táplál a partner iránt”.
A kormány örökbefogadást szigorító döntésére válaszul elindult A család az család kampány, kiállva többek között a szivárványcsaládokért. Egyik érvük: a legfontosabb, hogy a gyerek szeretetteljes közösségben nőjön fel, mindegy, milyen neműek a szülők. Mit gondol a vitáról?
Vannak genetikailag programozott szenzitív fejlődési periódusok, „időablakok”, mikor mit vésünk be környezeti mintáinkból. Ilyenkor minden ingerbehatás különösen jelentős. A nemi hovatartozás szenzitív pszichológiai időszakaiban meghatározó a férfi-nő szülőpár mintája. Feltéve, ha egészséges fejlődésben gondolkodunk. Kell hogy legyen egy férfi és egy nő a gyermek számára, hogy életvitel-szerűen mindketten ott legyenek, mivel két anyukától, két apukától nem kapja meg a kulcsingereket, nem fogja tudni, hogyan kell viselkedni a másik nemmel. Még válási árvaságban is van biztos apuka-anyuka. A szexuális másságok esetében a statisztika szerint törékenyebbek a kapcsolatok, és a „válási árvaságok” is kritikusabbak. A társas környezet pedig ma még nem érett arra, hogy toleránsan viszonyuljon az ilyen családi alakzatokhoz, és a gyermek szenvedhetné el a társai reakciójában megélt kirekesztést. A legfőbb érv azonban, hogy kinek a szükséglete ez a helyzet. Hogyan képviseljük legjobban a gyermek érdekeit? Az ő sorsáról döntünk.
Rátérve a pszichológiára, milyennek látja a szakma presztízsét?
Minden szakmának van neve, vannak rá vonatkozó törvények, vannak rendeletei, azaz illetékességének és tevékenységének szabályozói. Van kamarája, amely az érdekvédelmét szolgálja. Nekünk semmink nincs, még egy névsor, nyilvántartás sem, nemhogy egy közhiteles nyilvántartás, amelyből minden magyar polgár megtudhatná, kihez forduljon különféle problémáival. 1989-ig minden fenti szükségesség rendben volt: rendeletben definiálták a szakmát, meghatározták, hogy ki nevezheti magát pszichológusnak, és milyen tevékenységre jogosítja fel a végzettsége. Kamaránk is volt. 1989-ben mindent újraszabályoztak, rólunk pedig megfeledkeztek. Nincs rendes érdekképviseletünk sem; a kormányok váltották egymást, és küzdöttünk azért, hogy legyen legalább egy kamaránk. Kétszer eljutottunk odáig, hogy a kidolgozott törvénytervezet a parlament elé kerüljön, de az utolsó pillanatban visszavonták. Sajnos a helyzetünket a politika nem fogja tudni megoldani, ez összetettebb probléma. Két világerő van: a hatalom és a szeretet.
Eközben a lelki bajokat egyre többen „orvosolják”, önismereti trénerek, coachok segítik a pszichológusok munkáját.
Valóban, sok más „segítő szakma” lépett fel vetélytársként. Jelenleg tizenötezer pszichológus van az országban, de miután az egyetemek kiengedik a diplomás szakembereket, mindenki azt csinál, amit akar, semmi nem szabályozza a tevékenységet. Egy kivétel van csupán: a klinikai pszichológiai szakág. Nincsenek meghúzva a határok, ezért például ma bárki kiírhatja a táblájára, hogy pszichoterápiát végez – holott az valójában öt év egyetem, négy év klinikai szakképzés, három év pszichoterapeuta-képzés után volna lehetséges. Bele sem gondolunk, hogy a segítő szakmák elburjánzása és a jogosultsági meghatározások hiánya milyen súlyos károkat okozhat. Ha valaki orvosi alapdiplomával kitenné a táblát, hogy sebész, diplomáját vesztve börtönbe jutna. Kérdezem: a lelket lehet szabdalni anélkül, hogy valaki ismerné a „lelki szerveink” mibenlétét? Ily módon bárki bármit mondhat saját hozzáértéséről. A reménység vámszedői tarolnak, a szükségletek kínja csalókhoz viheti a polgárokat. Nagy a baj! Az egészségügynek nem kellünk, nincs állás. A pszichológusdiplomával kényszervállalkozóvá lesznek a munka nélküli szakemberek. Tanulmányokkal bizonyítottuk, hogy ha a háziorvosok munkáját pszichológusok segítenék, radikálisan csökkenne a táppénzes napok száma, nem lenne szükség ennyi gyógyszerre, felesleges és drága vizsgálatra. Az egészségügynek és az egész társadalomnak érdeke, hogy a társadalmi munkamegosztásban méltó helyre kerüljön ez az egyébként „divatszakma”. Egyelőre beérnénk egy internetes pszichológusregiszterrel is.
forrás: mandiner.hu Az interjút a Mandinernek Szalai Laura készítette Nyitókép: Földházi Árpád
Bagdy Emőke rövid életrajza:
1941-ben született Tiszafüreden. Érettségi után származása miatt nem folytathatott egyetemi tanulmányokat, ezért először gyógytornász-képesítéstszerzett. 1963-ban nyert felvételt az Eötvös Loránd Tudományegyetem pszichológia szakára, 1968-ban diplomázott. 1982-ben a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen klinikus szakpszichológusi, 1996-ban szupervizori, 2001-ben pszichoterapeuta-végzettséget szerzett. 1982-ben lett a pszichológiai tudományok kandidátusa, 1995-ben pedig a Kossuth Lajos Tudományegyetem habilitált doktora. 1968-tól az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben dolgozott pszichológusként. 2000-től a Károli Gáspár Református Egyetemen tanít, 2004-ig tanszékvezető, majd intézetvezető, 2010-től professor emerita. 2013-ban oktatás és köznevelés kategóriában Prima Primissima díjat kapott.