A Föld lakosságának jelentős része talán az egész világ szempontjából is fontos eseményre figyel, hiszen az Amerikai Egyesült Államokban új elnököt választanak, a tét pedig enyhén szólva sem babra megy. Óriási erő, befolyás, nameg néhány atombomba indítókulcsa cserél majd gazdát, ezért nem igazán mindegy, hogy ki lesz az új góré…

Ugyanakkor az a nagy helyzet, hogy immárom az amerikaiak is belekóstolhatnak abba, amit például mi, felvidékiek is gyakran (vagy mindig?) átélünk. Ez pedig nem más, mint a kisebbik rossz támogatása. Eddig ugyanis minden egyes amerikai elnökválasztáskor megvolt a saját favoritom, ottani polgárként képes lettem volna meggyőződésből szavazatokat leadni, de most már a tengeren túl is otthonosabbnak tűnik a közeg, hiszen a két jelölt nagyjából olyan szintet képvisel, ráadásul úgy kommunikál egymással, mint ahogy azt mifelénk már megszokhattuk.

Az egyik renoméját korrupciós ügyek árnyékolják be, a másik pedig annyira egyszerű és közönséges, mint egy faék. Mellé viszont őrülten gazdag. Ezzel egyébként nem is lenne akkora probléma, csakhogy valamelyikük egészen biztosan elnök lesz, vagyis a világ (egyik) ura. Ezen pedig az sem segít, hogy milyen a séró, vagy hogy milyen színű a ruha, amit éppen ilyen vagy olyan okkal rájuk aggatnak. Sajnálatos, de úgy tűnik, hogy az amerikaiak többsége velük tud azonosulni. Valamiért ugyanis Trump és Clintonné került a célegyenesbe, hosszas előválasztások, bírkozások után. Ez jelentheti azt is, hogy nem volt náluk megfelelőbb egyén, de a történet az amerikai nép jelenlegi mentális állapotáról, közhangulatáról is sikoltozva árulkodik.

Nekünk, szlovákiai magyaroknak viszont mindez rutinmunka. Mi már megszokhattuk az ilyesmit, éppen ezért sokat nem is várunk. Nekünk már évtizedek óta megvannak a saját Hillary Clintonjaink (és itt most nem kell feltétlen hölgyekre gondolni), Donald Trumpból pedig egyre több akad. Meggyőződésem, hogy az egyik kelti életre a másikat. Akció, reakció. Az egyik oldalon adott egy olyan egyén, aki messziről bűzlik, de ugye “még mindig jobb”, mint az ellenpólust vezető dúsgazdag, de valójában a végletekig egyszerű ember.

Az újkori mágnás pedig nem is rejti véka alá puritán kommunikációs képességeit, így könnyedén meg tudja szólítani a rendszerből kiábrándultakat, a periférián ingázókat, a rebelliseket, a hazát turbó módban szeretőket és paradox módon azokat is, akik rühellik a gazdagokat. Vagy azt is írhatnám, hogy azokat, akikre a politikusok eddig magasról tettek. Az olyan embereket, akik nálunk például Kotlebára meg Kollárra szavaznak. Nem baj, hogy az általuk választottak semmit az ég adta világon nem csinálnak, de már azok se legyenek ott, akik eddig rontották a levegőt. Tiszta sor.

Amerikát is megfújta tehát a kiábrándultság szele. A 2016-os választásokon enyhén szólva is a Kelet-európai színvonalat vélem felfedezni, csak éppen sokkal több pénz által kozmetikázva. A talán még sosem látott mocskos kampány két nem megfelelő minőségű embert préselt a szorítóba, a pontozóbírók pedig legbelül már érezhetik, hogy valamit nagyon elrontottak. Ahogy mi is. Itthon.

God bless America!

Kovács Dávid (www.napigerzson.sk)
(az alábbi iromány szigorúan magánvélemény –  a szerző megj.)