„Ha vége lesz ennek a rettenetnek” – ezekkel a szavakkal fejeztem be tavaly ilyenkor a gondolataimat e hasábokon...
„Ki tudja, talán ez a dermesztő testi izoláció közelebb hozza a lelkeket, közelebb hozza az embereket, s igazabbul tudjuk majd megölelni az öregeket, a gyermekeket s egymást is, ha vége lesz végre ennek a rettenetnek.”
Pedig nem voltam naiv, de éreztem, egyhamar nem ereszt ez a vírus, s borúsabb pillanataimban azt is láttam, hogy engem már valószínűleg sohasem.
Igaz, tudtam reménykedni is, s nem is úgy, ahogy a költő, a menekülést már végképp csak másnak remélve. „Szép kis születésnapi ajándék” – mondták többen, akkor. Azóta egy év elmúlt. Valahogyan a hatvanegyedik betöltése érezhetőbben visel meg. A mellékhatások. Ilyesmit tavaly nem éreztem. Sőt titokban inkább valamiféle büszkeség járt át, hogy még élek, s talpon is maradtam. Ma ennek dacnak nyoma sincs bennem. Törvényszerű-e, vagy csak ez a különleges helyzet okozza, nem tudom.
Egy év alatt sok minden történt. Sok nagyszerű és sok kiábrándító dolog. Felfoghatatlan erőfeszítések az egyik oldalon, s arculcsapó felismerések a másikon: a helyzet ma sem jobb, mint egy éve. Az erőfeszítéseknek hála a világ talpon maradt, s kiutat is talált, de valahogyan az emberi értelem még ma sem képes felfogni a veszélyt.
Napnál világosabban kiderült, hogy az emberiség mentális állapota nincs összhangban a reá leselkedő veszélyekkel. S ezzel egyelőre a természet (?) kihívásai révén szembesül. Ilyen a világjárvány, de ilyen a klímaváltozás is, amelynek elemei még csak víziókban állnak össze világbotránnyá. Az összhang megteremtéséhez a huszadik századig elegendő volt az erkölcs, a hagyomány, a tudomány, a politikai hatalom, a vallás, a művészet.
A múlt században ezek harmóniáját tudatosan felmondta az emberiség. Egyik a másik rovására kezdett túltengeni, vagy éppenséggel az összes egy ideológia jegyében tört kizárólagosságra. Az ideológiák azóta is jönnek mennek, de a kizárólagosság igénye maradt. Mellékhatás. Az erkölcs, hagyomány, vallás megtagadtatott. Ennek volt következménye a sok háború; a tudomány és a művészet prostituálása; az anarchia tudatos összezavarása a szabadsággal; és az aranyborjú imádata, ami koránt sem csak a profit szentségében, de a fogyasztás fetisizálásában is megnyilvánult. (A kettő egy tőtől fakad.)
Nehéz elfogadni, hogy a Krisztus utáni harmadik évezredbe úgy léptünk át, hogy az emberiség immunrendszere vészesen meggyengült. A kórok pedig belőlünk, emberekből fakadnak. Nem a Marsról jönnek, nem is zombik terjesztik a föld alól. S könnyen lehet, hogy a történelemben most értünk el a kritikus pontra. Valahogyan eddig mindig túljutottunk a nagy válságokon. Járványok is voltak, népvándorlások is. Háborúk, összeomlások. De valamelyik emberi, társadalmi képességünk mindig elegendő volt a megoldáshoz. Ha kellett, az erkölcs, ha kellett, a hagyomány segített. Máskor a tudomány, a művészet vagy éppen a nyers hatalom, a kényszer hozott megoldást.
S biztosan mindig a hit, a remény és a szeretet. Sohasem a hitetlenség, sohasem a reményvesztettség és sohasem a gyűlölet. Az emberiség nem tud hinni, reménykedni és szeretni. Csak az ember. Mindig az ember volt a megoldás kulcsa.
Most is csak az ember segíthet. S mindaz, amit megalkotni tudott az évezredek alatt. A világos cél megfogalmazása, a szervezettség, organizáció. Az emberhez méltó élet, erkölcs, szeretet. A tudomány és a művészet. A hit, a vallás. Hogy el tudjuk fogadni az organizációt, és be tudjuk fogadni a tudomány vívmányait. Nem volt ez könnyű sohasem.
A hitetlenség és a tudatlanság félelmet szül. Érthető. A félelem legyőzéséhez kell a művészet, a „szépbe szőtt” hit, a gyermek, a felelősség, a szeretet, a tudás. Eddig még sikerült. De az ember egyszer csak megérzi: neki örökké nem sikerülhet. De gyermek, az unoka, a tanítvány, az elvégzett munka révén az emberiségnek mégis. S akkor megnyugszik. Megnyugszunk.
Ember! Hogyan juthattál mára a tagadás olyan fokáig, hogy inkább káoszt kívánsz, inkább a halált, mintsem értelmes küzdelmet az életért? Térj észre, ha még tudsz. De itt a baj. A mellékhatás. Van, akinek mindenről ugyanaz jut eszébe. Van, akinek mindenről csak az jut eszébe, amit betáplálnak a politikusok, tudósok, művészek s az ilyesmire megalkotott gépek. És van, akinek semmi nem jut az eszébe. Főleg az nem, hogy a halál nem mindig csak másoké lehet, de az övé is. Ahhoz már valóban több kellene, hogy a másoké is fájjon.
A természetben rend van. Ez a rend maga a szabadság. Nem korlátok nélküli. A természet rendjét megsérteni: maga a pusztulás. A Föld bolygó pusztulása és az emberiségé is. Még talán elférnénk ezen a bolygón, még talán legyőzhetnénk a sokféle bajt. Vajon képesek leszünk-e rá? Csak akkor, ha képesek leszünk az emberek gondolkozását visszatéríteni a káoszból a szabadsághoz.
A helyzet nem reménytelen. Sokan vagyunk, akik a szükségleten túli burjánzást elvetik. Legyen az anyagi vagy éppen hatalmi jellegű túlburjánzás. Igaz, sokan vannak, akiket már megfertőztek. A mai dúlások eszközei mások, mint ezer évekig voltak. Primitívebbek, de – látszólag – hatásosabbak. Pedig a tipró algoritmusterroristák épp olyan szánalmasak, mint egykoron a tudományos szocializmus dúló-fúló korlátolt katonái. Mégsem győzhetik le az emberi szellemet.
Ha vége lesz ennek a rettenetnek? Sajnos az emberiség észre sem veszi, mi történik vele. Pontosabban egy része nem vette észre. Ennek csak egyik, de látványos szimbóluma a maszk. Jártam a városban. Megdöbbentem. Nem is tudtam, mit csináljak. Jönnek szembe velem, maszk sehol. A szemébe nézek fiúnak, lánynak. Keményen visszanéznek, és mennek tovább. Majdnem öntudatosak.
Aztán a sunyibbak, akik álluk alatt viselik, szükség esetére. Nem elszigetelt eset. Tudomány, művészet, társadalmi szolidaritás, puszta emberi jó érzés, a többit hagyjuk is. A többség azért érti, vagy legalább engedelmeskedik. A kettő együtt lenne jó, s akkor talán nem nyegléskedne itt mások kárára – halálára! – ez a sok bajnoka a „szabadságnak”. Felnéztem az égre. Vajon mit kellene tennem? Hogyan reagáltam volna erre fiatalon? Mindegy, most nem szóltam. És szégyelltem magam. De annyian voltak. Üvöltsek?
Mégsem veszekedhettem végig magam a Kékgolyó utcán. Nem az én dolgom lenne. Hogy nincs szolidaritás? Kinek a felelőssége? Hogy meg meri tenni? Kinek a felelőssége? Nem tréfa ez gyermek! Szabály az szabály. Vagy játszhatjuk még ezt a csiki-csukit a világon a végtelenségig. Végső soron a szolidaritás hiánya egyfajta viszketegség.
Mellékhatás bizony ez is. Mellékhatása az elfajzott gondolkodásnak. A gyűlölet, irigység, önzés elszaporodása. Vajon tényleg csak a 20. század következménye ez is? Nem hiszem. Ősibb ügy ez, valami vég-dadogás, a sehová nem vezető érvényesülési vágy. Ki vagyunk szolgáltatva az emberi elme zabolátlanságának. S a dolog annál is bonyolultabb, mert épp ez a zabolátlanság vitt előre mindig. S ez lesz a vesztünk is, ha nem tudjuk megfékezni ezt a bántó viszketegséget. Most itt ülök, talán még tüzet gyújtok, szeretteimre gondolok, a múltra.
Eszembe jut, hogy tizenöt éve nem nevettem igazán őszintén, hogy gondolataim csikóit sem engedtem el mióta! Mikor lesz vége ennek a rettenetnek? Mikor megyünk csónakázni, moziba? Mikor foghatom meg valakinek a kezét, mikor ölelhetek meg egy régi barátot, mikor múlik el ez a rémálom? Elmúlik. De elmúlik-e a mellékhatás? Nemcsak a barát ismerszik meg a bajban, de a rontás hitvány ügynöke is.
Hogy egy év múlva hogyan lesz, nem tudom, de az biztos, hogy feledni s legyinteni nem szabad majd. Falánk önzésből nem lehet átlihegni a „hass, alkoss, gyarapíts” világába. Marad az eszelős keringés az üres termekben. Én itt leszek-e egy év múlva, az már mindegy is. Itt ez a fekete paripa, felugrok rá, s már repül is velem. Hová visz, nem tudom, de érzem, hogy szellemekkel telt a levegő. Madarak szállnak velem, fényeket látok, s aztán a napgolyót, mely elégeti az időt.
Szerencsés Károly forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20210313-mellekhatas