A cikkíró a mai napokban írhatná ugyanezt Szlovákiáról – ugyanis egy csónakban evezünk. Ezért óriási felelősség, miként is élünk abban a rövid kis időben, amíg test és lélek egybeforr itt, e világon. Aki ezt érti, már érti a keresztény erkölcs lényegét is...(szerk.)


- – – – – – – – – – – – – – - 

Mi mozgatja a világot? – teszik fel a kérdést oly sokan manapság, és tették már fel az ókortól napjainkig filozófusok, teológusok, politikusok, gondolkodó emberek. Válasz sokféle született és születik ma is. Vergilius szerint – mens agitat molem – az értelem irányítja a tömeget (világot). Szép gondolat. A pénz – bökik ki legtöbben ma fölényeskedve –, mindent a pénz irányít. Meglehet, túl nagy a hatalma a pénznek felettünk, de el mégse fogadhatjuk ezt a választ.

Ha nem pusztán a pénz, akkor valamiféle háttérben szervezkedő titkos csoportok mozgatják a világot, vélik mások. A nagyhatalmak vezetői – gondolják a felszínen mozgók, esetleg az egyes egyházak élén állók. Próféták. A jámbor ember szerint személyesen az Isten irányít minden földi cselekvést, de hogy meg lehessen magyarázni a szörnyűségeket is, a Sátán is jelen való. Sokan hiszik, hogy az égitestek együttállása határozza meg sorsunkat. Miként a bolygónk mozgását, úgy az emberek életét is az univerzum vonzásai és taszításai irányítják.

A földhözragadtabbak az anyagban keresik a mozgatórugót, egyre megszállottabban kutatják parányi részeiben az értelmet – a teremtés titkát –, és diadalittasan jelentik, hogy egyre kisebb darabokra tudják bontani a mindenséget. Elterjedt volt a nézet, hogy a világot az osztályharc mozgatja, társadalmi érdekcsoportok szívós küzdelme.

Népszerű is volt – és talán ma is az – ez a nézet, mert pofonegyszerű megoldást kínált minden bajra: az egyik csoport (eredetileg a proletariátus, de ez helyettesíthető) feltétlen és kizárólagos uralmának megteremtését. Ha ez sikerül, se pénz, se állam, se hatalom, se Isten, se Sátán, se harc nem lesz. Leninék idejében még komolyan hittek abban is, hogy az anyag megismerésével akár az e világi halhatatlanság is megteremthető. (Végül maradt a mauzóleum.)

A nagy filozófusok, gondolkodók, de a téma iránt fogékony művészek is szinte kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy az a világ, amelyben éppen élnek, tökéletlen, bukásra van ítélve, napjai meg vannak számlálva, elpusztul. Innen a Horatiust teljesen félreértő „élj a mának” mentalitás, a nihilizmus, de innen a reménység is a paradicsomi örökkévalóságban. Némelyek egész életüket arra áldozzák, hogy a fennálló élet alapjait kikezdő elméleteket alkossanak, ideológiákat dolgozzanak ki, művészetükkel politizáljanak. A legelszántabbak kiáltványokat szerkesztenek, pártot szerveznek.

Ők az aktivisták, a forradalmárok, akik nem hisznek az emberi, társadalmi evolúcióban. Be akarnak avatkozni, befolyásolni akarják a folyamatokat, meghatározni, hogy mi lehet a haladás iránya – és csak az lehet. A dolog természetéből kifolyólag erőszakosak, hiszen erőszakot akarnak elkövetni az evolúció természetes folyamatán, az emberen. Veszélyes emberek, mert bár részigazságaik lehetnek, kihasználják az ember természetes jobbító szándékát, vágyát. Minden világnézet, amely erőszakon alapul hamis, káros és pusztító. A haladó forradalmár ugyanis vélt igazságai és hagymázas elképzelései érdekében gyilkol is. Kevesebb eszköz birtokában merényletekkel, terroristaakciókkal, a hatalom birtokában magával az intézményesült terrorral.

A haladó forradalmárokkal látszólag ellentétes csoport a szkeptikusoké és dekadenseké. Közös vonásuk ez előbbiekkel, hogy az éppen létező világ minden eszméjét, sőt intézményét – az államtól a köztisztasági hivatalig – öncélúan kritizálják. De ők nem hisznek semmiféle új világban, nem is hiszik, hogy van értelmes eszme, jól működő ember alkotta intézmény. Ezért gyakran önpusztítók és szisztematikusan pusztítják környezetüket is. A szkeptikusok és dekadensek természetes szövetségeseik a haladó forradalmároknak, bármennyire ellentmondásosnak tűnik is ez.

Mára a két csoport mintha összeolvadna, sok minden elveszett az idők folyamán, és mintha a legrosszabb elemek élnének tovább. Ezeknek a nézeteknek, életfelfogásnak egyik alaptézise, hogy a keresztény erkölcs, a keresztény kultúra, egyáltalán a keresztény hit napja már leáldozott. Ennek jegyében támadják az egyházat, hiszen az egy intézmény is, egy szervezet, amelyet – ha szentek is –, de emberek hoztak létre, és emberek (nem mindig szentek) működtetnek, és így azt a haladók és a szkeptikusok együtt kritizálhatják.

Remélem, mire ezeket a sorokat olvassák, a budapesti eucharisztikus kongresszus méltó választ ad a kritikákra, legalábbis újra bizonyítja, hogy semmiféle ilyen átlátszó támadás nem érhet el a hithez. Az igaz hitet nem lehet megingatni. Ideológiákkal, pénzzel, hatalommal, ígéretekkel, léha legyintéssel. Még erőszakkal, terrorral sem. Remélem, a kongresszus újra nyilvánvalóvá teszi a még nyitott közvélemény előtt, hogy a mai világban mindaz, ami értékes, ami szép, ami emberi, a keresztény erkölcs és kultúra kegyelméből létezik.

Itt, Európában, Amerikában és az egész világon. Azok számára is, akik ateistáknak mondják magukat, és minden ember számára, aki nem ellenséges, megsemmisítő, gyalázkodó szándékkal közelít e kultúrához. Értékes, szép és emberi alkotás származik más kultúrából is, de a keresztény kultúra likvidálására tákolt elméletekből nem. Nem kell, hogy egymillió ember vegyen részt a pápai misén. Főleg nem egymillió statiszta. Az kell, hogy egymillió ember imádkozzon azon a napon, amikor a kongresszus zárul, és minden napon. Az kell, hogy ami a világot mozgatja és irányítja, ott legyen a misén, akár a budapesti Hősök terén, akár egy kis falu templomában. Az pedig a lélek.

A lélek mibenlétének megfejtése nem emberi feladat. Ha meg tudnánk fejteni, már csak anyag lenne. Lenne súlya, kiterjedése, az emberi időben létezne, ahogyan sokan képzelik is. El lehetne pusztítani, és mai észjárás szerint klónozni is lehetne. De ez nincs így. Ezért embert sem lehet klónozni. Ember csak emberből születik, lélekkel. Az ember nem pusztán anyag, és a gondolkodás képessége sem értelem. Legfeljebb valamiféle intelligencia. Azt mesterségesen is elő lehet állítani, és már ma is használjuk.

Aminek ott kell lennie a Hősök terén és a kis templomban, az a kapcsolat, amely az egyén és a világteremtő között fennáll. Ez személyes kapcsolat. Ha szerencsénk van, találkozunk olyan közvetítőkkel, akik megkönnyítik e kapcsolat létrejöttét. Az elmúlt évtizedekben millióknak volt ilyen „közvetítő” Szent II. János Pál pápa, a 20. században Mindszenty József bíboros, Erdélyben Márton Áron püspök. Nem folytatom a sort, mert végtelen, mivel a bensőnkben élő lélek gyökerei a mélyből élnek – miként a szívós növények is – bárhol találhatnak éltető ereket, sivatagban, sziklában, betontengerben is.

Nem lehet pontosan tudni, mi az az erő, amely ma, a 21. században képes tudatosítani, hogy minden élő emberben lélek van. S a világot a lélek mozgatja. A pénz, a hatalom, az anyag, a mindent tagadás, a mindent akarás, a gonoszság, a plagizálás létezik, de van erő, amely megállíthatja. És ez mindannyiunkban – minden emberben – ott él születésünktől fogva, és élni fog valamilyen formában testünk halála, porrá semmisülése után is.

Ezért óriási felelősség, miként is élünk abban a rövid kis időben, amíg test és lélek egybeforr itt, e világon. Aki ezt érti, már érti a keresztény erkölcs lényegét is. Tudom, hogy nagy erők gátolják e felismerést. Remélem, e kongresszus és különösen a pápai mise a Hősök terén felszabadító erejű lesz. Felszabadítja az embert a durva anyagi és ideológiai béklyóiból, amelyek olyan eltéphetetlennek tűnnek. Felébreszti, kirángatja a passzivitásból, a közönyből.

Remélem, hogy a szertartás hatására most végre milliók érzik meg magukban a lélek erejét. Kitapintják. S vele önmaguk erejét, a lélek akaratát, ami segít majd eligazodni a szándékosan összezavart világban. És végre összeér, amit annyian igyekeztek szembeállítani egymással, az értelem és a lélek. A tudomány és a hit. S talán egy új korszellem is megjelenik, amelyben nyilvánvaló lesz, e két legbensőbb emberi lényeg egymásra utaltsága. S éppen ez az evolúció igazsága, a fejlődés, az út és az élet.

Szerencsés Károly
forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20210913-lelektapintas