Ma már beláthatjuk, naivitás volt azt hinni, hogy a huszadik században leszerepelt ideológiák, s főleg az ideológiavezérelt embertípusok végleg letűntek a színről. Itt vannak közöttünk, mindig újjászületnek, legfeljebb a bukott világnézetek más álöltözetben jelennek meg, összekeverve, összegyúrva az egykor ellentétesnek vélt eszmék egyes elemeit...
Meglepődünk, hogy liberálisnak mondott csoportok színtiszta nemzetiszocialista érveket hangoztatnak, náci eszközöket használnak; amott meg konzervatívnak, néppártinak mondott klubok kommunista tempót diktálnak. Szép fiatal gyerekek az egykori SA agresszivitásával nyomulnak az utcákon, szociáldemokraták a spekuláns nagytőkével kokettálnak, kereszténypártiak életellenes törvények mellett agitálnak. A környezetvédők elérik, hogy újra megnyissák a szénerőműveket, a pacifisták fegyvert exportálnak. A fogalmak elveszítik valódi tartalmukat, legtöbbször épp ellentétes értelműek, mint gondolnánk. Európa láthatóan megzavarodott.
Nekünk könnyebb látni ezt a káoszt, mert hosszú évtizedeken át ebben éltünk. Minden mást jelentett, mint amit a fogalom maga takart. Mi tudtuk, hogy amit demokráciának mondanak – hozzátették, hogy népi vagy szocialista – az valójában diktatúra. Nem csak mi tudtuk, hanem azok is, akik elvárták, hogy ezt mondjuk. Hiszen maguk is a proletárdiktatúrára gondoltak. De azt is mindenki tudta, hogy a proletároknak ehhez a diktatúrához semmi közük. Hát csoda, hogy szorult mindannyiunkba egy kis adag skizofrénia? A szavak önálló életet éltek: az ideiglenesen hazánkban állomásozókról azt hittük, örökre itt maradnak. De nem! Tényleg ideiglenesen – negyvenhat évig – voltak itt. Ennél már csak az a kacifántosabb, hogy mi, akik életünk legalább felét abban a kiábrándító tudatban éltük, hogy nem szabadulunk tőlük, most az új háborúval megremegtünk: lehet, hogy csak ideiglenesen vannak távol?
Később is szembesültünk a káosszal. Amikor még a Nyugat éppen a csúcson volt. A kilencvenes években. Nálunk akkor újra összekeveredtek a dolgok. A kommunista diktatúra „utódpártja” olyan demokratikus lett, hogy meg is nyerte a választásokat 1994-ben. Énekelte a proletárok indulóját, s közben kitermelt egy kapzsi magyar (?) burzsoáziát. A forradalmat (1956), amelyet egy emberöltőn át ellenforradalomnak mondtak, s amelynek jelentőségét törvénybe iktatták 1990-ben, porig alázta egy hajdani pufajkás ember demokratikus választási győzelme. És akkor a liberális antikommunisták – tisztelet a kivételnek – hirtelen úgy érezték, hogy sok a közös bennük a volt ellenséggel. Szövetségre, sőt kormányra léptek, s aztán már úgy egymásba gabalyodtak, hogy még ma is boldogan élnek és üzletelnek. Kardlapoztatnának is október 23-án, ha lehetne. Horn Gyuláról pedig közteret neveznek el a forradalom nagyobb dicsőségére.
Mi edzetteknek gondoltuk magunkat. Fennhéjázás volt. Azt hittük sok újat már nem lehet nekünk mutatni. A hanyatló Nyugat meg a rothadó kapitalizmus pont annyit ért, mint a fejlett szocializmus építése, a kötelező (népfront) kettős jelölés, vagy a dinamizálási program 1985-ben. Fintorogtunk az amerikai politikus dinasztiák láttán, kellemetlenebbnek éreztük, mint a Kim-dinasztia tündöklését Koreában. Nekünk egy napszemüveges katonai puccs nem a távoli Chilét idézte, hanem kedves Lengyelországunkat 1981-ből. És akkor – mostanában – a hanyatló Nyugat elkezdte építeni a fejlett szocializmust. Ezt már nehéz megemészteni. A fejlett szocializmus is csak diktatúra lesz. Azt mondják, hogy a népakarat már nem mérhető olyan közönséges mértékkel, mint például a szavazatok száma. Létezik egy felső érdek, amely adott esetben – ha a nép nem engedelmes –, felülírhatja a választási eredményt. Ugyanígy van ez a joggal – beleértve a szabadságjogokat –, a szerződésekkel, sőt a tulajdonnal is. Ez rosszabb állapot, mint amilyenben éltünk negyven évig, mert akkor a „népakarat” megnyilvánulásának vagy bármiféle szabadságnak esélye sem volt. Tudtuk, tudomásul vettük. Megpróbáltuk kijátszani a szabályokat. Micsoda álarcosbál volt! Végül sokakra ráégett az álarc, már nem lehetett eltávolítani. Sokba került ez a tánc.
Mostanra leplezetlenül megjelent a régi-új erkölcsön kívüli típus. Gondolom, hogy eddig is itt volt, de a háttérben maradt, köntörfalazott. Mégis csak leszerepelt, igaz, Nyugaton nem nagyon emlékeznek már rá. Hitler, Sztálin? Olyan messze van, mint Dzsingisz kán. De mi emlékszünk. Ha nem is közvetlenül ezekre, de az arcpirítóan erkölcsönkívüli típusokra igen. Ez a típus megtévesztéssel, erőszakkal, ha kell csalással ma is oda férkőzik a tűzhöz. Tanácsokat, bizottságokat, különböző szervezeteket hoz létre, amelyek – lehetőleg kontinensnyi méretekben – egyetlen ideológia alapján működtetik a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmat. E központi akarattól eltérni eretnekség. A lényeg az engedelmesség.
Éppen mostanában az egyik ilyen erkölcsön kívüli személy, bizonyos Guy Verhofstadt azt mondja, hogy aki él a szerződésben rögzített jogával, és a szervezet véleményével ellentétes állásponton van, azt meg kell büntetni; aki ezek után is élni merészel a jogával, újra és súlyosabban meg kell büntetni. És így tovább. Az erkölcsön kívüliek kasztjának mentalitása két dologhoz vezethet: 1. a teljes behódoláshoz, önfeladáshoz vagy 2. a jogok megszüntetéséhez és a teljes diktatúra bevezetéséhez. (Mondván, hogy egyesek visszaélnek a jogokkal.) Az új rendszert persze nem diktatúrának fogják hívni, hanem haladó demokráciának. De ez már mindegy is. Mi elképesztő nehézségek árán ellenállunk. Nem az ellenállásért magáért, hanem mert mindkét forgatókönyv gyors megsemmisítésünket eredményezné. Lehet, hogy e nélkül is a nemzeti lét szintje alá merülünk, de az is lehet, hogy nem. Feladni önmagunk kultúráját, feladni a gondolkodás és cselekvés szabadságát nem szabad. Nincs az a pénz, ami megérné. Megtalálni a kiutat: ez történelmi feladat. Államférfiúi feladat, de egy nemzet próbatétele is.
Nagy a tét. Nagyobb, mint a sok pénz. Az Európai Unió sorsáról van szó. Csatlakozási döntésünk helyes vagy helytelen voltáról. Arról, hogy Brüsszelben ezek az erkölcsön kívüliek diktálnak vagy mégis győz a jog és a szabadság. Láttuk, hogy fillérekért tettek a földdel egyenlővé egész magyar iparágakat, zárattak be egykor világszínvonalú magyar gyárakat. Centekért zsugorították össze a magyar mezőgazdaságot, szó szerint egy kis pénzért kivágattak ki százéves ültetvényeket. Ne legyen kétségünk: nem fogják élni hagyni a földgázra épült iparunkat, sem az atomerőműre támaszkodó energiabázisunkat. Tudom, hogy a „létező szocializmus” maradandó károkat okozott. Tudom, hogy a mi hibánk is, pontosabban azoké a kormányoké, amelyek kiárusították az országot. Tudom, hogy kettőn áll a vásár, tudom. S ebben már mindannyiunknak van felelőssége. De mentségünkre szóljon, hogy az üzletben benne volt a kompenzáció. Hogy felsegítenek. Ezt használják most zsarolásra.
Az egész akció lényege a megtévesztés, a dolgok visszájára fordítása. Mindez annál veszélyesebb, mert valóban létező problémák, igazságtalanságok, vágyak, lelkiismeret-furdalások húzódnak a mélyben. A megtévesztés csak ideig óráig lehet sikeres. Kiabálhat a tömeg az utcákon fals jelszavakat, zenésíthetnek meg frázisokat az „elkötelezett” művészek a színpadokon: a valóság ellenáll, és ellenáll majd az emberek nagy többsége is. Igaz, gyakran meggyőzően érvelnek, lopják el az emberek természetes igazságait. A békéről énekelnek, de közben fegyvert gyártanak, adnak el, és háborút vívnak. Állandóan és most is. Toleranciáról papolnak, de közben fenyegetnek, zsarolnak, megbélyegeznek, kiközösítenek. Most is. A szabadságról áradoznak, és közben kvótákat – zárt számokat – vezetnek be nemek, képzelt nemek, bőrszín s egyéb más kritériumok alapján. A gondolat szabadságát zengik, de minden a sajátjuktól eltérő gondolatmenetet törölnének a tudományosságból, kultúrából, közösségi- és egyéb médiából.
Hirdesse mindenki az igazát, én nem bánom, de az erkölcsön kívüliek lépjenek le végre a színről: ezt elvárom.
Szerencsés Károly forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20221217-az-erkolcsonkivuliek