avagy amikor a jéghegy csúcsa alatt csak üresség van.
(Szatirikus jegyzet egy túlhajszolt geopolitikai fantáziáról)…

Előszó: Amikor a térképet néző stratégák elfelejtik, hogy vannak emberek is

Van valami megnyugtatóan ismerős abban, ahogy a washingtoni, brüsszeli, berlini vagy londoni think-tankek frissen felfedezték Grönlandot. Mintha valaki most vette volna észre, hogy a Föld gömbölyű, és hogy az Északi-sark felett is lehet repülni. A világ vezetői - akik egyébként képtelenek megegyezni arról, hogy a plasztikszívószál betiltása megmenti-e a bolygót - egyszerre fedezték fel, hogy egy 2 millió négyzetkilométeres jégtömb a kulcs a civilizáció túléléséhez. Érleljük magunkban egy picikét ezt a felismerést.

Grönlandon 56,000 ember él, ebből kb. 50,000 inuit, akik szerintem más témát is szívesen megvitatnának, mint azt, hogy melyik nagyhatalom katonai bázisaként szolgálhatna a szülőfödljük a jövőben. Egy terület, amely a világtérkép fehér foltja volt a legtöbb stratéga számára egészen addig, amíg valaki ki nem számolta, hogy mennyit ér. És akkor minden megváltozott.

A „hajlandóak koalíciója 2.0”, avagy amikor a NATO statisztákat keres

Emlékszik még valaki az iraki „hajlandóak koalíciójára”? Amikor Bush kiállt és büszkén felsorolta, hogy negyvenkilenc ország támogatja az inváziót? Persze, ebből harminc olyan volt, amely pontosan nulla katonát küldött, tíz olyan, amely száznál kevesebbet, és volt, amelyik két katonaorvost delegált, nehogy azt mondhassák, nem tettek semmit. Na, most ugyanez készül Grönlanddal, csak hidegebb változatban.

A narratíva szerint Európa szilárdan kiáll Grönland védelmében, és NATO-koalíció épül az Északi-sarkon. A valóságban mintegy tucatnyi francia és német katona vállalkozott a misszióra, akik amúgy turistaként is odamehettek volna, két norvég megfigyelő csatlakozott hozzájuk, akik alapból ott laknak a szomszédban és már van tapasztalatuk hidegben fagyoskodni, és természetesen egy brit tiszt is a helyszínen van, aki bár elvesztette az útlevelét, de megtalálta a kávégépet a bázison.

És persze ott van százötven amerikai a Pituffik Space Base-en, amit korábban Thule Air Base-nek hívtak, és amit a hidegháborúban több ezer fővel üzemeltettek. Most százötven ember tartja fenn a bázist, de a stratégiai jelentősége állítólag ugyanaz. Érdekes matematika ez, és felmerül a kérdés, hogy ha ez valóban stratégiailag olyan létfontosságú, miért csak százötven ember van ott? A válasz egyszerű: mert nem arról szól, sosem arról szólt.

Miért Grönland? Mert a térképen nagy, és fehér.

Amikor geopolitikai elemzők Grönlandról beszélnek, rendszerint két dolgot emlegetnek. Az első a rakétaröppályák kérdése, amivel kapcsolatban szokták magyarázni, hogy ha Oroszország vagy Kína rakétát indít az USA felé, az az Északi-sark felett megy el. Ez persze igaz, és amióta rakétakísérletek kezdődtek, azóta tudjuk ezt. Karl Rove-féle narratívába csomagolva: „ha egyszer Oroszország vagy Kína rakétát indít, az Grönland felett megy el”. Nos, ezért van szükség az amerikai jelenlétre, ezért épült ott a Thule bázis 1951-ben-ben.

A ballisztikus rakéta-észlelés már évtizedek óta működik, a korai előrejelzés szintén, az űrmegfigyelés is rendben van. Tehát mi változott? Semmi. Ami változott, az a narratíva, és ez az, ami számít.

A második kedvenc érv a tengeri útvonalak jövője, amikor is lelkesen magyarázzák, hogy ha a sarkvidéki jég elolvad, új hajózási útvonalak nyílnak meg. Igen, 2050 körülre, talán, ha minden klímamodell pontos, ha a jég tényleg elolvad, és ha valaki hajlandó lesz szállítóhajókat küldeni olyan vizekre, ahol télen még mindig mínusz negyven Celsius-fok van.

De addig is építsünk katonai infrastruktúrát, nehogy lemaradjunk a versenyben egy jövőbeli tengeri útról, amely talán létezni fog. Ez olyan, mintha valaki 2026-ban Mars-kolóniát tervezne, mert 2070-re biztosan lesz oda SpaceX-járat.

A gazdasági „jackpot”, avagy a ritkaföldfém-álom

És itt jön a kedvenc részem, a ritkaföldfémek meséje. Grönlandon állítólag a világ harmincnégy kritikus nyersanyagából huszonöt megtalálható, ami lenyűgöző lenne, ha nem kellene figyelembe venni néhány apróságot. Kína uralja a ritkaföldfém-feldolgozás nyolcvan százalékát. Grönlandon viszont nincs infrastruktúra a bányászatra, a környezeti szabályok lehetetlenné teszik a gyors kitermelést, a dán kormány és a grönlandi önkormányzat egyértelműen közölte, hogy nem eladó a terület, és végül gazdaságilag sem rentábilis, mert olcsóbb Kínából importálni.

De ettől még lehet róla narratívát építeni, és a narratíva így szól: ha Kína elzárja a ritkaföldfém-exportot, az USA technológiai és katonai ipara összeomlik, ezért kell Grönland. A valóság persze az, hogy Ausztrália is rendelkezik ritkaföldfém-készletekkel, Kanada is, az USA is rendelkezik ilyen forrásokkal Kaliforniában, ahol bezárt bányák vannak, de újraindíthatók, és természetesen Brazília, Vietnam és Oroszország szintén beszállhat a versenybe.

Tehát miért nem ott bányásszák? Mert olcsóbb Kínából venni, és amíg olcsóbb, addig senki nem fog Grönlandon jégbe fagyott sziklát robbantani, miközben dán környezetvédők tüntetnek. De a narratíva fontosabb, mint a gazdasági logika, és ez az, amit meg kell érteni ebben az egész játékban.

A legszórakoztatóbb része ennek az egésznek, hogy Dánia és Grönland egyértelműen közölte: nem eladók, NATO-keretben maradunk, köszönjük szépen. Trump már az első elnökségi időszakában felvetette, hogy vegyük meg Grönlandot, mire a dán miniszterelnök közölte, hogy ez abszurd. Trump válaszul elhalasztotta a dániai látogatást, Dánia pedig egyszerűen annyit mondott, hogy oké.

Ez a diplomácia csúcsa, mintha valaki megpróbálná megvenni a szomszéd kertjét, és amikor a szomszéd nemet mond, megsértődik és nem megy át kávézni. És most, 2026-ban újra felmerül ugyanez a gondolat, mert nyilvánvalóan az első próbálkozás óta minden megváltozott. Na, de mi változott? Semmi. A (félidős) választási kampány viszont újra elindult, és ez az egyetlen magyarázat, amire szükség van.

Mark Rutte, a NATO főtitkára, aki diplomáciailag annyira óvatos, hogy a mondatai három biztonsági rétegen keresztül áttranszformáltak mielőtt kikerülnének a szájából, így fogalmaz: fontos, hogy NATO-szövetségesek között párbeszéd folyjon. Lefordítva ez annyit jelent, hogy kérlek, ne csináljatok baromságot. De amikor egy NATO-szövetséges, nevezetesen az USA, egy másik NATO-szövetséges, vagyis Dánia területét akarja megszerezni akár szimbolikusan, akár ténylegesen, akkor a NATO főtitkára mit is tehetne?

Semmit, mert mit is mondhatna? Azt, hogy nem támogatjuk, hogy tagállamaink egymás területét megszerezzék? Ez olyan nyilvánvaló kellene legyen, hogy nem kellene kimondani, de itt tartunk, és ez önmagában beszédes.

A „nagy játék”, amikor mindenki játszik, de senki nem nyer

Oroszország arktiszi flottát épít, katonai bázisokat létesít a sarkvidéken, és a narratívája szerint az Északi-sark egy része orosz. Kína magát közel-arktikus államnak nevezi, ami földrajzilag nonszensz, de ettől még hirdethet egy Jeges Selyemút projektet, és azt állítja, hogy az Északi-sark közös emberi örökség. Az USA Grönlandot akarja, arktiszi stratégiát hirdet, százötven katonát állomásoztat, és azt mondja, hogy az Északi-sark szabad.

Közben a „hajlandóak koalíciója 2.0” tagjai érdekeltségüket fejezték ki (de miben is?), és innentől fogva ők is játékosoknak tekintik magukat. Grönland ötvenhatezer lakosa meg csak annyit kér, hogy hagyják őket békén, és ne rombolják le a természeti környezetüket bányászattal és katonai infrastruktúrával. De az ő hangjuk irreleváns, mert ez nem róluk szól, soha nem is róluk szólt.

Zárszó: amikor a jéghegy csúcsa alatt csak marketingsztori van

Grönland nem azért fontos, mert stratégiai jelentősége van, és nem azért, mert gazdaságilag kiaknázható. Grönland azért fontos, mert jól hangzik a kampánybeszédekben. Megvédjük az amerikai érdekeket az Északi-sarkon, nem engedjük, hogy Kína uralja a jövő tengeri útjait, biztosítjuk a ritkaföldfém-készletekhez való hozzáférést. Mindez talán igaz, és mindez ugyanakkor lényegtelen.

Az USA már használja Grönlandot NATO-megállapodás alapján, Dánia nem adja el, a gazdasági kitermelés nem rentábilis, a tengeri útvonalak még évtizedekig nem lesznek használhatók, és százötven katona nem fog megállítani egy talán soha be nem következő orosz vagy kínai hadműveletet. De a narratíva működik, a think-tankek finanszírozást kapnak, a politikusok profilt építenek, a média cikkeket ír.

Közben a grönlandiak nézik, ahogy a világhatalmak vitatkoznak arról, ki az ő földesuruk, és a jég folytatja az olvadást, ahogy a diplomácia is. Ha valaha is akartál bizonyítékot arra, hogy a geopolitika nyolcvan százalékban marketing és húsz százalékban stratégia, akkor Grönland a tankönyvi példa. Nem arról szól, hogy ki éri el a szigetet, arról szól, hogy ki mondja a legjobb történetet arról, hogy miért kell elérni. És ebben a játékban mindenki veszít, kivéve azokat, akik eladják a narratívát. Welcome to the Great Game 2.0, csak meg ne fázzunk a grönlandi hidegben.

Szabó József (FB-oldala)
(A szerző Magyarország pozsonyi Nagykövetségének diplomatája volt)