A szerző évekig volt tudósító Oroszországban, tehát ismeri a helyzetet: „…az új világrend körül egymásnak feszülő érdekek ütközőpontjába került a posztszovjet térség. Ukrajna a Nyugat és Oroszország, a tengeri és a szárazföldi hatalmak szembenállásának terepévé vált, a háború következtében pedig az egész régióban megnövekedett geopolitikai aktivitás..."

Közép- és nagyhatalmak érezték meg a geopolitikai pillanatot, és ez újabb konfliktusokat generálhat. Mikor állhat helyre az új erőegyensúly, mely állam fog dominálni a multicentrikus világrend észak-eurázsiai pólusában?

Ezért aztán jelenleg jóval nagyobb a földrengés, az Oroszország és a Nyugat közötti pufferzóna országait mindkét fél erős kézzel igyekszik maga felé terelni. Ukrajna lángokban, de Belarusztól Moldován át Grúziáig mindenütt úrrá lett a bizonytalanság. Ráadásul a posztszovjet – vagy ma már inkább nevezzük Észak-Eurázsiának – térségben immár nem csupán Moszkva és a Nyugat feszül egymásnak, de a geopolitikai pillanatot megérezve más hatalmak is kiterjesztenék a befolyásukat.

A nagy geopolitikai átrendeződések mindig felborítják a status quot a nagyhatalmak befolyási övezetének perifériáján. Így volt ez a kétpólusú világrend megszűnésekor, és így van ez most, az egypólusúról multicentrikusra váltó berendezkedés formálódásakor is. Oroszország környezetében akkor és most is kibillentette a geopolitikai földrengés az erőegyensúlyt, ez azonban az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején viszonylag kisebb konfliktusokon keresztül jutott ismét nyugvópontra.

Mindenek előtt azért, mert a magát a hidegháború győztesének kikiáltó oldal a Szovjetunió szétesését, ezzel a saját befolyásának kiterjesztését nagyon is akarta, ám mivel egy atomhatalomról volt szó, a folyamatot igyekezett keretek között tartani.

S persze Oroszország is gyenge volt, a széteséssel, belső problémáival volt elfoglalva, így nem tudta, de egyfajta nyugatos mámorban nem is akarta a bomlást megállítani. Egyes erők még egy-egy pillanatra megpróbálták megállítani a történelem kerekét, ám erőfeszítéseik kudarcba fulladtak. Így a győzelemtől önelégülten a Nyugat is megértően, korábbi agresszivitását levetkezve, azt is mondhatnám, a széteső birodalom romjain a demokrácia útjára lépett, az önálló államiság légkörével ismerkedő országok buksiját meg-megsimogatva terelgette az eseményeket. Legalábbis addig, amíg Oroszország magához nem tért a kómából, és ismét felemelkedve állj nem parancsolt a „színes forradalmakban” és a NATO vészes közeledésében megtestesülő gátlástalan nyomulásnak.

Ezért aztán jelenleg jóval nagyobb a földrengés, az Oroszország és a Nyugat közötti pufferzóna országait mindkét fél erős kézzel igyekszik maga felé terelni. Ukrajna lángokban, de Belarusztól Moldován át Grúziáig mindenütt úrrá lett a bizonytalanság. Ráadásul a posztszovjet – vagy ma már inkább nevezzük Észak-Eurázsiának – térségben immár nem csupán Moszkva és a Nyugat feszül egymásnak, de a geopolitikai pillanatot megérezve más hatalmak is kiterjesztenék a befolyásukat.

A Nyugat fő célja Oroszország gyengítése, kárára a befolyási övezet kiterjesztése alapvetően a NATO és az Európai Unió keleti terjeszkedésén keresztül. Ezért az angolszászokkal és legfőbb szövetségeseikkel, a baltiakkal és a lengyelekkel az élen a már említett puffer zónára koncentrál. Emellett régi vágyuktól, az „orosz kérdés” – s nem mellesleg a „német kérdés” – lerendezésétől, a biztonsági zóna kelet felé kitolásától, és a mai Ukrajna, Belarusz és Litvánia uralásában is megtestesülő középkori nagyságban gyökerező középhatalmi álmaiktól hajtva azt a bizonyos geopolitikai pillanatot megérző Varsó is játssza a maga játékát. Belaruszba eddig beletört a lengyelek bicskája, ám Ukrajna pártfogójaként itt látványosan megnövekedett a befolyásuk. Varsó ügyesen kihasználja – visszafelé ez ugyanígy érvényes –, hogy az amerikai érdekek alapvetően egybeesnek a lengyelekével, mint ahogy a NATO keleti szárnyának erősödését is.

E szárny déli részén hasonlóképpen gondolkodva a románok ugyancsak történelmi álmaikat kergetik és persze a biztonsági zónájukat is kiterjesztenék, ezért aztán ugyanazt szeretnék eljátszani Moldovával, mint a lengyelek Ukrajnával. Moldovát tehát nem csupán a nagyok geopolitikai szembenállása billegteti, ráadásul a kis ország mozgásterét Ukrajnáéhoz hasonlóan bonyolítja a szeparatista, orosz bekötésű Dnyesztermellék kérdése.

E két országnál is nagyobb tervei vannak az ukrajnai háború miatt felbolydult posztszovjet térségben Törökországnak. Ankara ugyan jelenleg mintha visszafogottabban, de mindenképpen csendesebben próbálná kihasználni a kialakult helyzetet befolyása erősítésére. Annál mindenképpen óvatosabban, mint azt tette az elmúlt években Közép-Ázsiában és különösen a Kaukázusban.

S ha már Közép-Ázsiánál tartunk, akkor neooszmán álmok itt a türk világban nemcsak az orosz, az angolszász, hanem a kínai érdekkel is ütköznek.

Kína befolyása az Új Selyemút szárazföldi ágán keresztül persze az egész nagyrégióra kiterjed, ám a nyugati értelemben vett hatalmi ambíciói inkább csak a saját környezetében vannak. Egyelőre legalábbis. Máshol még inkább a gazdaságon, s legújabban a diplomácián, a béketeremtésen keresztül terjeszti ki a befolyását.

Azzal, hogy Oroszország beleragadt az ukrajnai háborúba, és az invázió a térség országait általában véve óvatosabbá tette, ideiglenesen mindenképpen teremtődött egyfajta hatalmi vákuum, amelyet többen is igyekeznek kihasználni. Maga a háború, az ennek következtében megnövekedett geopolitikai aktivitás, az erőegyensúly kibillenése eleve bizonytalanságot teremt a posztszovjet térségben, amelyet további faktorok csak tovább mélyítenek.

Vegyük például az említett soknemzetiségű Közép-Ázsiát és a Kaukázust a maga kulturális és vallási sokszínűségével. A szovjet időkben ezeket a belső ellentéteket elsimították, vagy legalábbis a szőnyeg alá söpörték. A Szovjetunió szétesésével aztán a feszültség a felszínre tört, amely sok áldozatot szedett és évekig ingataggá tette ezt a két régiót.

Éppen ezért felelőtlenség ebből nem tanulva ismét felborítani e térség egyensúlyát, ne adj’ Isten, rájátszani az említett belső ellentétekre. Az elmúlt évtizedekben, de különösen az utóbbi pár évben a türk világ részének tekintett régió egyik kulcsfontosságú szereplőjévé Törökország vált. Ankara a Szovjetunió szétesésétől érdekelt volt abban, hogy a maga javára alakítsa át a térség geopolitikai erőviszonyait. Az 1990-es években ezt kulturális és gazdasági terjeszkedés révén próbálta elérni, az orosz pozíciók azonban erősebbek voltak. Ankara ezért egy időre visszafogottabbá vált, hogy aztán Erdogan neooszmán eszméinek kiteljesedésével új lendületet vegyen a türk világ összeszedése. A cél elérése érdekében a törökök egyre kevésbé válogattak az eszközökben – talán csak most, a háború idején vált önmagához képest átgondoltabbá ez a nyomulás –, ezzel pedig megnövelte a térségben a feszültséget.

A pántürk projekt olyan kulturális és vallási értelemben egymáshoz közel álló nemzeteket fordított mesterségesen szembe egymással, mint például az üzbégek és a tádzsikok. A kétnyelvűség, a vegyes házasságok lassan már a múlt ködébe vesznek, és előtérbe kerül a nemzetiségi alapú megosztottság.

Közben egyre inkább teret nyer az iszlám radikális ideológiája, és az így megnövekedő feszültség már emberi életeket is követel. Az ilyen szembenállás sokszor épp Ankara kezére játszik, hiszen így a belső zavarosban halászva a hozzá lojálisabb erőcsoportokat tudja hatalomba, vagy annak közelébe juttatni. Ahogy 2022 első napjaiban Kazahsztán példája is mutatta, a belső rend, magának a politikai berendezkedésnek a megingatása előre nem látható következményekkel járhat. De a térségből példának felhozhatjuk az amerikai kivonulás után Afganisztánban kialakult helyzetet. Világosan megmutatkozott, hogy a bonyolult kulturális és vallási örökség jellemezte közép-ázsiai térségben a politikai berendezkedés megváltoztatására irányuló nyugati projektek csak pusztulást, halált, milliárdos veszteségeket, a Kelet és a Nyugat között újabb választóvonalak kialakítását hozzák.

Tejes mértékben érthető tehát a tádzsikok óvatossága a Türk Tanáccsal szemben, hiszen ők a saját bőrükön érezhették a status quo megbillentésének következményeit. A törökök például nyíltan hirdetik az „Egy nép, két állam!” eszmét, amely teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a régióban élő nagyszámú kisebbségek jogait, és példát mutat a nemzetiségi alapú megkülönböztetésre. Nem mellesleg ez a gyakorlat nem segíti Budapestnek a kárpátaljai magyarok érdekeinek védelmében tett lépéseit sem.

Jó példa erre a gondolkodásra Hegyi-Karabah, ahol Azerbajdzsán Törökországgal a háta mögött tudott sikereket elérni a 2020-as háborúban.

De hozhatnánk akár közel-keleti példát is arra, hogy Ankara nem törődve az adott régió törékeny békéjével sem, mennyire ellentmondást nem tűrően lép fel a saját geopolitikai céljainak elérése érdekében. Baku egyoldalú és provokatívan az eszkaláció irányában ható támogatása a jövőben könnyen a feszültség újabb robbanásához vezethet. Jelen helyzetben itt az egyetlen visszatartó tényezőt azelért megállapodások betartására felügyelő orosz békefenntartók jelentik.

A fenti példák is jól mutatják, hogy milyen törékeny a stabilitás a regionális és globális hatalmak érdekeinek ütközőpontjává vált posztszovjet térségben, ahol megnyugvást csak az új egyensúlyi állapot kialakítása hozhat. Bár jelen pillanatban sokan nem így gondolják, ez a status quo a legnagyobb eséllyel a multicentrikus világrend egyik központjában, az orosz dominanciájú Észak-Eurázsiában állhat helyre. A jövő ma elsősorban az ukrajnai frontokon formálódik, és a háború végkimenetele, ennek nyomán az orosz-kínai viszony alakulása alapvetően meghatározza, hogy mely állam körül alakul majd a világrend észak-eurázsiai pólusa. A trend a szárazföldi hatalmak felemelkedése felé mutat, közben Eurázsián belül is alakulnak az erőközpontok.

Stier Gábor
forrás: https://moszkvater.com/haborukban-formalodik-eszak-eurazsia