Ki emlékszik még a NOSzF-rövidítésre? Mi is történt valójában 104 éve 1917. november 7-én?… 

- – – – – – – – – – – – – – – -
Stier Gábor: A Lenin-kártya

Elkerülhetetlen vagy csupán a véletlen műve volt előbb a cári rendszer összeomlása, majd a bolsevikok hatalomra kerülése? A „nagy október” emléke mára elhalványult, az 1917-ben történtek azonban gyökeresen megváltoztatták a világtörténelem menetét. Nemcsak Oroszország került teljesen új pályára, de később a világ népességének harmada is az októberi fordulatból merített ihletet. Enélkül talán a náci eszmék sem nyertek volna olyan nagy teret, de a kommunista ellensúly nélkül a kapitalizmus sem korlátozza féktelen természetét. Másképp alakulnak az európai erőviszonyok, így esetleg a II. világháborúig sem fajulnak a dolgok, a hidegháborúig pedig biztosan nem jut el a világ. A történelem azonban nem ismeri a feltételes módot, így legfeljebb azon gondolkodhatunk el, miként juthatott hatalomra a múlt század elején Oroszországban egy törpe, de agresszív párt, s építhette ki a 20. század egyik legvéresebb diktatúráját.

Mi történt 1917-ben Oroszországban? Puccs? Forradalom? Elkerülhetetlen vagy csupán a véletlen műve volt előbb a cári rendszer összeomlása, majd a bolsevikok hatalomra kerülése? A történtek olvasatát kezdettől átszőtte a politika. Tudatosan építették saját mítoszukat a bolsevikok, s igyekeztek lerombolni azt a Szovjetunió ellenségei. De a hatalom érdekeit követve változott 1917 megítélése magán a kommunista rendszeren belül is. A forradalom előbb felfalta gyermekeit, majd az igényeknek megfelelően át-átírta saját történetét. Előbb Sztálin háttérbe szorította Lenin alakját, kitöröltette még a fotókról is Trockijt, majd a 20. kongresszus után tudatosan ismét Lenin került két évtizedig előtérbe és a valósnál pozitívabb megvilágításba. Biztos pontként megmaradt azonban az osztályharcos megközelítés, a proletariátus győzelme elnyomói felett. Ennél árnyaltabban látták a történteket a történészek a vasfüggönyön túl, ám köztük is megoszlottak a vélemények arról, hogy elkerülhetetlen volt-e a bolsevikok hatalomra jutása. Az optimisták úgy látták, hogy 1914-re Oroszországban megértek az előfeltételek ahhoz, hogy a berendezkedés fokozatosan a liberális demokrácia felé haladjon. A pesszimisták ezzel szemben azon a véleményen voltak, hogy a cári rendszer békés átalakítása ekkor mér nem volt lehetséges, a forradalom elkerülhetetlen volt, a bolsevikokat pedig az orosz történelem logikája emelte a hatalomba. Mára az orosz és a nyugati megközelítés egyaránt komplex módon, folyamatként tekint 1917 eseményeire, így otthon is megtörtént a februári forradalom rehabilitációja, s vele szemben puccsá silányult a „nagy októberi”

Mára az társadalom többségében is ez a megközelítés vált a meghatározóvá. A klasszikus szembenállásban „fehérnek” nevezhető felfogás a birodalmat leromboló tragédiaként értékeli a bolsevik fordulatot, amellyel ugyanakkor a felgyorsítva a világban a demokratizálódást, Oroszország áldozatot hozott a fejlődés oltárán. E gondolatmenet szerint a fordulat az Ideiglenes Kormány tehetetlenkedése mellett valójában kisiklatta a jó úton haladó, csak a világháború miatt megtört orosz fejlődést. A gazdaság a duplájára nőtt, a reformok beindultak, s az 1905 után lényegében alkotmányos monarchiaként működő cári birodalom, ha nem is szuperhatalom, de Európa meghatározó ereje volt. Az akkori helyzetet megszépítve – nem kis aktuálpolitikai felhanggal mindennemű forradalmat elutasítva – e vélemények szerint valójában a szociális helyzet ellenére következett be 1917 két forradalma. A februári esetében ez inkább nevezhető a gazdasági körök által támogatott liberális elit belső hatalomátvételének, míg október egy szekta által végrehajtott puccsnak.

Az aktuális gondolkodás mindezt azzal fejeli meg, hogy 1917 forradalmaival a belső gyengeségekre rájátszva külső erők azt akadályozták meg, hogy Oroszország a 20. század közepére Európa egyetlen szuperhatalma legyen. Ezzel szemben a „vörösök” a cári rendszer elnyomó voltára, a tömegek szociális lázadására emlékeztetnek. Felhívják a figyelmet arra, hogy II. Miklós a szétesés szélére kormányozta Oroszországot, amelyet az akkor a társadalmat egyedül mozgósítani képes erő, a bolsevikok hatalomra jutása mentett meg, s az energiák felszabadításával helyezett a polgárháború után modernizációs pályára.

Mindegyik megközelítésben van igazság, még ha a történteknek csupán csak az egyik aspektusát domborítják is ki. Az igazsághoz közelebb visz, s e vitákat is leszűkíti, ha Dominic Lieven cambridge-i professzor segítségével nemzetközi kontextusba helyezzük 1917 orosz forradalmait. Mint a cári birodalom nemzetközileg elismert kutatója mindenek előtt rámutat arra, hogy a cári rendszer legitimációját eleve negatívan határozta meg, hogy a 20. század elejének Európájában államok sorának volt már alkotmánya, s az abszolút monarchia az államigazgatás elavult, reakciós formájának számított. Ez az intellektuális, kulturális kontextus jelentős mértékben meghatározta a művelt orosz rétegek alapállását még a hatalom körein belül is. Döntő fontosságúnak tartja Lieven az 1914-re alapvetően átalakuló geopolitikai környezetet is, mindenek előtt két etnoideológiai alapon formálódó blokk, az angolszász és a német tömb kialakulását. Megszűnt az angol-francia szembenállás, s a két hatalom összefogását már a krími háborúban megérezhette Oroszország. S ami Moszkvát még érzékenyebben érintette, az osztrák-porosz kibékülés.

Mindez annak fényében különösen fontos, hogy az orosz birodalom jelentős részben éppen annak köszönhetően erősödhetett meg a 18. századra, hogy egyetlen európai nagyhatalomként kimaradt ezekből a konfliktusokból.

A felemelkedés kulcsa emellett a jobbágyoknak a nyugatos birodalmi elit, a monarchia és a nemesség közti szövetséget megerősítő, a katonai-pénzügyi rendszer alapját megteremtő kérlelhetetlen röghöz kötése volt. Ezért a sikeres évszázadért a rendszer aztán 1917-ben nagy árat fizet, de tény, hogy az orosz birodalom a 19. század közepéig Európa egyik legerősebb hatalma. Emellett nem hagyható figyelmen kívül a 19. század folyamán egyre keletebbre tolódó ipari forradalom destabilizáló, az európai erőviszonyokat átíró hatása sem. A már említett krími háborúban elszenvedett vereség már figyelmeztette az orosz elitet az ország mind érezhetőbb gazdasági, technológiai lemaradására, így a leszakadás megakadályozására 1856 után Moszkva reformok sorát indította el. A gazdaság gyorsan nőtt, s sok külföldi már a jövő Amerikáját látta Oroszországban. A technológia szint azonban elmaradt Németországétól, ráadásul az iparosítással megjelent modern városi társadalommal a cári rendszer nem igazán tudott mit kezdeni. Ezek a hatások 1914 és 1917 között egyszerre gyűrűztek be, tetézve a háború következtében fellépő szociális feszültségekkel.

Berlin azonban egyre növekvő félelemmel figyelte Oroszország gazdasági erősödését, s a cambridge-i professzor szerint alapvetően ez vezetett az I. világháború kirobbantásához. A németek úgy látták, addig kell elkezdeni egy európai háborút, amíg esélyük van a győzelemre.

A gazdasági lemaradás a háború során sokba került Oroszországnak, ám Lieven szerint a monarchia bukásához politikai okok, a rohamos gyorsasággal átalakuló társadalom szemében elolvadó legitimáció, s a háború által felszínre hozott egyéb strukturális problémák vezettek. Ráadásul a periferizálódás mellett a birodalmi méretek is nehezítették a rendszer egyre sürgetőbb átalakítását, az elhúzódó háború pedig szinte berobbantotta kulminálódó elégedetlenséget. Dominic Lieven azonban még egy fontos dologra hívja fel a figyelmet. Míg 1906-ban a monarchia összeomlása esetén II. Vilmos kész volt egy forradalom leverése érdekében a beavatkozásra, addig a világháború kontextusában Németország éppen, hogy mindent megtett Oroszország destabilizálása érdekében. E segítség nélkül Lenin talán el sem jut tavasszal Petrográdba, október után pedig a külföldi beavatkozás elmaradásával a bolsevikok kaptak egy évet pozícióik megerősítésére. Ezt a tételt erősítik 1917 másik ismert történészének, a lengyel származású amerikai Richard Pipesnak a kutatásai is. A „Lenin-kártya” kijátszásának fő indítványozója Berlinben a német és az orosz szociáldemokrácia ismert alakja Alekszandr Parvusz volt. A német ügynökként dolgozó marxista teoretikus biztos volt benne, hogy a hataloméhes Lenin megdönti Kerenszkijt, s olyan viszályt szít, hogy Oroszország két-három hónapon belül kilép a háborúból. Mint arra egy másik amerikai történész, Richard M. Watt rámutat, ez egy átfogó terv része volt, hiszen a németek minden egyes ellenségük esetében jó előre kidolgozták a belső árulás forgatókönyvét. A brit szcenárió kulcsfiguráját, az ír Sir Roger Casementet felakasztották, a francia kiszemelt Joseph Caillaix börtönben végezte, míg Lenin beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

Az I. világháború és a cári rendszer meggyengülése tehát egymással szorosan összefüggésben alakulnak, s bár a forradalom nem tekinthető kizárólag a német erőfeszítések termékének, II. Vilmos hatékonyan ásta alá az orosz államot. Erre utal, hogy Leninék két héttel a hatalomra jutásuk után eltávolíttatták az igazságügyi minisztériumból és a Néva Bankból a Német Birodalmi Bank összes olyan iratát, amely a nekik nyújtott támogatásra adott felhatalmazást. E körülményeket figyelembe véve talán érthető az is, hogy az Ideiglenes Kormány miért nem léphetett ki a háborúból. A bolsevikok győzelme ellenben zárójelbe tette az egyik főszereplőjét, s a cambridge-i professzor szerint Németország végső győzelmét csak Amerika belépése akadályozta meg. Végül mind a németek, mind pedig az oroszok vesztesen kerültek ki a háborúból, meghatározva ezzel az új, a következő világégéshez vezető európai erőviszonyokat.

A nemzetközi környezet tehát eleve meghatározott, lényegében a forradalomhoz vezető pályára kényszerítette a megkésett fejlődésével küszködő Oroszországot, ám az októberi fordulatot emellett még számos véletlen elem, a hatalom hibája is siettette.

A bolsevik párt 1917 májusában még csak a harmadik helyen kullogott a szocialista erők sorában. A szovjetek első összoroszországi kongresszusán mindössze 105 hellyel rendelkeztek, szemben az eszerek 285 és a mensevikek 248 helyével, ám hazaérkezése után Lenin Puccsok sorát szervezte meg a februári forradalom után felállt Ideiglenes Kormány megbuktatására. Ezzel párhuzamosan mindent megtett a másik hatalmi központ, a szovjetek radikalizálására, s a mérsékelteket igyekezett leválasztani a polgári pártokról. Lenin végig a katonai megoldásra készült, pedig ennek még a bolsevik párton is sok ellenzője volt. Hiába.

Kezére játszott a galíciai offenzíva összeomlása, a hadsereg gyors ütemű demoralizálódása és a növekvő ellátási gondok következtében a közhangulat látványos romlása. A februári forradalom által felszabadított indulatoknak, követeléseknek lehetetlen volt gátat vetni. Főleg úgy, hogy az új hatalom folyamatos késlekedésben volt, ráadásul nem tudott erőt mutatni.

Kerenszkijék határozatlanságára jellemző, hogy tudomásuk volt ugyan a bolsevik vezetők együttműködéséről az ellenséggel, ám mire júliusban letartóztatták volna őket, Leninnel az élen Finnországba menekültek.

Kerenszkij már csak azért sem adta meg a kegyelemdöfést a bolsevikoknak, mert a látványos radikalizálódás, a sikertelen puccskísérletek ellenére inkább egy jobboldali monarchista államcsínytől tartott. E téves helyzetfelmérés vezetett oda, hogy szakított a hadsereg főparancsnokával, Kornyilovval, ami új erőt adott a bolsevikoknak. Csak idő kérdése volt, hogy mikor buktatja meg Kerenszkijt valaki, aki kemény kézzel képes irányítani az országot. Lenin már eszelősen küldte Finnországból a hatalom átvételét előirányzó utasításait.

Az események felpörögtek, s a bolsevikok a vaciláló mérsékelteket megpuccsolva október 25-re összehívták a szovjetek II. kongresszusát, amelynek nem is nagyon titkolt célja az volt, hogy legitimálja az államcsínyt. Biztos, ami biztos, visszatért az illegalitásból Lenin is, megdöntötték Kerenszkijt, a nép pedig fásultan abban a hitben volt, hogy csak újabb kormányváltásról van szó. Hát nem! Lenin nem felejtette el Marx egyik megjegyzését, miszerint egy sikeres forradalomnak össze kell zúznia a régi rendszer bürokratikus és katonai gépezetét. S a bolsevikok nem is késlekedtek Törtek-zúztak, romboltak és gyilkoltak. S hogy miként is kormányozzanak, azon csak ezután kezdtek el gondolkozni.

Stier Gábor
forrás: https://moszkvater.com/a-lenin-kartya/?fbclid=IwAR3UzeH_wSzAxpzti-wg2OawvXGR6Gqbo4CI2eEck97I-ynGJIHl920lMSc