Nem csak megszokott, de az utóbbi években sajnos elfogadott, esetleg elhallgatott gyakorlattá vált, hogy az idősek, az elesettek, vagyis az anyagi nehézségeknek rendszerint leginkább kiszolgáltatottak csoportjai szenvedik el leginkább a közép-kelet-európai körülményekre adaptált kapitalizmus minden „a bevétel hatékonyság” növelését célzó újítását...

Hétköznapibb szóhasználattal: az öregeket zsebelik ki leginkább, mert őket a legegyszerűbb. És persze hol lehetne ezt egyszerűbben, mint egy olyan a számukra már nélkülözhetetlen helyen, mint egy gyógyszertár?

Történt minap, hogy betegeskedő anyám megkért: hozzam el a patikából az orvosa által neki felírt gyógyszereket, amelyek közül egy csak „ajánlott” kiegészítő, vagyis olyan készítmény volt, amelyet nem térít az egészségbiztosító. Bár az a gyakorlat, hogy egy ilyen készítményt (már amennyiben ténylegesen jótékony hatású) miért nem fedez a biztosító, egy különálló írást is megérdemelne, ezúttal azonban nem erről lesz szó, hiszen fel sem merül, hogy ne tegyünk meg mindent a gyógyulás érdekében.

Mivel azonban azoknak az időknek már nagyon régen letelt, amikor még otthon előre össze lehetett számolni, hogy mennyit kell majd fizetni az üzletben, ilyenkor következik az, hogy az ember a gyógyszertár honlapján, annak internetes üzletében méri fel, hogy mégis mire számítson.

Nem volt ez máshogy ebben az esetben sem, az egyik legnagyobb hazai gyógyszertárhálózat honlapján már ott is világít a 15 euró valahány centes ár, és ami jó hír, hogy a hozzánk legközelebb eső üzletben. Így hát már szedem is a cókmókom, még zsebreteszem a hálózat által anyámnak „ajándékozott” hűségkártyát és már indulok is.

A patikában a kisasszony mosolyogva teszi elém a készítmény dobozát, én pedig sürgölődve nyújtom neki a hűségkártyát, amit le is csipogtat. Utóbbit ugyan személy szerint csak egy személyes adatokat gyűjtő átverésnek tartom, ám legyen, hiszen tudom, hogy a nyugdíjas pénztárcánál, ahol minden euró számít, öröm tud lenni még az a kevés „megtakarítás” is, amit a multi eladott adatainkért számtalan reklám és más fejében „bőkezűen elenged.” A patikuskisasszony már mondja is az árat, 24 euró néhány cent, és kérdi, hogy kártyával fizetek-e?

Kissé meglepődőm, kérdezem: a hűségkártyával kaptam e kedvezményt? Ő enyhén lesütött szemmel válaszol, hogy erre nem jár. Nem firtatom tovább, hogy ugyan akkor mire van a hűségkártya, inkább tovább érdeklődöm, hogy tessék már megmondani, hogy miért is kellene csaknem 10 euróval többet fizetnem itt a kőüzletben, mint amennyit az interneten feltüntettek? Ja, hogy az az internetes ár. Mivel rühellem, ha hülyének néznek és ráadásul nem is a magaméból vásárolok, már jelzem is: köszönöm kisasszony, nem kérem!

Két lépés ki az üzletből, zsebből telefon elő, irány a gyógyszertár honlapja és már rendelem is a készítményt az „internetes áron” ugyanabba a patikába ahonnét az imént kijöttem. Azon már meg sem lepődöm, hogy felszámolnak egy 99 centes „kiszállítási díjat” – mármint ugyanazért a dobozért, ami az előbb már kishíján a kezemben volt – de legyen, még így is „jó az ár.”

És nyilván nem csak nekem, hiszen internet ide vagy oda, a patika aligha árulja veszteséggel a készítményt. A rendelés kézbesítését jelző sms megérkezik, nyitom az ajtót, győzedelmes vigyor letiltva, hiszen minek is provokálnék, és már ismét az előbbi kisasszonynak olvasom a rendelési kódot. Szó nélkül ismét előveszi és adja az előbbi dobozt, én fizetek, majd balra el.

A helyzet nevetésre ösztönző abszurditása ellenére, nem mosolygok, hanem keserű szájízzel lépdelek haza. Annak tudatában, hogy vajon hány nyolcvanas bottal totyogó néni vagy bácsi játszotta volna el utánam az előbbi jelenetet? Nyilván egy sem. És ezzel nagyon is tisztában lehetnek az üzlet üzemeltetői is, ezért a „kettős mérce.” De hogy miért éppen azokat sújtják vele a leginkább, akiknek az így kiadott vagy a pénztárcájában maradó 8-9 eurójával akár arról is dönthetnek, hogy jut-e vagy nem a héten egy vékonylevű húslevesre vagy egy csokira az unokának?

Mert nem, ezt a gyakorlatot nem lehet indokolni, sem tisztességes árréshez való joggal, sem üzleti politikával, sem piacgazdasággal és más virágnyelvű gazdasági szakszótárból eresztett mantrával sem. Ez ugyanis a szabad rablás kategóriája. Aki pedig ezzel él, annak talán csak azt lehet kívánni, hogy áldja meg a sors egy jó hosszú élettel, amelynek vége felé minél többször kelljen olyan kérdésekben döntést hoznia, mint az előbb példaként felhozott nyugdíjasoknak.

Starovič Tibor
forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/tisztesseges-arres