Minden háború mélységesen erkölcstelen. Ezernyi ugyancsak cáfolhatatlan ok mellett leginkább azért, mert mindig mások az eltervezői, kirobbantói és haszonélvezői, mint azok, akik megvívják, elszenvedik, akik bugyraiban szó szerint véres cafatokká válva elpusztulnak, megnyomorodnak...
Amikor azonban a hatalom birtokosai már csak haldokló rendszerük percnyi tovább éltetése miatt és a gyilkolás kedvéért indítják be a húsdarálót, olyan eszelős, emberi ésszel felfoghatatlan bűnnek vagyunk szemtanúi, amely ellen nem tenni, nem csak hogy megbocsáthatatlan, de egyet jelent a véggel.
Egy alig egy emberélettel ezelőtti klasszikus parafrázisával élve: a 21. század háborúiban csak fél perc az élet. A hírközlés jelenje persze más: már másfél hete zajlik a Közel-Keleten a soron következő birodalmi háború és közben ennek mentén - a magát az emberi civilizáció letéteményesének érző európaiak legtöbbje – legfeljebb az üzemanyagárak alakulása miatt aggódik. Igaz, állítólagos „felhatalmazott” képviselőik még ennyit sem tesznek. Ha nem lenne végletesen szomorú a helyzet, felülnézetből akár mosolyoghatnánk is a történelmi egybevágáson, hogy a szituáció arra hajaz, mint amikor az összeomló Róma egyik provinciájában a boradó megemelése miatt aggódtak.
De hát érthető is, hiszen ahogy mondani szokás: Róma (vagy Washington és Teherán) messze, a Jóisten meg magasan, mi pedig itt lenn.
A háromnegyed évszázados létrejötte óta gyakorlatilag folyamatosan térségi háborúkat vívó Izrael és az önmagát a szabadság és a demokrácia fellegváraként pozicionáló, de a második világháborús világégés óta többtucat háborút elindító, idén 250 éves, Amerikai Egyesült Államok másfél hete indította el – legyenek ezek a fogalmak bármily nehezen értelmezhetőek is - „humanitáriusnak”, „megelőzőnek”, „önvédelminek” és még ki tudja milyennek önjellemzett háborúját Irán ellen. A háborút, amelyet rendszerint azzal próbálnak indokolni, hogy a Közel-Kelet többezer éves államiságra visszatekintő perzsa középhatalma - amely legutóbb az ókor végén lépett saját kezdeményezésű háborúba – nukleáris programja és rakétafejlesztése által fenyegetést jelent Izraelre és a tőle mintegy 12 ezer kilométerre lévő Egyesült Államokra, illetve az aktuális állítások szerint Európára is. Mi több, az indoklásokból rendszerint az a demokratikus „érv” sem marad ki az, hogy: egyébként is segíteni kellene az „ajatollahok teokratikus” rendszerének elnyomása alatt senyvedő iráni nép „felszabadításában” is, akarják e ezt a perzsák (azeriek, kurdok és más ott élő nemzetek) vagy sem.
Mivel feltételezem, hogy a tisztelt olvasó, nem tegnap vált hírfogyasztóvá és így megvannak az alapvető ismeretei (és esetleg véleménye) a hírhedt amerikai „demokrácia-export” múltjáról és „áldásos” következményeiről, ezek részleteivel nem is fárasztanám. Koreától, Vietnámtól kezdve, Közép- és Dél-Amerika banán és „drogháborúin” át, a Közel- és Közép-Kelet állandó konfliktusgócainak éltetésén, az „Arab-tavaszon” és euro-ázsiai országok színes forradalmainak sokaságain keresztül, Irakig, Afganisztánig vagy éppen a mostanra már Európára lőcsölt, de Victoria Nulland nevéhez kötődő ukrajnai folyamatokig. Az aktuális állapotok hátterét „lehetségesen” motiváló tényeket azonban talán nem kellene kihagyni.
Kezdjük talán azzal, hogy két nukleáris hatalomnak – az USA hivatalos adatok szerint mintegy 5 ezer, Izrael becslések szerint 300-400 atomfegyverrel rendelkezik – olyan kiprovokálatlan, a nemzetközi jog minden lehetséges előírását és íratlan szabályokat is (erről később) megsértő, a nemzetközi közösség többsége által elítélt támadásáról van szó egy független országgal szemben, amelyre az érintettek tárgyalási folyamatának tetőzése idején került sor.
Az íratlan szabályok megsértését illetően el kell mondani, hogy a háború első tényeként az Iránt megtámadók célzottan csaptak le az ország vallási-politikai vezetésére, meggyilkolva mások mellett a síita világ vallási vezetőjét Alí Chameneít és családját, köztük néhány éves unokáját is. Azt az ajatollahot, aki azon felül, hogy a síita iszlám kvázi pápájának számított, az elődje Komeini ajatollah által 1988-ban meghirdetett tömegpusztító fegyverek nélküli Irán doktrínájának folytatója volt.
Az úgynevezett „nyugat” hozzáállását tekintve sokat megmutat, hogy a fősodrú sajtó következetesen „kiiktatásként” nevesítette az izraeli kormányzat által következetesen „főgonosznak” kikiáltott vezető meggyilkolását. Ez pedig legalábbis érdekes párhuzamra és néhány kérdésre ad lehetőséget azzal kapcsolatban, hogy például hogyan nevesítették volna, ha valaki hasonló módon megöli az ENSZ által is népirtásnak minősített gázai-hadműveletet ugyancsak elítélő XIV. Leó pápát. És itt talán csak a történések margójára említsük meg, hogy az izraeli vezetés kilátásba helyezte Irán későbbi vezetőinek meggyilkolásának szándékát is, és a demokrácia netovábbjaként jellemzett USA elnöke, Donald Trump pedig bejelentette abbéli igényét, hogy beleszólhasson a független ország leendő vezetőjének megválasztásába. Mi lenne ez más, mint a demokrácia csúcsa?
De haladjunk csak tovább a történésekben. Az amerikai-izraeli – állítólagos iráni nukleáris és katonai létesítmények ellen meghirdetett - légicsapások első napjaiban, több más civil létesítmény mellett Minab térségében egy általános iskolára is csapást mértek, ahol az agressziónak több, mint másfél száz 12 évnél fiatalabb kislány esett áldozatul, amit a támadók gyakorlatilag nem is kommentáltak. Bár elvben e tekintetben egyfajta kommentárnak lehet tekinteni Pete Hegseth amerikai háborús miniszter néhány nappal később tett azon kijelentését, miszerint: az Irán elleni háborúban „nincsenek szabályok”, amit később Marco Rubio amerikai külügyminiszter azzal a kijelentésével fejelt meg, hogy az Irán elleni csapások szintjén „a legrosszabb még hátravan.”
Mindeközben az amerikai-izraeli koalíció által megtámadott Irán, figyelmen kívül hagyta a Nobel-béke díjra pályázó Donald Trump azon – szinte az abszurd humor kategóriájába sorolható - felszólítását, miszerint „ne válaszoljon a csapásokra.” És lehetőségeikhez képest ellencsapásokat valósított meg izraeli, valamint a térségi országokban lévő amerikai haditámaszpontok és hasonló érdekeltségek ellen, s tette ezt – nem nyugati érdekeltségű hadijelentések szerint – mérsékelt kínai és orosz hírszerzési és más technológia segítségnyújtás mellett.
Ez utóbbiak feltételezhető megjelenése nem számít meglepetésnek, hiszen részint Washington is hasonló szinten szerepet vállal az orosz-ukrán konfliktusban, valamint az amerikai birodalmi expanziós tevékenység az érintett országok mellett számos területen életbevágó fontosság szintjén sérti a kínai érdekeket is. És itt el is jutottunk a legújabb amerikai-izraeli háborús konfliktus egyes mozgatórúgóihoz is.
Izrael érdekei az elmúlt évtizedek történései mentén egyértelműnek látszódnak, a térségben katonai hegemón szerepére vágyó tel-avivi kormányzat le akar számolni a térség természetes közép-hatalmának számító perzsa álammal, amelyet már évtizedek óta – miniszterelnökeinek nyomon követhető kijelentéseiben is - ismételten azzal vádol, hogy Teherán „hetekre-hónapokra” van a nukleáris fegyvere kifejlesztésétől. Az, hogy a tények ezt egyáltalán nem igazolták és a Nemzetközi Atomenergetikai Ügynökség, valamint az amerikai hírszerzésnek a Kongresszus előtt is bemutatott tavalyi jelentése is ennek ellenkezőjét támasztotta alá, látszólag nem számít érdemi információnak, legalábbis a szomszédjait (Libanont, Szíriát és Jordánia területeit is) rendszeresen katonai csapásokban részesítő izraeli állam számára.
Az elmúlt egy év történései azt mutatják, hogy a hagyományosan az amerikai-izraeli lobbi tevékenysége által befolyásolt washingtoni vezetés, a kiemelten Izrael-barátnak számító Trump kormányzat idején még a korábbi adminisztratívákat is felülmúló Jeruzsálem-párti külpolitikát folytat. Ez, az Irán ellen folytatott háború esetében kiemelten egybevág a (folyamatos túlköltekezése, elhibázott gazdaságpolitikája és a globális körülmények változása mentén) végletes adósságcsapdába került (harminc billió dolláros államadósságát hagyományos eszközökkel gyakorlatilag menedzselni képtelen és ezért „alternatív” kiutakat kereső) Egyesült Államok „trumpi megoldáspolitikájával.”
A múlt évszázad hetvenes éveiben megszült – Kissinger nevével fémjelzett – a Petró dollár hathatós segítségére épített – amerikai pénz- és gazdaságpolitika működési elvei az ezredforduló első évtizedének végén, a többpólusos világrend megjelenésével kaptak léket és ennek következményei az elmúlt években fokozottan begyűrűzni látszanak. Erre reagálva, és látható lépéseit tekintve a Trump kormányzat, az ország energetikai önellátását és export-lehetőségeit figyelembe véve, a szegmensen belüli hegemónia kialakítására tette fel a tétet.
Mivel a legnagyobb kőolaj és földgáz kitermelők egy részére – a közel-keleti országokra és Kanadára - hagyományosan nagy befolyással rendelkező Washington – ennek a csoportnak a kibővítésére tett. Ezt a stratégiát látszik bizonyítani a tavaly Nigériában, illetve az év kezdetén a világ legnagyobb olajtartalékjaival rendelkező Venezuelában – különböző érvek mentén - megvalósított hadművelet, illetve Irán esete is. Amely utóbbi – ha sikerrel jár – akkor Washington befolyása alá kerül a világ tíz legnagyobb olajkitermelő országa közül nyolc, és csak Oroszország, illetve Kazahsztán marad a befolyási övezeten kívül. Egy ilyen leosztás pedig szinte abszolút befolyást adna Washington kezébe Amerika legnagyobb gazdasági riválisával, Kínával szemben, amely „mellesleg” a közel-keleti olajkitermelő országokkal együtt az amerikai államadósság legnagyobb részét tulajdonolja és amely kőolajszükségletének mintegy felét a Perzsa-öbölön keresztül szerzi be.
A tét tehát óriási, amit az is mutat, hogy az amerikai-izraeli hadművelet következtében és a Hormuzi-szoros lezárását követően egy hét alatt közel harmadával nőttek a kőolaj-árak és hasonló a helyzet a földgáz tekintetében is. Amit nem utolsósorban az orosz energiahordozókról egyértelműen politikai akarat mentén lekapcsolt Európa is végletesen megszenved majd. Emellett globális tekintetben szinte apróságnak számít az a minap megszellőztetett hír, miszerint az iráni támadást megelőzően Donald Trump fia 50 millió dolláros összegben vásárolt részvényeket az olajkitermelési ágazatban.
És akkor lehet e csodálkozni azon, hogy egy ilyen helyzetben a valóságtól elrugaszkodott és saját lakossága helyett mindenki más érdekeit előnybe helyező európai vezetés mellett a vér ára helyett, szinte mindenkit csak a benzin ára érdekel?
Persze az üzletben a marhahús árán szörnyülködve, szájbiggyesztve lehet véleményt mondani a „moralizálásról”, de nem kellene elfelejteni, hogy egy elfogadhatatlan világban, előbb-utóbb mindenkinek eljön a maga ideje, az eszelős valóságé is.
Starovič Tibor forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/eszelos-haboru