Mindennek ára van. Caracasnak is. A washingtoni külpolitika elmúlt száz évének alakítói számára ez az alapvetés a profit összefüggésében értelmezhető. Egyes keleti filozófiák szerint viszont leginkább az egyensúly megkerülhetetlenségét jelenti...

Az egyensúly pedig az egyszer fenn, egyszer lenn, elodázható, de el nem kerülhető igazsága. Persze az igazság azok számára a legkevésbé felfogható fogalom, akik azt hiszik, hogy annak kizárólagos letéteményesei.

Amikor egy évvel ezelőtt Donald Trump ismét beköltözött a Fehér házba, talán maga sem tudta mennyire túlértékeli képességeit a békeígéretével. Azóta viszont a valóság, ha őt nem is, választói egy részét biztosan kijózanította. Az „egy hét alatt megoldom” ukrajnai konfliktus végét továbbra sem látni, legfeljebb hátterének „anyagi rendezése” lett elérhetőbb, a Közel-Kelet, minden kommunikációs „bravúr” ellenére is forróbb konfliktusgóc, mint az elmúlt harminc évben bármikor, a Közép- és Távol-Kelet nagy csinnadrattával megkötött „békéi” tán néhány hétig tartottak, Kína viszonylatában a nagy bejelentések és halk visszalépések politikája vált hétköznapi valósággá, a gyenge „barát” Európa tekintetében pedig csak egy kizsarolt vám megállapodásra futotta. Az olyannyira vágyott Béke Nobel-díj tehát a távolba tűnt, Trump ambíciói viszont megmaradtak, akárcsak a „valamit mutatni kell” kényszere.

Amikor a Trump kormányzat felelevenítette a Monroe doktrína – minden a miénk a földrészen értelmű - alapvetéseit és ezzel egyidejűleg – még az iraki „vegyifegyver fenyegetésnél” is nehezebben értelmezhető – venezuelai „narkóterrorizmusról” kezdett beszélni, egyértelművé vált, hogy Washingtonnak muszáj lépnie valamit a végletekig eladósodott és a permanensen államcsőd által veszélyeztetett USA anyagi végzetének elodázásához. Így aztán Trump amire nem volt képes ott, ahol büszke lett volna rá, megtette ott, ahol tudta.

Az egykori brit birodalomtól való függetlenedését legnagyobb állami ünnepként megtartó Washingtonban, valamiért több száz éve úgy érzik, hogy nem számít imperializmusnak, amikor más független nemzeteket, országokat rabolnak ki. Mexikótól kezdve, a közép-amerikai banánháborúkon át, Irántól Irakig vagy Szíriáig, sok tucat ország tapasztalta meg az „igazság” exportját, amely a dollár mellett Washington legveszélyesebb kiviteli cikke.

Trump, akire az ENSZ által népirtásnak minősített gázai háborúban való részvétele folytán ez a bélyeg is rásült, és akit a Karibi-térségben felvonultatott amerikai haderő által nemzetközi vizeken nemzetközi felhatalmazás nélkül elkövetett – az amerikai törvények szerint is háborús bűntettnek számító – hajó elsüllyesztések és tankerhajó lefoglalások miatt egyes véleményírók már egyenesen, a „Karib-tenger újkori kalóza” névvel illetnek, most szintet lépett. Az emberrablás – Nicolas Maduro venezuelai elnök és feleségének elrablása - ugyanis az ENSZ, mind a 194 országában bűntény. Az Amerikai Egyesült Államokban is. Függetlenül attól, hogy az amerikai elnök „nem ismeri el” egy független ország elnökét, és függetlenül attól, hogy valamilyen – semmivel sem alátámasztott állítás alapján, úgymond „narkóterroristának” minősíti.

Nemzetközi sajtójelentések szerint az amerikai agresszió során elrabolt venezuelai elnökre és feleségére most egy kirakatper vár az Egyesült Államokban, amelynek elnöke már kijelentette: „ideiglenesen” átveszik a hatalmat Venezuelában, így átveszik a világ legnagyobb olaj tartalékával rendelkező ország olajkincse feletti ellenőrzést is. Ami persze - akárhogyan is fogják magyarázni Washingtonban – nem más, mint egy ordas rablás. Apropó, érdekes módon az állítólagos drog-problémákról már egy szó sem esett. Nehéz is lett volna, hiszen korábban tekintélyes szakértők mutattak rá, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a szintetikus opiátok jelentik a drogproblémát, amelyek viszont leginkább Mexikón keresztül érkeznek az országba, leginkább Kínából és Indiából.

Venezuelában viszont, nem a drogé, a minimális mértékben kivitelezett kokainé, hanem az olajé és más természeti kincseké a főszerep. Persze ez csupán a felszín alatt kapargatóknak érdekes információ. Mint ahogy az is, hogy miként sikerülhetett, hogy az amerikaiak speciális egységei gyakorlatilag szembeavatkozás nélkül tudták elrabolni a dél-amerikai szubkontinens egyik katonai szempontból leginkább felszerelt országának államfőjét? Egyes – valószínűnek sejthető – vélemények szerint, Madurót „eladták” az ország hadseregének vezetői. Ez persze, egy nehezen cáfolható lehetőség. Ugyanakkor felvetül a kérdés, hogy egy ilyen „tranzakció” valóban elképzelhető az országban komoly érdekeltségekkel rendelkező és az ország vezetésével „baráti” viszonyt ápoló Kína és Oroszország tudta nélkül? Vagy inkább egy megegyezés sejthető a háttérben?

Az ezekre a kérdésekre adható reális válaszok feltételezhetően nem válnak közismertté egy-két évtizeden belül. Az aktuális politikai reakciók viszont igen, és azok alapján is sok következtetés levonható. Például az, hogy míg a történteket szinte az összes latin-amerikai ország élesen elítélte, Oroszország visszafogott kritikát fogalmazott meg, Kína pedig alig reagált. Legalábbis egyelőre.

Az ukrajnai háború ügyében már a huszadik szankciós csomagnál tartó Európai Unió pedig ismét megmutatta, hogy nem más, mint a kétarcúság és a kettős mérce etalonja, hiszen egy szó nem sok, de annyi bírálat sem hangzott el Brüsszel részéről. És talán nem tévedne nagyot az sem, aki arra fogadna, hogy a következő hetekben sem fognak nemzetközi elfogatóparancsot kiadni Trump ellen, nem tiltják be az amerikai médiát, nem vonják ki a befektetéseket az USA-ból, nem tiltják le az amerikai energiahordozók behozatalát és az amerikai vagyont sem fagyasztják majd be.

Ja, hogy ez más eset? Igen persze, ismerjük a történetet Jupiter és az ökör viszonylatában. Egy két dolgot viszont talán már a szőke Jupiternek is illene felfedeznie. Például azt, hogy amikor saját igényei kielégítésére kiemeli és eladja a még meglévő világrend templomának egyes oszlopait, akárcsak most normává téve a rablást, az utolsó oszlopnál az épület kétségkívül rá fog omlani, és a most hallgatók és félrenézők fejére is zuhan majd néhány márványtömb.

Stariovič Tibor
forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/az-amerikai-alom-ara