Néhány hét alatt a SMER és az SNS is jelezte, hogy nem kívánja a jövőben támogatni Peter Pellegrinit köztársasági elnökként, majd a szépfiúként a Grassalkovich-palotába jutó, önmagát taktikusan középre pozícionáló politikus a felvidéki – vagyis elnézést: szlovákiai – magyar szavazóiba is rúgott kettőt...

Adott nekünk lehetőséget fél évnyi börtönre, ha a negyvenes években keltezett dekrétumok ellen merünk szólni, majd a hétvégén az általunk is finanszírozott köztévén, a mi szavazataink segítségével megválasztott államfő azt mondta: Szlovákia nem Felvidék. Hát igaza van, Szlovákia nem Felvidék. Az utóbbi ugyanis ott van a szívünkben, és talán ez az ország is közelebb kerülhetne hozzánk, ha évtizedek óta nem azon dolgoznának a szlovák jobb- és baloldali politikusok, hogy a magyar kérdés újra és újra napirendre kerüljön.

És itt jön a kérdés, ami a következő években minden mondat fölé oda fog égni, mint a rosszul kezelt pecsét: vajon kinek az elnöke még Peter Pellegrini? Azé az országé, amelyikben elvileg a köztársasági elnök nem a kormány kommunikációs pultja, hanem a közös minimum őre – vagy annak a politikai törzsszövetségnek, amelyik addig tapsolt neki, amíg csendben volt, és addig szerette, amíg nem kellett semmit kockáztatnia?

Mert nézzük csak, milyen gyorsan elfogyott mögüle a „stabil államférfi” díszlete. Amikor vétózott a Bejelentővédelmi Hivatal megszüntetése kapcsán, a koalícióból kapta a pofont: az SNS nyíltan közölte, hogy többé semmilyen tekintetben nem támogatja, a Smer pedig azt üzente, hogy a jövőbeni elnökválasztásokon ne is számítson rájuk. Ilyenkor derül ki, mennyit ér a „középre pozícionált” imázs: amint valódi féknek néz ki, a sajátjai is úgy beszélnek vele, mintha csak egy eltévedt gyakornok lenne.

Csakhogy ami minket érint, az nem ez a koalíciós sértődöttség, hanem az a cinikus mozdulat, ahogy ugyanaz az ember egyszerre tud „nemzeti egységről” beszélni, majd aláírni egy olyan jogszabályt, amelynek következménye az lehet, hogy aki nyilvánosan megkérdőjelezi a második világháború utáni rendezésből következő viszonyokat – és ebbe a Beneš-dekrétumok is beletartoznak –, az akár hat hónap szabadságvesztést is kaphat. Pellegrini ezt 2025. december 23-án, egy nappal karácsony előtt, képmutató módon, vétó nélkül írta alá. Ajándék Pozsonyból, mert szerinte megérdemeljük.

És akkor a hétvégi mondat, ami úgy csattan, mint amikor a tanár nem a rendetlen gyereket szidja le, hanem az osztályt: „ne okoskodjatok”. „Szlovákia nem Felvidék.” Mintha a szó volna a bűn, nem az, amit évtizedek óta művelnek velünk a gyakorlatban. Mintha az identitás lenne a provokáció, nem az a történelmi és jogi mocsár, amit a Beneš-dekrétumok máig ható árnyéka jelent. Aki ezt így, ebben a politikai pillanatban mondja, az nem „pontosan fogalmaz”, hanem célzottan üzen: tudja, hol fáj, és oda nyúl.

Mert a „Felvidék” nem államellenes szó – ahogy évtizedek óta a szlovák nacionalisták jegyzik –, hanem a túlélés nyelve. És ha a köztársasági elnöknek most hirtelen fontos lett, hogy mit hogyan nevezünk, akkor tessék ugyanilyen szenvedéllyel kimondani azt is, hogy minden állampolgárnak egyenlő méltósága van, és hogy a kollektív bűnösség elve nem lehet a modern Szlovákia erkölcsi alapja. Ha pedig erre nincs ereje, csak arra van, hogy „ne mondjátok úgy”, akkor az nem államfői felelősség, hanem identitásrendészet.

A legszebb az egészben, hogy Pellegrini közben eljátssza a sértett centristát: mintha ő lenne a józan közép, akit két oldalról lőnek. Pedig amit látunk, az ennél egyszerűbb. Amikor a koalíció belügyeiről van szó, néha felvillan benne a fék szerepe – ezért kapott is korábbi cimboráitól. Amikor viszont a magyar ügyekről van szó, akkor hirtelen nem fék akar lenni, hanem jelzés: a legkockázatmentesebb irányba rúg, mert ott mindig van taps, és mindig van olcsó legitimáció.

És innen nézve tényleg adja magát a kérdés: kinek az elnöke még az a férfi, aki ígéreteket tett nekünk és a saját tanácsadójának is, aki látva az elnök tetteit, maga is lemondott? Azoké, akiket ugyanaz a köztévé hétről hétre „integrációról” oktat, miközben egy mondattal helyre teszi őket, hogy mindenki tudja hol a helye? Vagy azoké a szlovákiai magyar állampolgároké is, akik adót fizetnek, dolgoznak, gyereket nevelnek, és közben azt kérik: ne akarják már betiltani nekik a saját múltjuk szavait – és ne akarják kriminalizálni, ha kimondják, hogy a Beneš-dekrétumok igazságtalanok?

Mert az államfői munka ott kezdődik, ahol a bátorság nem drága. Nem ott, ahol a szavakat javítgatják, hanem ott, ahol az embereket védik. Ha erre nincs ereje, akkor marad a díszlet, a fodrász, a drága kellékek és a középre irányuló mosoly. És egy ország, amelynek elnöke van – csak államfője nincs.

Rajkovics Péter
forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/vajon-kinek-az-elnoke-meg-peter-pellegrini