Az elmúlt években Európa pénzügyi rendszere több fronton is kényszerpályára került: geopolitika, infláció, ellátási láncok, energiaárak, versenyképességi hátrány. Minderre most rátevődik egy újabb, sok szempontból szimbolikus lépés: a digitális euró bevezetése – és annak beismerése, hogy a projekt költségei a bankokra nézve minimum 4–6 milliárd euróra rúgnak...
Ezt maga a Piero Cipollone, az Európai Központi Bank egyik vezetője mondta ki, amikor a digitális eurót bemutató előkészületekről beszélt az olasz parlamentben.
A szám önmagában is beszédes. Négy év alatt 4–6 milliárd euró – a bankok éves IT-fenntartási költségeinek mindössze három százaléka. Ez a megjegyzés pontosan azt mutatja, hogy az uniós pénzügyi elit már nem „opcióként”, hanem kötelező infrastruktúraként tekint a digitális euróra. Nem kérdés, lesz-e digitális euró – az egyetlen kérdés, hogy mennyibe kerül, és hogy ki fizeti meg a számlát.
A válasz már körvonalazódik: a kereskedők, végső soron pedig a fogyasztók.
A Európai Központi Bank 2020 óta dolgozik saját digitális valutáján, a rendszer előkészítését most már 2027-re időzítve. A hivatalos indoklás elegáns: Európa csökkenteni akarja a függést az amerikai fizetési rendszerektől, legyen alternatívája a Visa–Mastercard duopóliumnak, és tartson lépést a gyorsan digitalizálódó globális fizetési környezettel. Ez az elmélet jól hangzik, csakhogy a történet másik felét egyre több európai polgár és szakember nevezi nevén: a digitális pénz feletti állami kontroll kérdését.
A kritikusok ugyanis attól tartanak, hogy a digitális euró – mint minden központi banki digitális valuta – olyan adatmennyiséget adna a kormányok kezébe, amelyet ma még elképzelni sem tudunk. Nem véletlen, hogy a projektet már most körbelengi a bizalmatlanság. Cipollone kénytelen volt nyilvánosan hangsúlyozni, hogy „a készpénz marad”, az EKB továbbra is forgalomba fog hozni bankjegyeket. A hangsúly viszont éppen ezen a mondaton bukik ki: már meg kellett nyugtatni a lakosságot, még el sem indult a rendszer, de a félelmek valósak.
A kérdés nem az, hogy lesz-e digitális euró. Lesz. A kérdés az, hogy Európa egy innovációs lehetőséget lát benne, vagy egy újabb adminisztratív eszközt, amellyel a piacot szabályozza – és ezzel akaratlanul is tovább rombolja saját versenyképességét.
A digitális euró költségei ma még banki beruházásként jelennek meg. Holnap azonban minden boltban, minden tranzakciós díjban ott lesznek, rajtunk csapódnak le. Ez a játszma nem kerülhető meg: a kártyadíjakat már most is a kereskedők fizetik, a kereskedők pedig a fogyasztókra hárítják. A digitális euró esetében ez pontosan így lesz.
Közben Európa a legkeményebb versenyhelyzetben van évtizedek óta, miközben a mesterséges intelligencia, az amerikai fintech-ek és a kínai digitális fizetési rendszerek fényévekkel előrébb járnak. A kontinensnek innovációra lenne szüksége – nem újabb pénzügyi rendszerek lassú, nehézkes bevezetésére, amelyeknek a társadalmi elfogadottsága már induláskor kérdéses.
A digitális euró projektje így nem csupán pénzügyi-technikai kérdés, hanem tükör: megmutatja, hogy Európa ma mennyire bizonytalan saját jövőképében. Olyan kontinens képe rajzolódik ki, amely egyszerre fél lemaradni és fél változni. Fél a technológiától, és fél attól is, hogy nélküle kiszolgáltatottá válik.
Egy biztos: a digitális euró nem a bankokról, nem a kereskedőkről szól – hanem arról, hogy Európa képes-e egyszerre modernizálni a pénzügyi rendszerét és megőrizni a szabadságba vetett társadalmi bizalmat. Ez pedig nem 4–6 milliárd eurón múlik, hanem döntéshozói bátorságon és transzparencián. És abból ma egyre kevesebb van.
Rajkovics Péter: forrás: https://ma7.sk/gazdasag/mennyibe-fog-kerulni-a-digitalis-euro
(Szerk.: Ez csak az első lépés! A második a készpénz megszüntetése lesz, hogy totális függőségbe kerüljink. Így annak lesz pénze, aki majd megérdemli. Ezt fogják a történészek a 21, század totális liberálbolsevizmusának nevezni .)