Valami különös demográfiai képlet kezd kirajzolódni a szlovákiai valóságban: a fiatalok mennek, a külföldiek jönnek. Mintha az ország önmaga helyett keresne új munkaerőt, miközben azokat engedi el, akiket a legnagyobb gonddal nevelt fel. És ahogy a trendek mutatják, ebben már nem pusztán gazdasági kényszerek dolgoznak, hanem mély társadalmi, politikai és kulturális erjedés...

A számok brutálisak: több mint 48 ezer ukrán dolgozik ma Szlovákiában, miközben a teljes külföldi munkavállalói létszám 127 ezer fölé kúszott. Mindez két év alatt csaknem harmincezres növekedést jelent – nagyrészt harmadik országbeli, alacsonyabb képzettségű munkásokkal.

Eközben több tízezer fiatal tanul külföldön, a túlnyomó többségük Csehországban, ahol az orvosi, gazdasági és informatikai szakok változatlanul szívóhatást gyakorolnak. Ők persze nem azt a munkát végeznék otthon sem, mint a vendégmunkások, de a problémák összefüggnek. Míg mi nyitott ajtót tartunk a vendégmunkások előtt, saját egyetemistáink már más zászló alatt keresik a tudás, a biztonság és a megbecsülés lehetőségét.

Ez a kettős mozgás nem véletlen. A fiatalok szemében Szlovákia nem tud valódi jövőképet kínálni: a felsőoktatás sokszor nem versenyképes, látjuk az egyetemek nincsenek a nemzetközi élmezőnyben, az állami szféra túlterhelt és alulfizetett, az innováció inkább szlogen, mint valóság. Közben a politikai klíma egyre kiszámíthatatlanabb legyen szó bármelyik oldalról, a régiós különbségek drámaian mélyülnek, és a meritokrácia helyét egyre inkább a kapcsolatok, nem pedig a teljesítmény határozzák meg.

A külföldi munkaerő egy ideig csillapítja a munkaerőhiányt – de közben az ország szerkezete megváltozik. Nemcsak arról van szó, hogy új nyelvek és kultúrák jelennek meg a munkahelyeken. Hanem arról is, hogy egyre több olyan pozíciót töltenek be mások, amelyek korábban helyieké voltak. A jövő pedig lassan a gépeké lesz, de irányítani is kell őket, A rendszer nem arra épít, hogy saját fiataljait tartsa meg, hanem arra, hogy máshonnan pótolja őket. Ez a stratégia rövid távon működhet – hosszú távon viszont aláássa a társadalom önfenntartó képességét.

A valódi kérdés tehát nem az, hány indiai, nepáli vagy ukrán munkavállalóra van szükségünk. Hanem az, hogyan győzhetnénk meg a saját fiataljainkat arról, hogy érdemes visszajönni. Hogy van értelme itthon kezdeni, maradni, gyereket vállalni, adót fizetni, közösséget építeni. A jövő építése nem adminisztratív művelet. Nem lehet csak jogszabályokat módosítani, kvótákat meghatározni vagy engedélyeket gyorsítani. A jövőt narratívákkal lehet formálni: azzal, hogy elhisszük, az otthonunk nemcsak a múltunk helye, hanem a lehetőségeinké is. Ahol nem csak beilleszkedni lehet, de érdemes is. Ehhez viszont új oktatáspolitikára, tudatos hazahívó stratégiákra, és főleg – önreflexióra van szükség.

Nem az a baj, hogy mások jönnek. A baj az, hogy a felvidéki fiatalok sem maradnak. És ha ezt nem értjük meg időben, akkor egyszer csak mi is vendégek leszünk a saját vidékünkön.

Rajkovics Péter

forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/hazateresi-oszton-vagy-egyiranyu-kilepo