Bármilyen szörnyű is ezt kimondani, lassan megszokássá válik számunkra, hogy a szomszédban háború van...
Míg az első pár napban szenvedélyesen, szinte percenként kerestük a friss híreket, mára ennek nyoma sincs. Közönnyel és beletörődéssel vesszük tudomásul, az oroszok már megint lebombáztak egy újabb épületet, vagy azt, hogy az ukrán vezetés újra meg újra megpróbálja belerángatni Európát a háborúba. A halál és a nélkülözés persze nem megszokható! Ukránok milliói aggódnak saját és szeretteik életéért, hiába a szép szavak és kedves gesztusok, ezt a nappalink kényelméből sem átérezni, sem megérteni nem lehet.
Azzal együtt is, hogy a szomszédunkban milliók vívják harcukat az életben maradásért, beszélnünk kell arról, mi jöhet a háború után.
Nem feltétlenül az ukrajnai rendezésről, semlegességről, demilitarizált zónákról és kelet-ukrán autonóm köztársaságokról. Ezek sok tekintetben másodlagos kérdések. Sokkal fontosabb téma, miként rendeződnek át a nagyhatalmi erőviszonyok. Az, hogy Oroszország hosszú időre elvágta magát minden nyugati együttműködéstől, borítékolható, sőt tulajdonképpen érthető is. Az a nagy kérdés, milyen következményekkel jár majd az oroszok bizonyos szempontból jogos elszigetelése. Nem veszítünk-e többet a vámon, mint amennyit a réven nyernénk?
A szankciók gazdasági következményeivel már rengeteget foglalkoztunk, nem elhanyagolható kérdés ez sem. Csakhogy sokkal komolyabb, már-már beláthatatlan következményei lesznek annak, hogy Oroszországot milyen kényszerpályára állítják a nyugati szankciók. Egy ilyen kényszerpályát Moszkva már befutott, a célban egy Ukrajna ellen indított háború várta. Ennek az újabb útnak a végén, vörös óriásként most Kína terpeszkedik, amely az elmúlt években megpróbálta már gravitációs mezejébe vonzani Oroszországot.
Eddig azzal nyugtattuk magunkat, Moszkva sem akar kistestvér lenni egy ilyen együttműködésben, csakhogy, vegyük észre, mára nem maradt választása.
Az unipoláris pillanat lecsengésével, ha nem is multi, de mindenképpen bipolárissá vált a világ – talán a szó átvitt értelmében is. Kína egyértelmű kihívója az elértéktelenedett, üres, ezerszer lejáratott, de mégiscsak mindennapi életünk kereteit meghatározó nyugati értékrendnek. Ez a kihívó, részben saját hibánkból, most új szövetségesre talál. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy Oroszországot ne kellene megbüntetni azokért a szörnyűségekért, amelyeket Ukrajnában elkövet. A baj az, hogy olyan szörnyűségeknek ágyazunk meg ezzel, amelyek mellett Ukrajna lerohanása eltörpül. Nem egyetlen ország, hanem az egész világ válhat frontvonallá néhány évtizeden belül, ha az oroszokat végleg elszigeteljük Európától. Meg kell találnunk annak a módját, hogy a medve orrára úgy csapjuk rá az ajtót büntetésül, hogy közben nem lökjük a sárkány karmai közé.
Világos, hogy az újkori történelem talán legnehezebb diplomáciai feladata áll a nyugati közösség vezetői előtt. Csakhogy azok ügyes kötéltánc helyett egyszerűen széttárják a karjukat és ágyékkal előre szándékosan zuhannak rá a kifeszített kötélre. Ne csodálkozzunk, ha fájdalmas lesz a becsapódás pillanata!
Pomichal Krisztián Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2022/12-es számában.