Egyre türelmetlenebbül toporgott a küszöbön. Hallgatózott, közben elnyűtt ballonkabátjáról sepregette az esőcseppeket. Kopogott, csengetett, még a kukucslyukon át is megpróbált belesni, mindhiába. Más dolga nem volt, hát elmélázva hallgatta az ajtón túlról szivárgó élénk párbeszédet. A házibuli mindhárom szervezője külön-külön többször is felhívta: „Gyere! Itt a helyed, szükség van rád!”, de csak nem akarták őt beengedni, az idő pedig egyre fogyott. Szövetség az óráját nézte…
Nagyon úgy fest, idén ősszel végre megtarthatja alakuló kongresszusát a Szövetség. Mérget persze nem vennénk rá, találhatnak még összevesznivalót az együttműködés kerékkötői, de mint tudjuk, úgy még sose volt, hogy sehogyse legyen. Egyelőre minden jel szerint létrejön szövetség. Kis- és nagybetűvel egyaránt. A gyűjtőpárt megalakulása persze nem fogja egyetlen szempillantás alatt megoldani minden problémánkat. Ebbe a mieinknél nagyobb formátumú politikusoknak is beletörne a bicskája. Lássuk be, politikai megosztottságunk nem okozója, csupán egyik tünete a felvidéki magyar közösség számtalan nyavalyájának. Mégis, botorság lenne elvitatni, hogy az egységes magyar politizálás a gyógyulás felé vezető lépések egyik legfontosabbja. Igen, még úgy is, hogy a vegyespárt által „fémjelzett” évtized csak tetézte a bajokat.
Mit adtak nekünk a politikusok?
Egységes magyar párt nélkül nincs parlamenti képviselet - hangzik a pártegyesítés kapcsán leggyakrabban ismételgetett toposz, amire azonnal érkezik is az adekvát válasz: minek az nekünk, az elmúlt harminc évben sem sokra mentünk vele. A mai állapotokat látva valóban nem beszélhetünk sikertörténetről. Sőt!
Részeredményeink persze vannak. Sikerült kiharcolni egy magyar egyetemet, a mečiari miazmák bűzök után végre friss szelek fújtak, de nem lett magyar egyházmegyénk, sem Komáromi kerületünk és önrendelkezésünk sem került napirendre egyszer sem.
A 2021-es népszámlálási eredmények nélkül is teljesen nyilvánvaló közösségünk siralmas állapota. Szokás ilyenkor a szlovák sovinizmusra vagy a magyar érdekképviselet hibáira mutogatni, teljes joggal, de félrevezeti magát az, aki pusztán külső, rajta kívül álló okokban próbálja megtalálni az összefüggést. Kétségtelen, akad elég folt a magyar pártok lelkiismeretén, a Most-Hídé például leginkább egy dalmatára emlékeztet, de, ahogy a politikus, úgy a választó egyéni felelősségét sem szabad elvitatni. A mindennapi kis alkukat! A messziről jött idegeneknek eladott szülői házat, a komáromi vasútállomáson köszönt Dobrý deňt, a szlovák óvodába adott kisgyermeket, a vasárnapi ebédnél elmondott Dobrú chuťot az egyetlen szlovák vendég miatt.
Parlamenti képviseletre épp azért van szükség, hogy, ha csak egy kicsivel is, de könnyebb legyen. Kevesebb alku és a mindennapi csatavesztés.
Magyar parlamenti érdekképviselet nélkül nincs hosszú távú megmaradás. Aki mást mond, az vagy jóhiszeműen téved, vagy tudatosan hazudik. Elfogadom, az elmúlt harminc év eseményei nem támasztják alá ezt az állítást. Csakhogy vegyük észre, a helyzet megváltozott. A szlovák politikum minden eddiginél megosztottabb, lassan jobban gyűlölik egymást, mint minket, ráadásul folyamatban van a megtisztulás (hogy nagytakarítás lesz-e vagy nyállal és papírzsebkendővel végzett gyorssuvick, az most mindegy).
Közösségünk szempontjából teljesen marginális kérdés, ki lesz a legfőbb ügyészség, a Nemzeti Autópálya Társaság vagy az államvasutak feje, a szlovák pártok számára azonban nem.
Nekünk aztán édesmindegy, a pénzügyőrségnél épp melyik garnitúra osztja vissza a pénzt saját csókosainak, viszont nagyon nem mindegy, sikerül-e járási elöljárói posztokat vagy kisebbségi kulturális pozíciókat szereznünk, esetleg pénzt a Csemadoknak. Látjuk, parlamenten kívülről nem sikerült! A politika az alkuk művészete, néhány jókor, jó helyen megkötött egyezség ezreket menthet meg az asszimilációtól, vagy legalább lassíthatja a beolvadásukat.
Ezért kell az a hat-nyolc magyar képviselő a pozsonyi parlamentbe!
Az sem mellékes, miként tekintenek majd közösségünkre Budapestről. Ez is egy új tényező! A V4-ek és azon belül Szlovákia szerepe felértékelődött, Magyarország pedig megerősödött az elmúlt tíz évben. Nagyon nem mindegy, hogy koszorúzgatni járnak ide a magyar kormánytagok ráérős idejükben vagy érdemben tárgyalni. Évek óta tudjuk, példából van ezer, a felvidéki magyarságot parlamenti képviselet híján sem Pozsonyban, sem Budapesten nem veszik komolyan. Ez a szomorú valóság!
Rögös az út a parlamentig
A parlamenti képviselet szükségét tagadóknál jóval többen vannak azok, akik az együttműködés formáját vitatják. Persze, persze, szükség van arra a néhány képviselőre, de miért így? Minek kell nekünk a Most-Híd? Nincs abban semmi meglepő, hogy a 2009-es pártszakadás sebei még ma sem gyógyultak be teljesen, személyes ellentétekkel és becsípődésekkel tömve a padlás. A következő kétezer karaktert simán megtölthetnénk azoknak a (vegyespárti) politikusoknak a nevével, akik szántszándékkal vagy mulasztással, de kárt okoztak a közösségünknek.
Mindezek ellenére mégis azt gondolom, vegyesék nélkül nincs esélyünk. Nem csak egyszerű politikai pragmatizmus ez – arról mindjárt. Van ennek etikai vetülete is. Közösségünk jelenlegi állapotában nem engedhetjük el több tízezer magyar ember kezét.
Dobó megelégedhetett néhány oroszlánnal, nekünk viszont a nyulak is kellenek, a politikában tömeg kell a küzdelemhez. Megengedhetetlen luxus lemondanunk a Most-Hídra szavazó magyarokról, elég egyetlen ciklus és nagy részük örökre elveszik. A szülők még magyarok, a gyerekek már szlovák iskolába járnak, az unokák pedig már nem értik nagyszüleik nyelvét. Noh de vissza a pragmatizmushoz! 2016-ban a „fiatal civilek“ hosszas győzködés és a megfelelő támogatások folyósítása után hajlandóak voltak elindulni az MKP listáján – az eredményt ismerjük. 2020-ban a fiatal civilek egy része politikusnak állt, közös lista megint volt, 5% feletti eredmény meg megint nem.
Ha elfogadjuk, hogy tényleg szükségünk van a parlamenti képviseletre, az eddigi eredmények fényében innentől csak egyetlen út maradt, a teljes összefogás. (Az OĽaNO-féle platformpolitikát most hagyjuk, láttuk, mit érnek Matovič gesztusai.)
A vegyes ideológiától minden közösségben gondolkodó magyarnak borsódzik a háta. Nekem is! Higgyék el, nagy örömmel fogadnék egy keményen lokalista, konzervatív felvidéki magyar pártot, csakhogy ennek a büdös életben nem lesz 130-140 ezer szavazója, egész egyszerűen azért, mert nem él ennyi konzervatív, lokalista választópolgár a Felvidéken. Délibábokat kerget, aki az ellenkezőjét állítja.
Pontosan ez az oka annak, hogy a Gyimesi-féle vonal sem vezet önmagában sikerre.
Hiába próbálja meg az Összefogás mind látványosabban behúzni az OĽaNO parlamenti képviselőjét az együttműködésbe, félő, személye többet elvisz, mint amennyit hozhat. A semmiből előbukkant politikusnak kevesebb mint egy év meg néhány ügyes Facebook-poszt elég volt ahhoz, hogy magát a lokalista, nemzetben gondolkodó felvidéki magyarok egyik legfontosabb képviselőjeként tüntesse fel. Kétségtelen sikere jól mutatja, mekkora igény volt erre, ahogy azt is, mekkora hibát követett el az MKP azzal, hogy ezt a mára Gyimesi által hellyel-közzel, ha cselekedetekben nem is, de szavakban mindenképp kitöltött űrt nem töltötte fel időben. Ez is egyike a párt nagy mulasztásainak.
Hasonló nagy hiba lenne elidegeníteni a most-hidas szavazókat.
Néhányan azt állítják, nincs szükségünk a vegyespárti politikusokra, csak a szavazóik kellenek. Isten lássa lelkem, még egyet is értek velük. Akarja a fene bármelyik most-hidast is a parlamentben látni, csakhogy megint megfeledkezünk arról a fránya valóságról!
Senki nem beszél ugyanis arról, hogy azt a plusz hatvanezer szavazót (ennyi szavazatot kapott a vegyespárt 2020-ban, de reálisan most legyen inkább 20-30 ezer), ami mindenképp kell a kényelmes parlamenti bejutáshoz, honnan a csudából fogjuk előrántani, ha nem lesz, aki megszólítsa őket. Gyimesi vitán felül kellemes basszbaritonja nem viszi be közösségünket a parlamentbe, ahogy egyedül a még mindig százezres ős-MKP-s bázis meg a néhány ezres Összefogásos szavazótábor sem. Vegyük már észre, Most-Hidas politikusok nélkül nem tudunk most-hidas magyar szavazókat szerezni, akkor pedig megette a fene az egészet.
Nem kell félni, nem fog fájni?
A fentiekben talán kissé elnagyolt ecsetvonásokkal, de mégiscsak kifejtettük, miért van szüksége a felvidéki magyarságnak parlamenti képviseletre, ahogy azt is, miért csak egyetlen kátyúktól és gödröktől rücskös, de úgy-ahogy járható út vezet mindehhez.
Sajnos le kell nyelnünk a keserű pirulákkal kitömött vegyespárti békát.
Az már csak az MKP-s politikusokon múlik, sikerül-e a választókkal megértetni e pragmatikus lépés szükségessét, ahogy az is, egy alakuló Szövetségben mennyire tudják képviselni a választótábor túlnyomó többségének akaratát: a nemzetben, közösségben, szülőföldben gondolkodó politikát. A feladat nem lehetetlen. Ha már néhány megalkuvó most-hidasra sem tudják ráerőltetni az akaratukat, akkor meg is ette a fene az egészet! Ehhez persze személyes sérelmek sokaságát, évtizedes becsípődések tucatjait kell helyre tenniük magukban, s nem csak nekik. Nekünk, választóknak is.
A Jóisten adja, hogy legyen bennünk kellő erő és alázat!
Pomichal Krisztián forrás: https://ma7.sk/aktualis/beszelnunk-kell-a-partegyesitesrol-megint