Nekünk, magyaroknak éppen úgy nem szabad asszisztálnunk a politikai gyilkosságokból rutint csináló orosz elnök nagyhatalmi törekvéseihez, mint a lassan az élet minden területére genderkvótát kiszabó Amerika hegemóniaharcaihoz...
Tetszik vagy sem, az orosz–ukrán, orosz–amerikai konfliktus eluralta a lapok külpolitikai rovatait. Így jártunk mi is. Szeretnénk másról írni, de az utóbbi hetekben mintha minden egyéb viszály „takaréklángra” került volna.
Kína, talán azért, mert tiszteletben tartják az ősi olimpiai értékeket, nem „akciózik” mostanában a Dél-kínai-tengeren, vagy ha mégis, hát az amerikaiak nem csapnak körülötte hírverést. A tálib rezsim éppen „emberarcúvá” maszkírozza magát abban a reményben, hogy Allah segedelmével rátehetik „mancsukat” a nyugati segélyekre, Kanadában meg pont az ellenkezője történik. Ott a „szép, új világ” hőssé „píározott” miniszterelnöke mutatja meg ezekben a napokban, hogy a demokrácia addig tart, amíg az állampolgárok csak azt teszik, ami meg van engedve.
Marad hát Oroszország. Nyugaton már nem is az a kérdés, lesz-e háború, sokkal inkább az, mikor. Mire a kedves olvasó kezébe veszi aktuális lapszámunkat, talán meg is van a „pótvizsga” dátuma. Február 16-án ugyan megbukott a nyugati propaganda, de lesz még elég alkalma ismételni. Sőt, ha úgy vesszük, talán igazuk is van a mainstream (irányadó) média zászlóshajóinak. Végül is régóta zajlik már háború.
Von Clausewitz óta tudjuk, a háború tulajdonképpen a politika folytatása más eszközökkel, s most kétszáz évvel később nyugodtan kijelenthetjük, ha politizálni lehet más eszközökkel, hát háborút vívni is. Például narratívákkal.
Nagyon nehéz már újat és okosat mondani a témában, hiszen a célok ugyan mindkét oldalon világosak, az ahhoz vezető utakat és a felhasználásra váró eszközöket még a világot a szivarfüstös szobában igazgatók sem ismerik pontosan.
Végletekig egyszerűsítve a kérdést, teljesen világos, hogy a konfliktusban részt vevő felek (az oroszok, az ukránok és a Nyugat) mit akar. Az oroszok azt, hogy a lehető legtovább világpolitikai tényezők maradhassanak. Az ukránok, pontosabban a kormányuk, nyugati integrációt, amelytől nyugati jólétet remélnek.
A Nyugat érdeke is világos, hegemón hatalom, ehhez pedig egy minél gyengébb Oroszország kell. Ukrajna tulajdonképpen csak eszköze az orosz és az amerikai törekvéseknek, ellenkező előjellel persze, de ugyanilyen eszköz a mindkét oldalon „zakatoló” propaganda, a jól időzített hadgyakorlatok, a diplomáciai fricskák és a hibrid háború megannyi más technikája. És persze ugyanilyen eszköz lehet az is, ha az orosz egyes számú gárda-harckocsihadsereg katonái Voronyezsből hirtelen Harkovba, majd Kijevbe teszik át az állomáshelyüket.
Isten ne adja, de talán mire önök ezeket a sorokat olvassák, már lőnek Ukrajnában.
Felejtsük el, hogy ebben a háborúban bárkinek igaza lenne, de aki ebben a konfliktusban nem a klasszikus nyugati értékek mellett teszi le a garast, a rossz oldalon áll.
Mielőtt rám sütik, hogy hazát árulva tolom az amerikaiak szekerét, gyorsan tisztázzuk, a megfogalmazás nem véletlen. Nekünk, magyaroknak éppen úgy nem szabad asszisztálnunk a politikai gyilkosságokból rutint csináló orosz elnök nagyhatalmi törekvéseihez, mint a lassan az élet minden területére genderkvótát kiszabó Amerika hegemóniaharcaihoz.
A józanul gondolkodó emberek lettek az orosz–amerikai konfliktus „belgái” – legyen ez bármekkora képzavar. Nekünk, „belgáknak” pedig egyetlen célunk lehet: ameddig csak lehetséges, kimaradni ebből az egész őrületből. Teljesen úgy sem lehet. Félő, ha nem a vérünket, akkor a pénzünket kell majd feláldoznunk a nagyhatalmi érdekek oltárán.
Pomichal Krisztián Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2022/08-as számában.