A sors talán a napokban rója ránk a legnehezebb döntést: mi legyen az Európai Unióval? Most nem lehet kimaradni, dönteni kell…(szerk.)
- – – – – – – – – – – – – – – -
Megint egyre fokozódó aggodalommal figyelem a híreket. Talán az olvasó megbocsátja, nem, vagy nem elsősorban Ukrajna területi integritását féltem, sokkal inkább a saját biztonságunkat. Bár ilyesmit kijelenteni egyet jelent azzal, hogy az ember kiírja magát a „nyugatos”, „demokratikus”, „européer” és csuda tudja még milyen társaságokból, azért azt lássuk be, a profilképüket ukrán zászlóval díszítő plebset sem a szeretet mozgatja. Ha így lenne, már régen Kelet-Ukrajnában védenék a demokrácia értékeit. Pusztán a korszellem hajtja őket, a ki- vagy lemaradástól való félelem (lásd még: Azahriah Arena-koncert), a félsz, hogy a közösség egyedül hagyja őket az út szélén.
Hogy Európa vezető politikusait mi hajtja, azt már nem tudnám ugyanezzel a kincstári magabiztossággal kijelenteni. Néha azt hiszem, a gonoszság, máskor azt, a hülyeség, megint máskor pedig legfeljebb sűrű, fekete kulimászt tudok elképzelni az agyuk helyén. Például békekonferenciát szervezni az egyik háborúzó fél jelenléte nélkül még akkor is szimplán hülyeség, ha az orosz fél felelőssége a háború kirobbantásában diametrálisan nagyobb.
Hogy – látszólag – nem veszik észre, az elmúlt két évünk lassú, de folyamatos sodródás egy globális háború felé, magyarázható kulimásszal is, de sokkal valószínűbb, hogy szándékos gonoszságról van szó. Olyan gonoszságról, amely mögött a miértekre talán nem is érdemes választ keresnünk.
Mindössze két év alatt eljutottunk a „NATO nem részese az orosz–ukrán konfliktusnak”-tól odáig, hogy néhány héten belül jó eséllyel francia kiképzők jelennek meg Nyugat-Ukrajnában. Őszre valószínűleg az ukrán légtérvédelmet is lenyomják az európai polgárok torkán, jövő év elején meg érkezhetnek is a NATO-békefenntartók az orosz határ mellé, hogy aztán a 2027-es karácsonyt már kényelmes kis óvóhelyeken ünnepelhessük Budapesttől Lisszabonig.
Egészen meghökkentő, hogy a koronavírus-járvány alatt a mainstream a lehető legrosszabb forgatókönyveket realitásnak véve szorgalmazott mindenféle járványintézkedést lezárástól karanténig, kényszeroltástól kijárási tilalomig, most meg abból az önsorsrontóan optimista szcenárióból indulunk ki, nem keveredünk háborúba Oroszországgal, ha meg mégis, akkor simán legyőzzük őket. Hogy az orosz atomarzenál mindeközben békésen szendereg majd a rakétasilókban, azt meg legfeljebb a jóisten garantálja…
Persze, egyáltalán nem könnyű feladat úgy kezelni a kétségtelen orosz fenyegetést, hogy közben kívül tartjuk Európát a háborún, de könyörgöm, ezek a választott politikusok épp arra kaptak mandátumot, hogy megoldják az ilyen feladatokat. Ehhez képest azt látjuk, néhány száz nyugat-európai bürokrata eldöntötte, márpedig Európának háborúzni kell Oroszországgal, teljesen mindegy, mit akar a nép. Annak csak ahhoz van joga, hogy, ha a bürokraták érdekei úgy kívánják, parancsra meghalni küldje a gyerekeit.
Pomichal Krisztián Az írás megjelent a Magyar7 2024/22. számában. forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/a-fekete-kulimasz