A Magyar7 hetilap külpolitikai témájú jegyzeteknek rendelt oldalt általában az aktuális történések, jelenségek, fejlemények kommentálása tölti meg. Merre halad a háború Ukrajnában? Mi a helyzet az energiaválsággal? Hogy alakul az Európai Unió jövője? Mihez kezdünk a kontinensünkre zúduló migránsokkal?...

Ezeket a kérdéseket, ahogy azt olvasóink megszokhatták, és amiért hétről hétre a Magyar7-et választják, rendre konzervatív nézőpontból vizsgáljuk, arról viszont kevés szó esik, miért. E látszólag furcsa, már-már a „blődségig” magától értetődő kérdést azonban korántsem olyan egyszerű megválaszolni. Miért ne lehetne Ukrajnát fegyverrel és akár katonával támogatni? A háborúban nem mi ontjuk a vérünket! Miért ne lehetne létrehozni az Európai Egyesült Államokat, hisz látjuk, egy óceánnal arrébb mindez milyen jól működik (működött). Európa öregszik, munkaerőhiány van, mért ne lehetne hát mindezt bevándorlókkal megoldani?

Csupa közéletet meghatározó téma, mégis, alig foglalkozunk azzal, miként gondolkodjunk ezekről.

Ha ugyanis ezeket az alapvetéseket nem fogalmazzuk meg, ha a megfelelő nézőpontot nem határozzuk meg, teszem azt a migráció kapcsán, a demográfiai mutatók és a gazdasági realitások árnyékában nagyon nehéz a bevándorlás elutasítása mellett érvelni.

Amennyiben viszont kellő határozottsággal kijelöljük azokat a kereteket, amelyek mentén érdemes gondolkodnunk a kort foglalkoztató nagy kérdésekről, hirtelen minden pofonegyszerűvé válik.

Tetszik vagy sem, földi létezésünk kereteit nem a ködös, határozatlan kontúrokkal rendelkező, „emberiség” néven emlegetett fogalom adja, hanem a manapság oly sokat szidott, minden ember számára más és más terjedelemmel és tartalommal bíró, de mindenképp véges „közösség”.

Nem véletlen, hogy az összes totalitárius eszme, legyen az náci, fasiszta, kommunista vagy woke, az emberiség megváltásáról beszél, miközben minden eszközzel a közösségek szétverésére törekszik.

Ne törődjünk saját testvéreinkkel, hiszen minden ember a testvérünk – mondják, miközben nem veszik észre az ordító ellentmondást: ha minden ember a testvérünk, igazából senki sem az. Ha az egész emberiségen kívánunk segíteni, igazából nem segítünk senkin.

Kölcsey írja egy helyütt, „(…) Semmi sem lehet erős, semmi sem nagy és következéseiben tiszteletreméltó, ami cél és határ nélkül szétfolyt, aminek nincs pontja, melybe összevonuljon, honnan elágazzék. (…) Egész világért, egész emberiségért halni: Azt isten teheté; ember meghal háznépéért, ember meghal hazájáért, halandó szív többet meg nem bír.”

Amikor migrációról, háborúról, vagy akár az Európai Unió jövőjéről beszélünk, jusson eszünkbe emberi létezésünk végessége és korlátai.

Az emberiséget nem kell megváltanunk. Minek?! Kétezer évvel ezelőtt már megváltották. Egyetlen igaz, sőt erkölcsileg is vállalható perspektívából szemlélhetjük csak a világ történéseit: a közösség(ünk) nézőpontjából.

Halandó szívünk ugyanis képtelen az egész világért halni, nem is az a dolga. Elég, ha a sajátjainkra figyelünk! Létezésünk azon kereteire, amelyet nem diktátorok, félhülye teoretikusok és saját jelentéktelenségükben tobzódó újságírók jelöltek ki számunkra.

A teremtett világnak megvan a maga rendje. Ha azzal összhangban gondolkodunk a minket körülvevő jelenségekről, az elején emlegetett kérdések megválaszolása egy csapára lehetővé válik.

Pomichal Krisztián

https://ma7.sk/tollhegyen/a-blodsegig-magatol-ertetodo

Megjelent a Magyar7 hetilap 46. számában.