Szerkesztőségünk is írt már arról, hogy Európa háborúra készülődik. A témáról egy kicsit részletesebben a moszkvatér.com oldalról átvett cikk értekezik. Úgy néz ki, hogy nem zörög a haraszt ha a szél nem fújja…(szerk.)
Van egy orosz mondás: Az ember legfőbb vágya zabálni és nem hízni. Látszólag bagatell gondolat, azonban, ha kiterjesztjük a határait – csak úgy, az élet minden területére – akkor rájövünk az igen mély értelmezésére. Mondom a példákat – úgy lopni, hogy el ne kapjanak; úgy félrelépni, hogy le ne bukj; csőbe húzni a másikat, hogy az észre se vegye, hogy csőben van; úgy átvágni egy társadalmat, hogy senki ne verjen agyon; úgy örülni, hogy az irigyeid észre ne vegyék -, és sorolhatnám még a valós élet szituációit, melyek roppant hasonlatosak a zabálás-hízás kombóhoz.
„A napokban Németország, a zászlóshajó újonnan sült külügyminisztere, Johann Wadephul felkereste Kijevet. Nem titkolt szándéka, hogy fegyvergyártási projektet üssön nyélbe az ukránokkal”
Micsoda zseniális ötlet! Mekkora naaagy dobás! Remélem persze, hogy nem ez az a bizonyos egy lap, amire a németek fel szeretnék tenni a jövő egy stratégiai darabkáját! Legyártani a fegyvert ott, ahol felhasználják. Így aztán akár ukrán Taurusokkal (olvasd: Таурус) lehetne célba venni orosz stratégiainak minősített célpontokat. A báránybőrbe bújt farkas-németek így szeretnének kimaradni ebből az egész kavalkádból, vívják meg harcukat a szlávok, önnön magukkal, mi csak a haszonért jövünk majd el.
A projekt sikerességét nagyban hátráltatja, hogy a trükk már bedobása előtt ismertté vált, így igen minimális az esélye, hogy az oroszok bevárnák, míg kisül a kalács – valószínű, hogy még tésztájában elfüstölik. Éppen most hallottam például, hogy Zsitomirban (Zsitomiri járás – Ukrajna) a lengyel kezekben lévő «Buczynski» bútorgyár akkorát robbant, mint egy fegyver-kombinát. De a felvetés akkor is jó, hiszen a német gazdaság az utóbbi időkben valamire nagyon rákészült, valami nagyon nagy dobásra – egyelőre a hátra lendülés fázisát gyakorolják. Az eddigi – titkos, de véka alá nem rejtett – Leopárdok bevetése után ideje újabb furfanggal előkerülni.
„Az utóbbi évtizedek atom- és gázmentes, kék-zöld, szivárvány, migráns, majd-jobb-lesz kezdeményezései ugyanis olyannyira megviselték az ország gazdaságát és tarka társadalmát, hogy lassan nem marad elvethető kockája éppen akkor, mikor mindenki az utolsó, naaagy dobására készül”
A napokban V. V. Putyin orosz elnök egy beszédében felemlítette a méltán feledésbe takart Paul Joseph Goebbels (1897 – 1945. német politikus, Hitler propagandaminisztere, közvetlen munkatársa és a végsőkig kitartó híve) egyik gondolatát a hazugságról: „Az a hazugság, amelyet elég gyakran mondanak, végül igazsággá válik.” („Eine Lüge, die oft genug erzählt wird, wird irgendwann zur Wahrheit.”) Nos, én úgy vélem, a Nyugat vezetői e folyamatban most éppen az ismételgetés szakasznál tartanak – a nép pedig már rágja, de még nem emészti az igazságot. Ha eddig nem tűnt volna fel, a hazugságok már elhangzottak.
„Ebben az egyre zavarosabbá váló történetben – még mielőtt valakinek kételyei támadnának – érdemes leszögezni a tényeket, melyek az igazságokon/hazugságokon is átszűrődnek. Az EU (elkerülhetetlenül) háborúra készül – készítik”
A mindenre elszánt csúcs-vezetők – hangsúlyozom, nem az államok, tagországok vezetői! – kijelentették, hogy nincs más út, mint meg sem állni Moszkváig. A karaván egyelőre még nincs összeállítva, de a szekereket már kitolták a fészerből. A járművekre felül minden tagállam, s annak gondja-baja, adóssága és kötelezettsége, társadalma és társ nélkülisége. A visszafordított selyemút orosz fővárosig kiépítendő szakaszának első pihenő tábora az ukrajnai Dnyepropetovszk határában épül – természetesen EU-s fél-pénzből, szorgos ukrán kezek munkája nyomán. A frissen nyomtatott útikönyvek már az első oldalon javasolják, hogy mielőtt nyeregbe pattannánk, rendesen gyakoroljuk be az adott város nevének kiejtését – enélkül ugyanis könnyen megeshet, hogy tévútra szaladunk, s valahol Szarni (Сарни – ukrán város Rovono megyében) térségében akár haramiák martalékává is válhatunk. Az út során – bár a térképen egyenesnek tűnnek az ösvények, bőven összefuthatunk hajtű-kanyarral és egyéb nem várt fel-fordulattal.
Mielőtt bővebben megfeszíteném a témát, javaslom tisztázni: „Az Európai Unió (röviden EU) gazdasági és politikai egyesülés, melyet 27 európai ország alkot. Ezek az országok azért társultak egymással, hogy az emberek jobban, könnyebben és nagyobb biztonságban élhessenek. Ezek az országok megegyeztek, hogy együttműködnek egymással és segítik egymást.” (© https://european-union.europa.eu)
„Mifene!? Hát mi köze a közelgő háborúnak az én jólétemhez? Milyen karavánra akarnak ezek bennünket felültetni!? Csak nem visszaél valaki, valami látszólagosból kreált valósnak minősített hatalommal valahol?”
Tán még arra is ragadtatik majd valaki ottan fent a fellegek árnyékában, hogy (jobb ötlete nem lévén) parancsba foglalt utasítást ad: mindenki gyorsuljon fel az elvárt sebességre, és romboljon neki a templom falának, hátha így meghallgatásra találnak szavaink az égiek füle hallatára…
A kialakult helyzetről és annak morbiditásáról egy igen goromba tréfa jutott eszembe (előre elhatárolódom!): A demokrácia és szabadságjogok gyakorlása, valamint kellő nyilvánosságtól erőre és magabiztosságra kapott pedofil bácsi projektet vezet. Nyolcéves forma kisfiúval sétálgat be a sűrű erdőbe. Kisfiú cukorkát szopogatva megszólal: – Bácsi, de én itt félek! – Ugyan már fiam, te félsz!? Hát én itt egyedül fogok visszajönni…
„Szóval, megállíthatatlanul, cukorkát szopogatva megyünk a háborúba – ismét az oroszok ellen, s ismét Amerikával a hátunk mögött”
Azt mondják, nem lesz ám akkora, mint az előzőek. Ez az utóbbi három év csak a taktikai előszele volt annak a viharnak, ami közeleg. Rövid és tömör csapásokra, hosszú és elhúzódó békekötésekre számítanak a számítók. A harcokat többnyire drónok, klónok, elefántok, harci kutyák, vadászgörények és AI vezérelt robotok (G .I. Joe és Chuck Norris transzformátus hibridjei) fogják megvívni helyettünk – persze, azért az emberáldozatokra is készüljünk ám fel rendesen, mert az ellenség akár kíméletlennek is bizonyulhat. Az akció célja most is ugyanaz, mint az emberiség fennállása óta minden háborúnak: elvenni – elveszíteni.
A készülő/fennálló zűrzavarban ismét előkerült az örök porcelán mosolyú Lindsey Graham (Dél-Karolina szenátora). Ez a minden szélre kész kakasfarok a napokban azzal járta be a világsajtót, hogy együtt golfozott az amerikai elnökkel. Két lendítés között pedig felvetette neki régóta érlelgetett briliáns ötletét, miszerint Amerika büntessen meg védővámokkal minden olyan államot, amely Oroszországtól bárminemű energiahordozót, nyersanyagot, esetleg készterméket vásárol. Elsősorban Kínát, Indiát, az Európai Uniót és további jelentős gazdasággal bíró régiót hozta szóba. Ha jól értelmezem szavait, akkor nem kevesebbet szeretne a szenátor úr, mint elvágni (oda-vissza) az Egyesült Államok piacát a világgazdaság körfogásától. Már csak azt a forgatókönyvét szeretném látni, amely a hétfői nap teendőit rögzíti – egy eufóriában eltelt hétvége (tőzsdei és banki szünnap) után. Fennakadt szemöldökkel és tátott szájjal várjuk, mi pompás ötlethalmazt tartogat még az adott politikus elnyűtt tarsolykájában.
„De szerencsére vannak bőven, akik akkor is gondolkodnak, mikor más nem ér rá. Én például az utóbbi idők legzseniálisabb ötletének tartom a Proxy 2.0 projektet. Lényege, hogy az EU – természetesen hitelekből – legatyásodása határán is túl finanszírozza Ukrajnát, aki viszont fellendíti az Amerikai hadiipart, s megvesz mindent, amit rásóznak. Ezzel a felszereléssel aztán folytatja a testvérharcot, mindaddig, míg azt bírja az EU eladósodottsága és az amerikai fegyvergyártás (korlátlan) kapacitása. A folyamat végén pedig az USA ismét megmenti Európát a totális beborulástól – és minden kezdődhet elölről”
Ki beszél itten békéről!? Főleg akkor, mikor a Nyugat gazdasága olyan lejtmenetet produkál, amelyre már régóta számítottunk, de nem hittük, hogy eljön. Kell hát egy naaagy dobás! Mivel a „globális Dél” tartható fejlődési pályán van, így a Nyugat kezében a kocka, melyet hamarosan rendesen el kell vetni, vagy magától elgurul. Napokban hallottam, hogy jobb ötlet híján az amerikai Szenátus megemeli 5 tril+l+l+liárd dollárral a költségvetési hiány engedélyezett plafonját. El sem hisszük az okot! Így szeretnék elkerülni, hogy a világ legnagyobb gazdasága hamvába beledőljön… Nincs több kérdésem – leülhetsz fiam, egyes. USA államadósága (ezen mondat leírásakor) $ 36,219,490,056,104.
„Aztán ki tudja, mi jó is dughatja ki fejét ebből az egész jövés-menésből. Hiszen azt is tudjuk a természetből, hogy a rothadásból fejlődik az új termés. Az vigasztaljon hát bennünket, hogy a jelenlegi zavaros világunkat valamikor régi szép időknek fogják hívni”
Mint azt már régebbi írásaimban bevallottam, voltam a katonaságnál – mint előfelvételis, paródia katona. Akkoriban még nem értettem, hogy miért éppen rám lett volna ott szükség, de azóta felfogtam: a katonaság, mint szükséges rossz, folyamatosan valami naaagy dobásra készül. Nevezhetjük ezt akár a hon védelmének, vagy a másik lenyúlására készülésnek. Röviden, felkészítek egy seregnyi agyon nyomott lelket valami olyasmire, ami be sem következett volna, ha én őt fel nem készítem. Egyúttal igyekszek olyasmi erőt demonstrálni a külső világ irányába, hogy én afféle erős vagyok ám, amilyen még errefelé senki nem volt. Így hát jobb, ha mindenki úgy retteg tőlem, hogy még a szomszédja is berezeljen.
Más. Szeretem a környezetemben a virágokat. Természetesen csak az élő és növekedő virágokat. Én úgy vélem, a vágott virág a gyilkosság egy formája. Egyfajta trófea, melyet annak ajándékozunk, aki értékelni képes egy élőlény felett aratott győzelmünket (bocsánatot kérek az ártatlan érintettektől!). Tudom, e logika mentén a cserépbe zártság is egy kalitkában tartott madár – de igyekszek gondoskodni róluk szűkös helyzetükben. Nos, virágaim körében jöttem rá egy nálam jóval okosabbak által már alapnak tartott axiómára.
„Az élőlények – s közöttük a homo sapiens – békétlenre lett kódolva. A túlélés, fajfenntartás érdekében minden élő szervezet folyamatosan harcol”
Megfigyeltem például, hogy egymás mellett élő virágok igyekeznek elhabzsolni a teret a másiktól. Magasság-növő versenyt rendeznek. Van két virágom, melyek már elérték a plafont és sorvadni kezdtek a mennyezet hűvösében – de nem adták fel, az egyik magasabb szeretne lenni, mint a másik. Merjünk tehát mi is háborúzni! Kell ez a kis izgalom – mert lassan már ott tarunk, hogy jó dolgunkban a lengedező szivárvány zászlók alatt a farok kezdte el csóválni a kutyát. Ne féljünk elérni a plafont! – az még csak az álmennyezet…
„Európát, s egyben a Nyugatot tényleg meg kell menteni, de nem az oroszoktól, hanem önnön magától. Az oroszok/ukránok és egyéb, a Nyugathoz szervesen nem kapcsolódó nemzetek (közöttük Közép-Európa, baltiak stb.) ebben a történetben csak járulékos áldozatok – kell ilyen is, ha már maga a Nyugat nem akar martalékká válni”
Már megint nem írtam semmi következetes eszmefuttatást, de talán az orosz anekdota most is kisegít:
Németország, 1945. májusa. Hitler üldögél a bunkerjában és mereng. Egyszer csak rárántja az ajtót egy orosz katona.
– Hát te, hogy kerültél ide fiam, mikor ez a hely ötször, körkörös védelemmel van biztosítva? – Hát te meg honnan beszélsz oroszul? – kérdezett vissza a katona.
Na jó, egy másik:
Két külföldi sétálgat Moszkvában: – Tudod, ezek az oroszok nagyon furcsák, egy dolgot mondanak, mást gondolnak és végül egy harmadik dolgot tesznek.
Pető Zoltán forrás: https://moszkvater.com/a-naaagy-dobas-proxy-2-0