Mind a szocializmusban belénk táplált önmarcangolásról, mind a hübriszről le kell szoknunk, ha meg akarjuk érteni szomszédaink történelmét – és azon keresztül a sajátunkat. Azokét, akiké végig a miénkben zajlott és azokét is, akik kívülről érkeztek bele. Recenziónk „A szlovák nemzeti lét kezdete” című friss, a tények egyensúlyára építő, mégis markáns gondolatiságú kötetről…
Szlovákia sok tekintetben különleges szomszédja a mai Magyarországnak. A történelmi, földrajzi és kulturális közelség egyedivé teheti a viszonyt. A geopolitikai dinamika és az európai helyzet nagy sebességű változása mind-mind abba az irányba tereli kapcsolatainkat, hogy a viszony ismét szorosabb legyen. Ezerévnyi együttélés után a százesztendős különválás nem tűnik olyan soknak. De a múltban nem tudtunk eleget egymásról. S ahogyan a könyv elején olvashatjuk a szlovák közmondást: „a pofára esés is egy lépés előre” – itt az idő tehát, hogy tanuljunk a múltból!
A Felvidéken élő Éhn Laci (könyvét így, „Laciként” jegyzi, Éhn Laci: A szlovák nemzeti lét kezdete, Aposztróf Kiadó, 2021.) nem történész, mégsem amatőrként vágott bele abba a hatalmas vállalkozásba, hogy összefoglalja a szlovák nemzeti lét eredetét. Nem volt könnyű dolga: Szlovákia 1993-as önállósodásakor például az országban nem is voltak saját, iskolai történelemkönyvek, mert a szakma addigra még nem készült el velük. Éhn hosszú évek óta kutatja a témát és határozott tudással fogott neki a műnek, amely egyszerre lett valós kalandregény, történelemkönyv, néhol higgadtan, máshol kicsit sarkosan, a történészeket nem egyszer bírálva, de mindenhol őszintén festett tabló északi szomszédaink geneziséről. Van új a nap alatt!
A térségbe gyerekkorom óta járok rendszeresen, mégis rengeteget tanultam a szerfölött gazdag, térképmellékletekkel kiegészített, 360 oldalas műből, ugyanis olvasmányosan cáfol rágós toposzokat, bevésődött dogmákat, miközben biztos kézzel vezet végig a szlovák nemzeti lét kezdetének csomópontjain. Kimondja, hogy forráshiány miatt a szlovák történészek egy része regényes fordulatokkal és népmesébe illő elemekkel tölti ki a tudományos űrt. Ilyen az, amikor például a 871 és 894 között uralkodott Szvatoplukot az „ősszlovákok királyának” festik le, aki bölényekre és vadszamarakra vadászott, miközben ő volt a „szlovák államiság” atyja, harcosai pedig majdnem két méter magas férfiak voltak, akik alá nagy, erős lovak kellettek. Sőt olyan nagy hatalma volt, hogy német-római császárrá (!) is megkoronázták volna. A szlovák történeti narratíva a 19. század óta azt mondja, hogy a szlávok/szlovákok a magyaroknál jóval korábban népesítették be a Kárpát-medencét. Azt sulykolja, hogy kulturálisan magasabb szinten álltak, államiságuk pedig régebbi. Sőt, nemcsak a videómegosztókon olvasható kommentekben, de a történeti munkákban is gyakori a magyarok vad, pusztai barbárokként való beállítása, akikkel szemben a szlovák/szláv kultúrateremtő és virágzó nemzet volt.
A szerző elemzi azt is, hogy a Nagy-Morva Birodalom történelmi megalapozottsága több tekintetben kérdéses. A Dunának ugyanis nemcsak egy, hanem kettő „Morava” nevű mellékfolyója létezik, az egyik a mai Morvaországban, a másik Szerbiában, Belgrádtól délre található. Az ókori forrásokban az egyiket Marusnak, míg a másikat Margrusnak nevezték, tehát már akkor sem lehetett könnyű megkülönböztetni őket. Ők azonban ebben látják az ősforrást, igaz utána sok évszázados „képszakadás” kezdődik. Idővel aztán megjelenik a cseh kapcsolat. A szlovák-cseh viszony aszimmetriái végig terhelték ezt a kapcsolatot: a cseh politika mindig úgy képzelte el a kölcsönösséget a szlovákokkal, hogy utóbbiaknak nyelvi, kulturális és később politikai értelemben feltétel nélkül be kell hódolniuk a cseh nemzeti törekvéseknek. Miközben a szlovákoknak alig volt a magyarokról eltérő nemzeti hagyománya, és néppé is csak a Magyar Királyság keretein belül váltak különböző szláv és más etnikai elemek összeolvadásából. A szlovák nemzeti tudat végül a 18. század második felében jelent meg és eleinte katolikus papok terjesztették.
Később kemény idők jöttek. Jellemző adalék, hogy 1845 és 1847 között annyira rossz volt a termés Felső-Magyarországon, hogy Sáros vármegyében minden nyolcadik ember éhen halt.
A szlovák zászló közben gyakran változott 1848-1849 során, végül minden magyarázat nélkül az orosz trikolór lett a saját lobogójuk. Viszont a szlovákok zöme a magyar oldalon küzdött a forradalom és szabadságharc folyamán. A Honvédség számos elit alakulatában ott voltak, közülük a gerillák és nemzetőrök is sokszor is elődeinkkel tartottak az osztrák-orosz ellenséggel szemben. Hangban viszont gyakran erősebb volt a másik gondolat: „Nekünk nem elég, hogy az összes közösségnek egyforma politikai jogai legyenek. (…) Először meg kell semmisítenünk a magyarokat, hogy a Duna összeköthesse közösségeinket” – Ľudovít Štúr, az első számú nemzeti hős mondatai a szláv egységről akár személyes hitvallásaként is értelmezhetőek. Azt hirdette, hogy „a Duna szláv folyó, a Dunát kell megszereznünk.”
Štúr 1848-ban nem a magyar fél magatartása miatt, hanem saját ideológiájába vetett vakhite miatt fordult a magyar szabadságharc ellen.
Ám látni kell a magyar fél akkori hibáit is. A magyar államférfiak nem voltak képesek különbséget tenni a szlovák nép és önjelölt politikai vezetői között. A Štúr-mozgalom tevékenységét látva egyenlőségjelet tettek a szlovákság teljesen jogos igényei és a folyamatosan áskálódó, konzervatív bécsi politika ravasz sakkhúzásai közé. A nyelvkérdést már 1848 márciusában is megoldhatták volna, ehelyett 1849 nyaráig vártak. Amikor pedig 1867 után helyreálltak az alkotmányos viszonyok, akkor az idősebbek még világosan emlékeztek arra, hogy 1849-ben kik voltak a császár legádázabb besúgói, akik miatt magyar hazafiak százait hurcolták meg vagy juttatták ausztriai várbörtönök falai mögé. Ezért sem tudott a magyar politikai elit elfogulatlanul viszonyulni a szlovák nemzeti mozgalomhoz. A szlovák köznép viszont több tízezer harcost adott a magyar hazának, erre nem árt emlékezni ma sem.
Štúr egyébként a forradalom eltiprása után is megveszekedett magyargyűlölőként írta tovább okfejtéseit arról, hogy a magyarok „gonosztevők, uráli barbárok, a mongolok és törökök fajtestvérei, csőcselék, vérszopó, gyilkolásban és bujaságban mindenekfelett örömét lelő nép, amelynek nyelvénél már talán csak a vad népek nyelvei lehetnek nyomorúságosabbak és szegényebbek”. Szerinte a magyarok fő történelmi bűne az, hogy a szlávok régi és hatalmas államát szétverték és ezeréves rabságba taszították őket. Pikáns tény, hogy ő, mint a legismertebb nacionalista sosem tekintette a szlovákokat önálló nemzetnek, hanem egy óriási szláv massza részeként, annak értékes, középső elemeként hivatkozott rájuk. A legkeményebb szlovák nemzetvédők népüket az egyetemes szlávság alkotóelemének tartották mindig. A Matica Slovenska alapszabálya nem is „tót”, hanem "szláv” nemzetről beszélt.
Tehát az ember, akiről elnevezték a Budapesthez oly közel Párkány városát, nem klasszikus nacionalista volt, hanem a szlovákságot a russzofil pánszlávizmus oltárán tudatosan feláldozni kész, kompromisszumra senkivel nem képes, magyarfaló fanatikus. Nem véletlen, hogy a lengyelek és az oroszok konfliktusában is ez utóbbiak pártját fogta. A népre kevéssé ható gyűlölettel állt szemben az egyértelműen befogadó magyar államnacionalizmus, amelynek doktrínája szerint vallási és etnikai hovatartozástól függetlenül mindenki magyarrá válhatott, aki magyar akart lenni.
Éhn könyvéből megtudhatjuk azt is, hogy milyen bécsi intrikák és többoldali túlkapások vezettek a viszony megromlásához, de azt is, hogy északi szomszédaink között a tárgyalt időszakban mennyire volt erős a hungarus tudat is. A valóság ugyanis ritkán fekete-fehér, érdemes körbejárni minden oldalról. A kötet az Osztrák-Magyar Monarchia kezdeti időszakánál ér véget. Folytatása az eddigiek alapján igazán következhetne!
Éhn Laci: A szlovák nemzeti lét eredete, Aposztróf Kiadó, 2021.
forrás: https://mandiner.hu/cikk/20211217_utazas_a_felvideki_tudatalattiban