A Covid-oltás kérdése nem csak orvosi kérdés. De az orvostudomány most ezt tudja kínálni a földi élet reményében. Más szemszögből látva az oltás kérdését…(szerk.)

Kedves Barátaim, nem azért ragadtam billentyűzetet, hogy most "covid-ügyben" – oltakozás vagy nem oltakozás dolgában – leírjam a kőbevésett igazságot, mintha én birtokolnám az igazság égkövét.

Látva és érzékelve a világban dúló szellemi háborút – testvér a testvér ellen, szülő a gyermek ellen, polgár az állam ellen – két, remélhetőleg hitem és éltem szerint megalapozott igazságot szeretnék megosztani veletek. Ami nem a saját, ideológiailag berögződött csízióm, hanem a felismert isteni igazság.

A hit és az élet teljes egészében egybe tartozik. Ezt jó előre leszögezni. Ugyanis, aki e két valóságot ketté választaná, annak említem, hogy ezek a sorok nem hozzá szólnak. Ha itt befejezi okfejtésem olvasását – megnyugodhat –, megértem. Hisz nem tartunk ugyanott az úton – zarándoklásunk útján. E sorok azokhoz szólnak, akik őszinte szívvel keresik Istent és legbelsőbb vágyukként megsejtették már, hogy egyedül az Úr jelenlétében szeretnék megélni élet-hivatásukat.

Kedves Istent kereső barátom...

Itt nem fogsz információkat olvasni a naprakész gibraltári 100 százalékos átoltottságot érintő igaz vagy hamis, konteó nem konteó dilemmáról. Nem fogom ecsetelni az mRnS vakcína biokémiai és bioetikai kérdéseit vagy a fétumok segítségével kifeljesztett oltóanyagok morális magyarázatát. Mindebben már a hiteles egyházi tanítóhivatal és a fősodrású orvostársadalom elmondta, amit tudnunk kell. Ugyanúgy nem fogom pengeélre állítani az antivaxer orvosokat és önjelölt virológusokat. Ugyanúgy nem említek statisztikai adatokat sem az oltás tekintetében. Mindent egybe: egy egyszerű lelkiatyaként, elétek tárok pár gondolatot, hogy továbbgondoljátok és lelkiismeretesen, magunkba tekintve formáljunk véleményt és vonjunk le következtetést.

Hitünk szerint tudjuk, hogy Isten a világ teremtésekor az ember kezébe adta a földet, ahol az ember lett a sáfár és egyben látta az Urat – egyszerre szemlélte a teremtett dolgok és a Teremtő szépségét.

Az ember látta a harmóniát. Mígnem bűne miatt, meg lett fosztva ettől a boldog látástól és verejtékkel kereste kenyerét, és fájdalommal adta tovább az életet. A teológia ezt nevezi az első szövetségnek Isten és ember között. Egy csodálatos kapcsolat, amit az ember felrúgott. Végül Jézus Krisztus megtestesülésével – halálával és feltámadásával örök szövetséget kötött az emberrel Isten, hogy az Isten ember iránti vágya teljesüljön: Isten jelenlétében, vele lenni.

A Úr felforgatja az ismert hitvilágok narratíváját

Katolikusként, hívő lélekkel valljuk, hogy a szentségek által Krisztus Urunk munkálkodik, és az Oltáriszentségben örökre köztünk marad. Az Úr az, aki saját akarátából eldöntötte, hogy emberré legyen s felforgassa az addig ismert hitvilágok narratíváját. Röviden: a kereszténység lényege nem egy hit, ami jól megvan az ember mellett, mint egy second hand, amiből lehet válogatni és elfogadni azt, ami tetszik. A kereszténység lényege egész embert kíván, egész valónkat, szívünk és vesénk mélyébe hatoló csodával akar bennünket átkarolni és visszahelyezni abba a létformába, amiből kivetkőztünk a bűn által. Azaz vissza akar helyezni az Ő irgalmába – ölébe, ahonnét hajdanán mint egy dacos gyermek alapállásból leugrottunk, bele/el az ismeretlenbe, a sötéségbe és lelki zavarodottság birodalmába.

A kereszténység lényege így elhomályosult és újra felfedezésre vár. Minden kor, bármely rendszere is volt uralmon, próbálta ezt a lényeget olykor színesíteni, máskor elmaszatolni vagy szó szerint letagadni.

Gondoljunk csak a múlt rendszer lengyel kádereire, akik Budapestre hordták a gyermekeiket megkereszteltetni. Mi ez a lényeg? Eddig idézetek nélkül, saját formációban róttam a sorokat, most ennek a meztelen megmondomságnak véget vetve, engedjük közelebb XVI. Benedek emeritusz pápa 2005-ben írt enciklikájának bevezető sorait. „Megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket, és mi hittünk a szeretetnek” (vö. 4,16). Mi hittünk a szeretetnek: a keresztény ember így fejezheti ki életének alapvető döntését. A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad.

Mi a lényeg?

A keresztény ember Isten melletti alapvető döntése az első lépés a lényeg felé. Második lépésként annak mélységes tudatosítása, hogy Jézus Krisztusban egy személyes Istent ismerünk meg, aki meghatározott irányt ad. Decartes filozófiai gondolkodásában – amikor álmából felébredve a kandallójának tetején csontig égő gyertyájának fényében beüttött neki a felismerés: „Gondolkodom, tehát vagyok“ – felfedezhető egy válóper iratainak körvonalai. A válóper végül is válással folytatódott: Egy dolog lett az ember, az minden nyűgével meg örömével és másik dolog lett Isten, aki távol van. Ő ott, mi meg itt. Tudom nagyon leegyszerűsítettem a dualizmus lényegét, de ebből is érthető, hogy olyan fogalmakat mint a szabadság és a szeretet ma miért is értelmezünk annyi módon.

A már említett emeritusz pápa egyik könyvében beszél a descartes-i elhajlásról. Név szerint helyes mederbe terelve a Cogito ergo sum kifejezést, hitéről tanúságot téve szemünk elé állítja a kifejezést egy másik formában és értelemben: „cogito ergo sum“, azaz „gondolkodom, tehát vagyok“ helyett beszéljünk arról, hogy „cogitor ergo sum“.

Azaz „ki lettem gondolva, tehát vagyok“

Benedek pápa ezen megállapítását még mélyebbre hatolva a titkok tengerében tovább lehet gondolni, amikor azt mondjuk: szeretve lettem, tehát vagyok. Lelkiatyám, Barsi Balázs atya éles meglátását tükrözi ez a felismerés. Ebben magunkra lelhetünk. Hisz egy szerető Isten akaratából lettünk emberré. Ő akarta, hogy ajándék legyünk mások számára. Ő volt az, aki belé helyezte a szívünkbe a legbelső vágyunkat: az örök boldogság utáni vágya. Ugyan ki ne akarna ma boldog lenni? Ám különbség van boldog érzés és boldog lét között.

Mert sokszor azt lehet tapasztalni, hogy gyarló voltunkból adódóan csak egyfajta boldog érzést kergetünk magunk előtt – „most és ma szeretnék boldog lenni“.

Boldognak lenni nem egy röpke múló öröm, hanem a kihívások és próbatételek ellenére megtapsztalt derű. Isten derűje a szenvedésben és az élet boldog szemlélésében. Milyen hosszú az út, míg ide eljutunk... De és de. Ennek előszobája a mindenkori kereszt tövében és az üres sír szemlélésében – felfedezhető. Kereszt – Isten Fiának értem való áldozata. Üres sír – az Úr sírja, ami megjelenhet lelki szemeink előtt minden szentségimádásban, mert láttunk és hisszük: Ő jelen van köztünk. A ember számára viszont nem egyszerű a hitre – érett hitre való jutás.

Félelmekkel telve

Ugyanis tele vagyunk félelmekkel és aggályokkal, előítéletekkel – Isten és Egyházzal szemben. Mégis, gondoljunk bele, hogy a szeretet kifejezéséhez mindig szükségünk van egy másik személyre. Ugyanígy érthető az is, hogy van egy egyetemes szeretet, aki maga szeret bennünket. A szentírásból tudjuk, hogy ez maga Isten. János evangéliuma mondja: „Isten a szeretet.“ Újra idézem a már fentebb említett részletet emeritusz Pápánk, XVI. Benedek, Deus caritas est című enciklikájából: „Megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket, és mi hittünk a szeretetnek” (vö. 1Jn 4,16). Mi hittünk a szeretetnek: a keresztény ember így fejezheti ki életének alapvető döntését. Istennel való találkozás rezonanciája ez. A szeretet ezután már nem értelmezhető úgy, mint egy érzés, vagy mint egy érzelmi töltetű „jól vagyok és kész“ életérzés, hanem egy meghívás lesz arra, hogy a kapcsolatomat elmélyítsem a szerető személlyel - Istennel -, általa pedig a társadalomunkat képező embertásaimmal. Nem vagyunk szigetek. De nem is vagyunk egy valóságshow szereplői.

Vesztes csatát vívunk a sötétség Urával?

A szabadság fogalma is csak a szeretet erőterében képzelhető el. Hisz Isten utáni vagyunk – teljes boldogság vágya –, szabad döntésünk után lesz elérhetővé. Isten gyermekeinek szabadsága a kölcsönös felelősségvállalásban gyökeredzik. Ez egy isteni igazság. Ennek ellentéte a „csináld magad” vad-kapitalista métely.

Immár itt állunk ma. Oltottak és oltatlanok. Félelemtől megrekedten, hittudás hiányában, alázat nélküli hit és erkölcsi tudálékosság tengerében. Hisz mondhatnák: ...Elég a jó emberi együttérzés. Nem elég. Egy járvány közepén. Aki külön értelmezi a szabadságot és a szeretetet, és elvonatkoztatja a személyes Istenkapcsolattól, az már vesztes csatát vív a sötétség urával. Csakis szabadon tudok igazán, önzetlenül szeretni. Ennek a dinamikának a hatására épül fel egy szolidáris társadalom.

Vállvetve szolgáltunk a Covid-kórházban

A második hullám alatt nagy kegyelemben részesültem, amikor többedmagammal szolgáltuk – ápoltuk a Covid által sújtott embereket. Időseket és fiatalokat. Hívőket és kevésbé hívőket iparkodtunk úgy ellátni, hogy lelkiismeretünk szerint megtegyünk mindent. Istent kereső embereket ismertem meg a bajtársaimban – asszonyok és hajadonok, nőtlenek és nős férfiak, akik nem kímélték az egészségüket. Úton-útfélen támogattuk egymást, lelkileg és fizikailag is. Vállvetve szolgáltunk. Büszke vagyok a csapatra.

Vannak az oltottak és a nem oltottak

Akkoriban terjedt a hír, hogy a Covid nem létezik, a tesztelés ártalmas. Ma az terjed, hogy az oltás ártalmas lehet. Vannak az oltottak és oltatlanok. De valóban ennyire egyszerű? Nem.

Vannak az oltatlan orvos-sarlatánok, akik nem virológusok se nem kutatóorvosok. Vannak a hippokratészi esküjüket megszegő körzeti orvosok, akik félve a Covidtól nem látják el lelkiismeretesen a még otthon kezelhető Covid betegeket, akiket ilyenkor félre is tájékoztathatnak,és a maguk módján fertőznek másokat. Vannak a tanárok, akik félelemből vagy tán meggyőződésből nem oltakoznak és a gyermekeket veszélynek teszik ki. Vannak az állam alibista kormányerői, akik félnek a lelkiismeret szavától és inkább rövid távon gondolkodnak. Vannak a lelkiatyák és templomba járó hívek - és most a saját almomba piszkítok (nem érdekel) – akik fatalista és Istent káromló érvekkel utasítják el az oltakozást – „az Úr majd megsegít…” címszó alatt.

Amit megtűzdelnek egy csipetnyi sztoikus magatartással, nem gondolva a ministránsokra, hívekre. Vannak az oltott és oltatlan vitézhuszárok, akik leprásnak vagy/és megvezetettnek nézik a másikat. Mi az igazság? - kérdezhetnénk akár Pilátussal együtt.

De valóban Pilátusok akarunk lenni?

Vagy ott akarunk állni a kereszt alatt, hogy szemlélhessük a beteljesített igazságot, és elgondolkodjunk magunk felett?

„Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket.“ (Levél Diognétoszhoz, V.) Ez a levélrészlet egy pogányhoz íródott levélből származik, aki érdeklődést mutatott a keresztények iránt. Kiváncsi volt az életvitelükre - miként vélekednek a világról és arról, hogy milyen életet kell élnie egy keresztény embernek ebben a világban. Ha az állam igazságtalan törvényt hoz, azt nem kell elfogadni a lelkiismeretre hivatkozva. Ugyanakkor a keresztény ember fölötte áll az állam „jogszabályrendszerének“, mert életével törekszik arra, hogy a szeretetbe beleágyazott szabadságától vezérelve szolgáljon és hozzon áldozatot minden polgártársért – a felebaráti szeretet és a felelősségvállalás jegyében.

Az állam, amikor a szolidaritásról, és a jó emberi érzésről, meg a összetartozásról és áldozatvállalásról „mantrázik“, akkor nem tesz mást, mint a keresztény értékrendszert próbálja visszamondani, beszédhibásan.

Gyakran halljuk: „engem nem kötelezhetnek az oltásra, mert a lelkiismereti szabadságom nem engedi.“ Világiasabban: „engem senki ne kényszeritsen oltásra“ – ez a leggyakoribb és talán a legértelmesebb érv. De egy megbocsátható féligazság.

Lelkiismereti szabadság

Hitünkből tudjuk, a lelkiismereti szabadság alapja két, egymást kiegészítő elv: 1. A saját lelkiismeretét mindenki köteles követni, senkit nem szabad arra kényszeríteni, hogy mást tegyen, mint amit saját lelkiismerete ítél. 2. Az erkölcsi természettörvénnyel – emberi élet védelme – kapcsolatban azonban senki sem hivatkozhat lelkiismereti szabadságára. Mert a valódi lelkiismereti szabadság a felelősségvállalásban nyilvánul meg.

A keresztény ember felelősséggel tartozik a másik ember iránt, még ha saját életét teszi is kockára. Tegyük fel, hogy igazuk van az antivaxereknek - lehet meghalok, tüdőembolia meg bármi érhet. Jó. De a keresztre miként tekintünk fel? Ő mit adott értünk? Saját magát! Magam nevében beszélve elmondhatom, hogy már csak azért is beoltattam magam, hogy a ministránsokat a lehető legkisebb veszélynek tegyem ki. Aztán elindulna egy láncreakció. Papként és egészségügyi dolgozóként láttam és hallottam a siránkozó hozzátartozókat, akik nem voltak képesek megbékélni a tudattal, hogy: „..csak a postán voltak, és ott kaphatták el... és a papának miattuk kellett meghalnia. De ha lett volna oltás...“.

Az oltás nem minden, de ma ez van...

És ez szolgálja a legjobb fegyvert, amit az orvostudomány fel tud kínálni a földi élet védelmében. Földi élet, ami szól arról a szegény betegről is, akinek „pitvarfibrillációja“ van, vagy csak egyszeri vakbélműtétre várakozik. Sajnos nem lehet... nem lehet, mert az altató nővérek és orvosok épp egy oltatlan Covid-beteg életéért küzdenek.

Kedves barátaim, Isten kereső, eddig kitartott olvasó

Merjünk szobánk csendjében vagy az oltáriszentség előtt erőt venni magunkon, hogy majdan mélyebben szemlélhessük az igazságot, ami maga a kereszt titka. A kereszt, ami minden egyes áldozatunk – ajándékozásunk pillanatában mélyebb barázdát vág a vállunkba, de annál közelebb kerülünk az értünk meghalt, ám harmadnap feltámadott Krisztushoz, aki ma is mondja nekünk „azt akarom, hogy örömötök teljes legyen!“ (Jn 15,11)

Végezetül szóljon hozzánk a már sokszor említett emeritus pápánk:

Mindenekelőtt, akikre szükségünk van a történelem e pillanatában, azok az emberek, akik a megvilágosodott és megélt hit által hitelessé teszik Istent ebben a világban.

A keresztények negatív tanúságtétele, akik Istenről beszélnek és ellene élnek, elsötétítette Isten képét, és ajtót nyitott a hitetlenségnek. Szükségünk van olyan emberekre, akik tekintetüket Istenre irányítják, hogy megértsék az igazi emberiséget. Olyan emberekre van szükségünk, akiknek intellektusát Isten fénye megvilágosítja, és akiknek szívét Isten megnyitja, hogy intellektusuk mások intellektusához szólhasson, és hogy szívük képes legyen megnyílni mások szíve előtt. " (Joseph Ratzinger bíboros, Európa kulturális válsága)

Nagy Péter János
forrás: https://ma7.sk/hitelet/amikor-mar-a-papok-sirnak