A százéves Friedrich Ebert Alapítvány centenáriumi ünnepségén Frank Walter Steinmeier német köztársasági elnök elgondolkodtató kijelentéseket fogalmazott meg napjaink történéseivel kapcsolatosan. Egyrészt azt mondta: „A tény, hogy az az ország, amelynek Európa a háború utáni demokráciát köszönheti, most a liberális demokráciák ellen fordult és a demokráciaellenes erőket erősíti, sokkoló”...
Másrészt meg, hogy: „A tény, hogy a demokratikus Nyugat vezető ereje elavultnak nevezi a békét és a háború utáni világberendezkedést, olyasmi, amit a közelmúltig elképzelni sem tudtunk.”
Pedig hát: képzelet, fantáziagazdagság kérdése minden. Ha belegondolok, meglehet, 35-40 éve az Amerikai Egyesült Államok garantálta nyugat-európai demokráciákban elkényelmesedő politikusok (és a polgárságuk is) akkor sem tudtak sok mindent elképzelni, mondjuk: a hidegháború végét, Steinmeierék akár a német egyesítést sem. Akkor még csak Gorbacsov feszegette egy „nagyon jelzős” demokrácia kereteit keletebbre, s egy szintén furcsa republikánus amerikai elnök kellett hozzá, (egy színész!), hogy az „örök időkre” ígérete végképp a süllyesztőbe kerüljön.
Az egyik világhatalom – vele a kétpólusú világrend – felbomlott; kiszabadultunk mi is itt a köztes zónában, és ideig-óráig hittük – Adyval szólva –, a Duna-táj nem lesz már soha „Fél-emberek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda.”
Jalta helyett lett Málta. Moszkva és Washington megalkudott. Európáról is. Európa akkor nem követelte, hogy a tárgyalóasztalnál ülhessen a vezérkara is, holott az európai kontinens átszabása volt terítéken. Megszűnt a katonai-hadászati ellenpólus, a Varsói Szerződés, amely az Észak-atlanti Szerződésre adott felelet volt harmincnégy évvel ezelőttig, talán mert Gorbacsov úgy gondolta, a Nyugat nem Szovjetunió, ott még érvényes az úri becsületszó és köti a megállapodó feleket. Jelcin még tovább ment, magát a Birodalmat is megszüntette.
Megszületett az egypólusú világ és, ahogy az már lenni szokott a világtörténelemben, az egyetlen „világhatalom” a világuralmat tűzte ki célul. Világvallásként pedig meghirdette a „liberális demokráciát” s erőnek-erejével terjesztette is, hol pénzzel, hol terrorellenes „speciális hadműveletekkel”, hol segélyprogramokkal, hol meg pénzzel és politikai aktivista hálózatok (NGO!) által szított virágos és színes forradalmakkal, véres polgárháborúkkal.
Mostanra a liberalizmus eszméje progresszívre váltott. Nehéz lenne tételesen leírni, mert valójában nem lehet tudni, hogy mi az. ÜRES. Manapság itt Európában, ahol a „liberális demokráciát” egyedüli lehetséges jogállami kritériumként diktálják és „két láb rossz, négy láb jó” elven torolják meg a másként gondolkodókat, nem értik a magukat érinthetetlennek tartók, hogy valaki esetleg-talán mégis be szeretné fejezni a múlt század végi rendszerváltási folyamatot. Az ENSZ-ben meg a NATO-ban is. Elvégre semmi sem örök.
Ha belegondolunk, mégiscsak anakronizmus, hogy a NATO még mindig itt van és terjeszkedik, holott nincs már hasonló nagyságrendű és ütőerejű ellenséges katonai blokk a túloldalon, így, ha túlságosan mutogatja az izmait, legfeljebb az érhető el vele, hogy előbb-utóbb létrejön az ellenerő is. Ha az amerikai elnök azon morfondíroz, hogy épp ideje már, hogy Európa nyugati része felelősséget vállaljon magáért honvédelmi területen is, Amerika érdekeit követi.
A progresszív európai vezetéssel szemben Donald Trump látja, amit látnia kell. Gyorsan változik a világ. Felnőtt Kína, India, Brazília, még mindig nagyon erős Oroszország – s velük a gyorsan fejlődő BRICS+ államok sora. A Goldman Sachs közgazdásza szerint 2050-re geopolitikai tömbként ők fogják uralni a világgazdaságot. Washingtonnak az Egyesült Államok az első – ezt hirdette meg Trump elnök, mert a világ újrafelosztása folyik. És világos a cél: az USA az első.
N. Gyurkovits Róza forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/rendszervaltas-20