Tusványos után mindenkinek világossá válhatott: a döglesztő hőség ellenére elkezdődött a választási kampány Szlovákiában. A „magyarkártya” csak úgy csattog, egymásra „hajazva” blattol az összes (kampányoló) szlovák politikus, no meg a „szakértőink” is versenyt harsognak velük, holott állítólag ők nem politizálnak, csak „szakértenek” és igyekeznek jó útra terelni az ország szekerét, amit a korábban regnáló politikusok jócskán letérítettek a helyes makrogazdasági mutatók irányáról. A „nótás” kedvű román külügy mellé felsorakozott a pozsonyi külügy is, berendelősnek, ami ugye a „nóta” kistestvére… Csak szóban...
Ám, hogy ettől a dalárdától megváltoznak-e a történelmi múlt tényei, azt erősen kétlem. Még akkor is, ha Dévénynél a számonkérők élén most éppen nagyrabecsült szakértő Lajosunk áll, akiből nemrég még sokan a „tehetséges kisebb(ségi)ből is lehet csúcsnagyság” példaképét igyekeztek elénk állítani. Azt már nem tették hozzá, hogy itt és most – a több mint száz éve tartó most-ban! – a magyar politikusi karrier ára még mindig az önmegtagadás.
És ez a tény üzenet lehet tán a nagy „nótázást” kiváltó magyar miniszterelnöknek is, amikor azon töpreng, mi is a baj a felvidéki magyarokkal, akik bár szép számmal vannak még, de képtelenek megszervezni közösségüket és parlamenti képviseletet szerezni maguknak. Ha száz éven át paradigmális, hogy (Cseh)Szlovákiában magyarként az viszi sokra – vagy valamire –, aki a saját boldogulása érdekében vakvágányra tolja közössége fennmaradásának ügyeit, miért csodálkoznánk, ha a közösség maradéka azt gondolja: akár van parlamenti képviselete, akár nincs, az eredmény ugyanaz.
Ebből a tapasztalatból nem könnyű kimozdítani a felvidéki magyar közösséget. Egymást váltó rezsimek, kurzusok és államok sora bizonyította, „új-arcúakként”, „fényes-szelekként”, rendszerváltókként és kormányzati tényezőkként is legfeljebb csak egyéni karriereket, egyéni gazdagságot lehetett építeni, szerezni. A politikában magam jobban becsülöm azokat a magyar nemzetiségű szlovák politikusokat, akik szlovák párt tagjaként a nemzetiségi ügyektől távol tartják magukat, mert nem azok képviseletére szegődtek. Nem akarják eldönteni, hogy mi a jó nekünk, s nem ácsingóznak a szavazatunkra. Azokat viszont, akik egykoron az EBESZ előtt még veretesen védelmezték az ügyeinket, s még az ENSZ-ben is tisztséget viseltek magyarságunk politikai képviseletének köszönhetően, de mostanra az LMBTQ-jogok élharcosaiként viselnek állami tisztséget, no, azokat a százéves magyar különlétünk paradigmájába sorolom. Nem janicsár az ilyen, sokkal prózaibb: csupán szélkakas. Akkor is, ha sokan irigylik a karrierjéért.
Akár volt parlamenti képviselete a felföldi magyarnak, akár nem, a közösség erodálódott, egyre gyorsabban. Ami még megvan, különösen a szórványokban, önmegtartó erőből táplálkozik; a helyi közösség és a helyek közösségi emberei tartják amolyan „muszáj Herkulesként” a statisztikai adatainkat azon a szinten, ahol még vannak. Azt hiszem, mára felmértük már, hogy kisebbségi szempontból az uniós lét sem hozott javulást nekünk, legfeljebb vitt tőlünk fiatalokat, jó szakembereket szanaszét a nagyvilágba…
Mert hát mit is várhatna a magyar egy olyan Brüsszeltől, ahol az alapvető jogok „őrkutyája” egy Věra Jourová asszony abból a Csehországból, ahol Edvard Benešnek mint csehszlovák államalapítónak állítottak szobrot 2005-ben, külpolitikai téren elért érdemeiért.
A helynek, a helyi közösségnek van még megtartó ereje. Ott megmarad magyarnak, aki meg akar maradni. Szép dolgok, szép teljesítmények is születnek. Szolid emlékhelyek, emléknapok azok tiszteletére, akik értéket teremtettek. Helyi erőből. Közben a kevésből is jut a közösség asztalára. Míg élnek, míg megvannak azok, akik tudják, hogy az egész világot nem képesek megváltani, de magukért és kis közösségükért kevéssel is sokat tehetnek. Együtt vannak, tudják egymást becsülni. Üzenet lehetne ez a választásokra készülő politikusoknak is.
N. Gyurkovits Róza https://ma7.sk/tollhegyen/notazo-karpat-medence