Az esztelen acsarkodás terepe lett lassan a politika, s az indulat az arénából kifolyva elárasztotta a társadalmakat…
Tizenöt-húsz éve még, Zs. Nagyot idézve, mondtam egyes sztár-politikusi teljesítmények láttán, hogy kocsma lett az egész ország. Manapság – talán a világháló áldásaként – inkább a szellemi pornográfia jut eszembe; mindenki feltárhatja legtitkosabb nérói vágyálmait a csupa nagybetűs EURÓPÁban.
Isiászos európai nagyfőnökünk napjai már meg vannak számlálva, de aurája még belengi mindennapjainkat.
Bölcsesség, belátás sehol. Londont látva a józan ésszel is problémák lehetnek, de a brexitkárhoztatók kárörömével is. Senkit nem foglalkoztat, hogyan jutott az Egyesült Királyság szuverén népe odáig, hogy voksát a kilépés mellett tette le. A népszavazás előtt voltak viták, kísérletek arra, hogy a birodalomépítési álmokba belefeledkező brüsszeli központ a tagállamok elvárásaival is törődjön, olyan döntéseket szorgalmazzon, amelyek nem a centrifugális erőket erősítik, de konszenzuskeresés helyett az erőfitogtatás uralta el az eurokratákat és europolitikusokat. Elbízták magukat, tehették, hiszen Skóciát sikerült eltántorítani az önállósodástól; jó nagy hangon előre megüzenték nekik: ha kiválnak az Egyesült Királyságból, az Európai Unióból is kiesnek, szó sem lehet arról, hogy jogfolytonosság elvén tagország maradjanak.
Lesajnálták Barcelonát is. Megüzenték a katalánoknak: ha többé nem Spanyolország tartománya lesznek, uniós tagságuk is oda.
Bőszen tapsikoltak a népszavazást erőszakkal szétverni próbáló madridi kormánynak, s egyetemes alapjogok és szabadságjogok ide vagy oda, az ítéletre börtönben váró katalán politikusokról is hallgatnak, ahogy a katalán önállósodási törekvések – Brüsszelben is gyökerező – okairól sem beszélnek.
Európa nem okult a brexitből, megsértődött és zsarol.
Elkapatta magát, amikor az írekkel addig ismételtette a népszavazást a Lisszaboni Szerződésről, míg meg nem született az elvárt eredmény. Most is megismételtetné a brit referendumot. Még csak véletlenül sem térnek be néhány igazi brit kiskocsmába, hogy a népet is hallják; azokat a közgazdákat-pénzembereket is figyelmen kívül hagyják, akik szerint már a megállapodás nélküli kiválás is jobb, mint a bizonytalanság fenntartása.
Belátni, hogy egy fedél alatt is van nemzeti érdek, amit időnként méltányolni kell, ám ez bölcsességet igényelne. Annak pedig híján van a világ, a birodalmi álmokat kergető európai elit is. Mert kontinensszerte ébredeznek a nemzetek. Nem csupán Nagy-Britannia és Katalónia lázad. Recseg-ropog már jó ideje a Belga Királyság is, folyton visszatér a kezdeményezés: Flandria és Vallónia különválása. S hogy kinek dolgozik az idő? Meglátjuk. Mindenesetre: ha ez valóra válna, az Európai Unió legfantasztikusabb teljesítménye lenne. Elképzelem, a válással kizuhannának az Unióból a flamandok és a vallonok is.
Ám mivel a belgáknak jó a humorérzékük, Brüsszelt kikiáltanák városállammá, s nem az lenne az első uniós jogrendet sértő brüsszeli cselekedet, hogy tulajdon székhelyét a jogfolytonosság elvére hivatkozva felvenné tagállamának a brüsszeli politikai elit. Hogy közben a birodalom egyre inkább egy jól megtermett, soklyukú ementáli sajtra emlékeztetne, nem az Európai Egyesült Államokra, az üvegpaloták klimatizált langymelegében nem sokakat érdekelne. Az álmaikat a nemzetmentes kontinensről tovább álmodhatnák…
Elvégre az EU hatályos jogrendjének betartása terén ennél jóval nagyobb lyukak éktelenkednek már évek óta, s a liberális jogállamiság legnagyobb dicsőségére ezeket parlamenti politikai határozatokkal mindig sikerült betömni. Látszólag. Látszatból azonban sosem lesz világbirodalom.
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2019/38. számában. forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/ki-lesz-a-kovetkezo