Elfogy az időm lassan. Hiába mondogatom magamnak, hogy meg kellene szólalni néha, a szavak is illékonnyá válnak. Időnként – keresztrejtvény-fejtés közben – megállok, eltöprengek: mitől vicces vagy gúnyos a feleségre szinonimaként használt nej, ha az ara meg a mátka nem az, bár egyformán kikopóban vannak nyelvhasználatunkból s legfeljebb régiesek lehetnének, ha már címkézni akarjuk őket... 

Ámbátor megtörténhet, a közeljövőben az ilyen diszkriminatív szavakat a dicső jogállamiság és az LMBTQ-hitvallás jegyében kötelező érvényű irányelvben betiltja majd az Európai Parlament és a Bizottság… Abszurd? Van, akinek az, pedig vannak már betiltott szavaink-fogalmaink jócskán. Unokahúgom régen, amikor még kiscsoportos ovis volt, be-beszólt néha a szüleinek, amikor hallotta tőlük, hogy ’cigány’: nem cigány, roma kisebbség. Időnként akkor is, amikor a cigánypecsenyéről vagy a cigányzenéről beszéltek.

Négercsókot sem árulnak már. Hoppá: a szerecsendió még velünk van! Hogy a kertitörpéket át kell-e keresztelnünk majd alacsony növésű díszfigurákká, nem tudom.

Megérhetjük. Mindenesetre a mi fantáziadús, kifejezéseiben és fogalmaiban is gazdag, láttató magyar anyanyelvünket gyomlálni kétes divathullámok miatt főbenjáró bűnnek tartom. Rendületlenül szeretem a szépen szóló szépirodalmat. Klasszikusainkat, akik magányos időben, szótlanul is ellátnak pontos, tiszta szavakkal. Hogy szólni tudjak magam is.

Varázslatosan szép költeményében (Óda) fogalmazott úgy 1933-ban József Attila, hogy „a lét dadog”. Nos, dadogós korban élünk, de másképpen dadog a világunk, mint akkor a költői lét tette.

És ma talán akadnak köztünk olyanok, akik polkorrektté tennék még ezt a verssort is (valahogy így: beszédhibás a lét). Nekünk, korábban születetteknek ez nem lenne újdonság, s legfeljebb rácsodálkozunk az újkori szógyomlálókra – merthogy mi már megtapasztaltunk-megéltünk ilyet –, hogy lám, már megint itt vannak!

Mert hát hogyan is tanultuk mi „a Dunánál”-t? Török, tatár, szláv, román kavarog, meg szláv bánat, ugye, mert akkor az volt a polkorrekt baráti szocialista nyelven, hiszen olyan, hogy „török, tatár, tót” még a bánat és bocsánat kedvért sem rakható egymás mellé, mert sértődés lesz a vége.

Negyven évre ment jeles költőnk szava a cenzori kukába (sok más sorával együtt), az eredeti kiadás meg a nemzeti könyvtár zárt osztályára. Most meg?

Azok, akik a török közmondásból – „Az is okos, aki a saját kárából tanul.” – sem képesek okulni, mert elfogadták, hogy a történelemnek vége, fuccs, mindent újra fel kell fedezni és találni, mert ahogy a nóta mondja, „minden most kezdődik el”, naponta, virradatkor, hiszen a tegnap már múlt, ami ugye – Fukuyama úr leírta! – megszűnt, mintha nem is lett volna, a kollektív amnézniát terjesztik.

Egyre alzheimeresebb körülöttünk a világ. Szavaink mélységének és értelmének múlásával, kiforgatásával az értelmünk csorbul, a valóságismereti készségünk vész el, azt veszítjük el, ami a lényegünk. Káosz az életünk, vagy ahogy egy másik nóta mondja: „új Babilon épül”. Igaz, silányabb ihletésből a réginél. Az még Istent célozta meg, az ő magasságára tört. A mostani célok meg az alantas mélységeket ostromolják, lefelé húznak, sátán módjára építkeznek.

Egykor a latin volt a világnyelv Európában, művelt embernek illett jól ismerni. Nívót jelentett. Most angolul beszél az uniónk. (Talán mert az alapokmányok értelmében az angol nem hivatalos nyelve az Európai Uniónak, mert angol nyelvű tagállama nincsen.)

Mondják, az uniós angol nyelv silány. Ugyan a művelt világ nyelvének címére pályázik, de minél többen tanulják meg és beszélik ezt a nyelvet, annál inkább csupaszodik, kiüresedik és értelmezhetetlenné válik.

Gondolkodni, számolni, imádkozni, álmodni és szeretni anyanyelvén szokott minden ember. Szóképeket is így alkot. Verset, igazi nagyszerű költeményt is az anyanyelvén teremt.

Egyértelműen, pontosan – egzaktul – is az anyanyelvén fogalmazza meg mondandóját az ember. József Attila még leírhatta: „csak a törvény a tiszta beszéd”. De ha a szavak ambivalenciája odáig terjed már, hogy minden – még az írott szó és a törvény szava is – értelmét veszti, a jogtalanság jogosnak, a törvénytelenség törvényesnek kiáltható ki, van-e még értelme megszólalni?

N. Gyurkovits Róza
forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/kavics-a-cipoben
kezdőkép: Pixabay