Egy illúzióval ismét szegényebbek lettünk. Eddig áltathattuk magunkat, hogy Eduard Hegert talán más fából faragták, mint elődjeit...
Azt persze egy józan magyar sem hiszi már, hogy van olyan vezető szlovák politikus, aki mélyen és őszintén érdekelt a helyzetünk rendezésében, vagy legalábbis a magyarkérdés higgadt kezelésében, de azt reméltük, hogy Heger, habitusánál fogva is, más lesz, mint a szemfényvesztés nagymestere, Igor Matovič, aki, ha a haszna úgy kívánja, még magyarbarát álarcot is ölt, de ha az érdeke azt diktálja, gond nélkül belénk törli a lábát.
A szlovák kormányhatalom a legrosszabb arcát mutatta az elmúlt napokban. Ivan Korčok külügyminiszter primitív reakciója Kövér László házelnök Somorján elmondott beszédére a legsötétebb vizeletszagú slotai időket idézte. Tőle persze másra nem is lehet számítani, a nyugati liberális hatalom hű csinovnyikja csak a leckét mondta fel: az Orbán-kormányt és mindenkit, akinek fontos a magyar nemzeti érdek, határon belül és kívül, támadni kell. Mert ezt kívánja a „nemzetközi” érdek. És mivel a butaságnak is van felsőfoka, még a Felvidék szót is törölné a szótárunkból, s megszabná, minek érezzük magunkat. Korčok goromba megszólalásánál nyugtalanítóbb, hogy a kánonba többen beálltak, Kollártól kezdve Hegerig.
Ezzel azonban egyértelművé vált: az, hogy a miniszterelnök a kinevezése óta eltelt 4-5 hónap alatt egy fél gesztust sem tett a magyar közösség felé, nem az elfoglaltság és a járványkezelés számlájára írható. Heger ugyanúgy nem akar, és nem is tud mit kezdeni a magyar közösséggel, nem tudja ezt az egészet se kiköpni, se lenyelni.
Pedig biztos tudatában van, hogy legalább a látszatra kellene adni, és a magyar szavazatok se jöttek rosszul legutóbb, csak az elutasítás nála is zsigeri, mint minden szlováknál.
Ám a politika mégis csak látványpékség, amit az egyszerűek mesterfokon művelnek. Ennek fényében értelmezhető Heger múlt hétvégi dél-szlovákiai kiruccanása is, meg az ígérete, hogy itt lehetőség lesz az érzékeny kérdésekről is beszélni a magyarokkal. Dél-Szlovákiát ugyan megtalálta, mert Klenóc és Poltár valóban délen van, de ott, ahol már egy árva magyar sem él. Nyugaton viszont Galántát célozta meg, ahol a polgármester nem beszél magyarul, de a kormányhivatalban vélhetően úgy gondolták, ha a munkaebédre meghívnak egy-két magyar polgármestert, ezt is ki lehet pipálni. Az valószínűleg meg sem fordult Heger fejében, hogy tárgyalóasztalhoz üljön a magyar politikai képviselettel, vagy a megye magyar frakciójával, mint ahogy a kisebbségi kormánybiztos sem fért be a kormánydelegációba, aminek pedig egy magyarok lakta régióban természetesnek kellene lennie.
Üres lózung volt tehát, hogy majd az érzékeny kérdésekről beszél a magyarokkal. De hát milyen üzenete is lenne annak a szlovákok felé, ha beleállna a magyar ügyekbe, ha szembe merne nézni azokkal a gaztettekkel, amiket a 20. században a szlovákság ellenünkben elkövetett, ha empátiával viszonyulna százezer magyar sorsához, akiket vagonokba zárva űztek el őseik földjéről, ha megértéssel fordulna azok felé, akiket a 21. században tettek hontalanná.
Hogy mégsem lett teljesen torzó a kormányfői kiruccanás, csak annyin múlott, hogy Berényi József, aki szintén nem fért oda a tárgyalóasztalhoz, kellő határozottsággal kért külön találkozót. Az elkövetkező hetek majd megmutatják, szavai mennyire értek el Hegerig.
Bennünket meg nyugtalanítson az, olyan országban élünk, ahol a kormányfő nem tudja – mert épp szabadságolt –, hogy országa perbe lép a Minority SafePack ügyében a kisebbségekkel szemben. (Ilyen alapon a külügy akár hadat is üzenhetne Bivalyröcsögének, anélkül, hogy a kormányfő tudna róla?) A helyzet rosszabb, mint gondolnánk.
A szlovák politika, ha ügyeinkről van szó, nem érzékeli a valóságot. A Beneš-dekrétumok, az állampolgárság kérdése, jogállásunk, a Csemadok finanszírozása, a kisebbségi kulturális alap, a nagy beruházások elmaradása, avagy a legújabb, a dél-szlovákiai kórházak leépítése mind-mind azt mutatja, mindegy ki ül a pozsonyi kormánypalotában, mostohán viszonyul jogos igényeinkhez. Ezért is értelmezhetetlen, mondhatni felháborító Heger galántai mondata, hogy Pozsony felé tekintsünk, „ne a környező országok fővárosai irányába”. Értsd: Budapestre. Vélhetően fogalma sincs arról, legtöbbünknek mit jelent az anyaország, milyen erős a kötelék, ez nem csak nyelv és kultúra kérdése, ez a láthatatlan köldökzsinór. Arról nem is beszélve, ha nem lenne az anyaország kiállása és gondoskodása, sokkal védtelenebb, még ennél is gyengébb közösség lennénk.
Ez a helyzet a magyar pártoknak is feladja a leckét, mert amíg a politikánk nem lesz tényező, addig a közösségünk sem az.
A megosztottság fenntartása a többség érdeke, a széthúzó, egymással acsarkodó pártokat nem kell komolyan vennie. Az érdekképviseletünk pedig csak akkor lesz erős, ha a három párt végre megegyezésre jut, s egyesült erővel, Szövetségben folytatja a munkát. Csak így érhető el, hogy a mostoha létből elmozduljunk.
Molnár Judit forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/mostoha-del (Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2021/33-as számában.)