Vannak napok, amelyek a történtek miatt megmaradnak, nem oldódnak fel a sorjázó mindennapok szürkeségében, beleivódnak az emberbe. Ilyen az a hét évvel ezelőtti február 21-e is, amikor kiderült, két fiatalt, az oknyomozó újságíró Ján Kuciakot és menyasszonyát, Martina Kušnírovát megölték. ...

Az első döbbenet után földrengésszerű változások indultak meg az országban. A népharag Robert Ficóra zúdult, amelynek következtében a kormányfőnek le kellett mondania, és ez meg is alapozott a 2020-as kormány-, illetve kurzusváltásnak, ami – tegyük hozzá halkan – nem a politikai kultúra időszakát hozta el, hanem a káoszt, a hozzá nem értést, a hatalomgyakorlás teljes csődjét. Meg azt a felismerést, hogy a jobboldalon és liberáliséknál semmit nem tudnak kezdeni a valósággal, kormányzóképtelenségükkel meg is ágyaztak az addig háromszoros kormányfő negyedik visszatérésnek. 

Az már Szlovákia igazságszolgáltatásának a szégyenfoltja, hogy hét évvel a történtek után sincs lezárva a két fiatal meggyilkolása ügyében indított eljárás.

A brutális gyilkosságot elkövető bérgyilkost és segítőjét ugyan már elítélték, de a vádiratban megrendelőként szereplő Marián Kočnert felmentette a bíróság.

A két fiatal megtört idős szülei azonban még bíznak az igazságszolgáltatásban, bíznak abban, hogy egyszer kiderül az igazság. Mert ahogy a vádhatóság egyik ügyésze fogalmazott, Kočner felmentésével csatát vesztettek, de háborút még nem. 

Ján Kuciak és menyasszonya értelmetlen halálán és az igazságszolgáltatás dühítő hiányán túl azonban van még egy vetülete a hét évvel ezelőtti eseményeknek. Igaz, nem itt kezdődött, de hogy itt gyorsult fel az ország kettéhasadása, az tagadhatatlan. Nem meglepő, ha az adott körülmények között könnyen megtapad a vád, akár bizonyíték nélkül is, ahogy történt ez akkor Fico esetében. Ellenzői kerültek többségbe, akik az igazuknak az utcán akartak törvényt szerezni.

De ahogy az lenni szokott, a legtöbbek hevületének már nem a két fiatal halála miatti düh volt az izzítója, hanem a hatalomvágy, amelyet jókora hátszél is segített Nyugatról.

Évekig élt felfokozott hangulatban az ország, az indulatoknak valamelyest a kormányváltás, majd a világjárványba zárt valóság tudott féket szabni, de aztán ismét az utcára költözött a politika. És közben észre sem vettük, az árkok olyan mélyek lettek, hogy azokat nem átlépni, már átmászni sem lehet. 

A demokrácia véleményszabadságában nem is lenne azzal semmi baj, ha néha peregnének a dobok és megszólalnának a harci kürtök, de amit most látunk, az nem a demokráciaféltés, hanem az ideológiai gyarmatosítás szánalmas vergődése. Mert progresszívék is látják és felfogták, új idők jönnek, véget ér a liberális világ abszurdja, nem lesz olyan könnyű manipulálni a tömegeket, mert nem dőlnek majd az amerikai baloldali kormányzati pénzek a manipulációs gyárak működtetésére. Amit persze eddig szemrebbenés nélkül elhazudtak.

Mert ami progresszív oldalon történik, az csakis a haladásért, a közjó érdekében van, és ami a másik oldalnak, a szuverenitáspártiaknak fontos, az mind értéktelen, avíttas, sőt, antidemokratikus és emberellenes. Persze, az igehirdetők nem ingyen dolgoznak. Mostanra kiderült, a Biden-vezetés dollármilliárdokat szánt arra, hogy civil szervezetek garmadájával, gazdasági háttérhálózattal és a sajtó segítéségével érdekei mentén befolyásolja egyes államokban a politikai történéseket. 
Egy jegyzetnek nem dolga, hogy listázza, ki mennyiért szolgál a ballib világban, az azonban nem mellékes ebben a harcban, hogy progresszívék „szent háborújukat” komoly médiahálózatot mozgatva vívják. A sajtó, amely szemrebbenés nélkül hazudja magáról a független, szabad és objektív jelzőt, ostoroz és „tényfeltár”, igaz, igazságérzete mindig csak egy oldalon matat. Ne legyenek illúzióink, a szent háborúból a szlovmagy valóság, így a ballib sajtó sem marad ki.

Eddig tőlük mi, nemzetiek, például itt a ma7-nél, csak a propagandista billogot kaptuk meg (voltunk már Budapestről kitartottak, oroszbarátok, lakájok), remélhetően ezután legalább a billentyűzetük beremeg majd, ha feladatot teljesítenek, most, hogy a napnál is világosabb, hol kezdődik a függetlenségük és hol ér véget az objektivitásuk. 

De ahogy Virág elvtárs mondaná, a nemzetközi helyzet fokozódik, így éber „függetlenjeink” sem pihenhetnek. Gumicsontot meg mindig találni. 

Most épp a Napunktól kezdve a Paraméterig a Mathias Corvinus Collegium március elejére a globális kérdések eszmecseréjének szándékával meghirdetett konferenciáját támadják azzal, hogy az MCC kapcsolatban állt a Voice of Europe nevű állítólagos orosz propagandahálózattal.
Mindezt kínosan hosszú és erőltetett fejtegetésekben, aminek a logikája józan ésszel mérve nagyjából annyi, hogy az is oroszbérenc, aki bemegy egy kocsmába, ahol már járt legalább egy árva muzsik.

Ez aztán a leegyszerűsítő kommunikáció, de nem haszontalan, hiszen profi módon manipulál, hangsúlyokkal sejtet, meg is spékeli mindenféle nyugati oknyomozós szállal, miközben odanyomja a billogot. Csak épp a szervezőket, ez esetben az MCC-t nem kérdezi. Mert mindent, ami más, mint a ballib értékrend, csakis pusztítóan feketének szabad mutatni. 

Ide jutott a progresszív világ, nem az a valóság, ami megtörtént, hanem aminek meg kellene történnie, leírt szavaiknak csak az a dolguk, hogy ne láttassanak tisztán!

Molnár Judit
forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/melyulo-arkok