A Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesületének meghívására Sepsiszentgyörgyön jártam a napokban, hogy az ottani kollégákkal, barátokkal együtt ünnepeljük a 175 éves székelyföldi sajtót és a Háromszék napilap tízezredik lapszámát…
A hasznos szakmai megbeszélésen és a hajnalig tartó baráti beszélgetéseken túl volt mód a helyiekkel is találkozni, mert a város szívében az Európa-bajnokságot egy óriás kivetítőn lehetett követni.
A magyar–svájci meccs előtt már az alapozás is frenetikus volt, meg egy kis ízelítő abból, milyen erő a székely sokaság. Kár, hogy nem született siker, így nem láthattam, miként élik meg a diadalt, élménynek viszont maradt a beszélgetések öröme és nem utolsósorban a tanulságai.
Erdélyben is választások voltak, az európai parlamenti mellett helyhatósági és megyei voksolást is tartottak. Az eredmény várakozáson felüli, a magyarok két brüsszeli képviselőjüket megtartották, és az önkormányzatin is helyt álltak, hozták a legfontosabb városokat, megyei elöljárókat, képviseleti testületeket.
Kelemen Hunorék elvégezték a munkát, most is, ahogy teszik folyamatosan, pedig a számarányuk már a miénknél kedvezőtlenebb.
Beszélgetéseimben a sikerre is kerestem a választ. Ha receptet nem is kaptam, leckét tartásból, kiállásból annál többet. Persze a pozícióharc, a különböző vélemények, az elvárt jogok és az érdekérvényesítés mikéntjei ott is vitát gerjesztenek. Sok bírálat éri az RMDSZ-t és vezetőit is, ha minősíteni kell, a súlyos jelzőket sem spórolják el, az azonban még az elégedetlenek fejében sem fordul meg, hogy ne szavazzanak, avagy románokra adják a voksukat, mert pontosan tudják, a magyar politikának a döntéseknél ott kell lennie. Számukra felfoghatatlan, hogy a felvidéki magyarok miért szavaznak szlovák pártokra, mit kínálhat a magyarságnak például a progresszív politika, és miért szavaznak olyan jelöltre, akinek legföljebb a múltja magyar, már a jelene sem az, ráadásul nem is ígér semmit a magyaroknak.
Sok a miért, és ezekre a kérdésekre kellene releváns választ adnia a honi magyar politikának, csakhogy az okok felfejtése helyett inkább az árkok mélyülnek. Szomorú valóságunk, hogy már nem a magyarok és vegyesek állnak egymással szemben, nem is a szlovákokkal folyik az izmozás, házon belül éledt újra a lövészárok-politika.
Taktikai cseleket látunk stratégiai viták helyett, parttalan Facebook-csörtéket, izzadságszagú online hadakozásokat, ahelyett, hogy a Magyar Szövetség vezetői zárt ajtók mögött elemeznék a helyzetet, és próbálnának kiutat találni a válságból. A törésvonalak is olvashatók, az elődpártok mentén látható a hasadás.
A hatalmi harcban remek húzás és nem is annyira meglepő, hogy Orosz Örs bejelentette lemondását alelnöki posztjáról, a felelősségvállalásáért az erkölcsi győztes pozícióját vindikálva magának. Döntése méltányolandó is lenne, ha az indoklásába egy szemernyi önértékelés is belefért volna, de szavaiból csak annyi derült ki, a párt vezetése tehet minden kudarcról, ami alelnöki pozícióból meglehetősen furcsa megállapítás. Orosz Örs ügyek iránti elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen, ám ez a politikai cselekedeteket nem válthatja ki, így azonban Forró Krisztiánék számonkérése is értelmezhetetlen. Az ugyanakkor Orosz állításait erősíti, hogy Forró Krisztián nem állt ki a nyilvánosság elé elmondani, ő mivel magyarázza a sorozatos kudarcok okait, miként értékeli saját szerepét, hogyan látja az etnikai politizálás jövőjét.
Ismét előkerült a generációk szembenállása is, legalább is Oroszék a generációváltás szükségességéről beszélnek, ami egy olyan pártban, ahol a negyvenesek dominálnak, komolytalan érvelés. Arról nem is szólva, a fiatalok bevonzását épp az Összefogás ígérte, de a preferenciaszavazatok azt mutatják, korosztályuk takaréklángon ég, ha a magyar politikáról van szó. A meggyőzésük nem járt sikerrel, legalább is eddig kudarcos az eredmény.
A ki, ha nem én játékban csak a lényeges dolgokról nem esik szó, a jövőalakítás mellett a jelen lehetőségeiről, arról, hogy amikor a Fico-kormány sok mindent újraszab, mi a magyar álláspont, legyen szó közigazgatásról, oktatásügyről, gazdasági kérdésekről, főleg, hogy a kormányzat részéről még van is nyitottság.
Fontos kérdéseknél nem könnyíti a helyzetet, hogy mára teljesen láthatatlan lett a párt szakértői háttere. Ebben nem kis szerepe volt annak, hogy Mózes Szabolcs szakmai alelnökként négyéves következetes tétlenségével teljesen leépítette a szakmaiságot. Innen nézve is érthetetlen, miért éppen őt zavarja a leginkább, hogy szakpolitikai kérdésekben folyik egyfajta kommunikáció a pártelnök és a kormányzat között, amit ő nem kis malíciával a táskahordozó és hajbókoló megállapítással sommáz. Milyen politikai szándék az, amely a tárgyalópozíciót rója fel?
Az elmúlt másfél évtizedben volt százezernyi magyar, aki minden körülmények között kitartott az etnikai politizálás elve mellett. És mintha a politikum nem érzékelné, lassan ők is elfogynak, mert nem vehető komolyan az a párt, ahol a vezetők dehonesztálóan nyilatkozhatnak egymásról, ahol a pártfegyelem ismeretlen, az sem egyértelmű, közösek-e az érdekek és a posztolás a politikai munka. A párt hitelességét az erős vezetés, a stratégiai gondolkodás és a határozott lépések adhatják vissza. Talán még nem késő…
Molnár Judit forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/megujulas-helyett-arokasas