Dunaszerdahelyi az életkép: egy család nőtagjai, a legkisebb babakocsiban, az oviskorút a nagymama és anyuka terelgeti. A két nő egymással magyarul beszél, de amint a kislányhoz fordulnak, nyelvet váltanak, a nagymama kínlódva, az anyuka valamivel gördülékenyebben szól szlovákul a kislányhoz. Kevés nyelvtudással, nem kis akcentussal, de nagy elszántsággal...

Bizarr, természetellenes helyzet, érzi a kislány is, ezért magyarul válaszol, egyértelmű, a magyar nyelvben van otthon. Anyuka erélyesebben szól hozzá, hogy a gyerek érezze, mi a „helyes”. Csend és szomorú pillantás a válasz. Erős bennem a késztetés, hogy megkérdezzem, mi végre kényszeríti a gyereket a szlovák nyelv használatára, miközben ezzel láthatóan traumatizálja őt. De aztán erőt veszek magamon, és belátom, nem zaklathatok senkit a választása miatt.

A hölgy ugyanis már választott, az ő gyereke minden bizonnyal nem magyarul tanulja majd az írást, olvasást, Petőfiről meglehet hall majd, de egy sorát sem tudja elmondani, Trianon, a Beneš-dekrétumok legfeljebb apróbetűs szedéssel lesznek a tankönyvében, lábjegyzetbe zsugorítva déd- és ükszülei történetét, Nobel-díjasainkra miért is lenne büszke, a sportversenyeken sem a magyar zászló alatt indulókért szorít és a Himnusz is csak egy idegen dallam lesz számára.

Tele vagyunk ilyen történetekkel. Szoktam volt mondani némi malíciával, mindenki tart otthon egy magyar nagymamát. Számtalanszor megtörténik, hogy beszélgetéskor kiderül, a nagyszülők magyarok voltak, a szülők még beszéltek otthon magyarul, de a gyerekek már nem tanultak meg, mert nem tanították meg őket. Ez soha nem a gyerek választása, ez mindig a szülő döntése!

A volt rendszer ’70-es éveiben indult az akkori kommunista párthatalom suttogó propagandájaként, hogy a gyerekek magyar iskolából nem érvényesülnek. Hatott! Szüleim generációját elérte ez az átkozott, gonosz mondat, akkor kezdődött, hogy magyar gyerekekkel hizlalták fel a szlovák iskolákat. Környezetemben a nemzetelhagyókból általában nem lettek nagy tudósok, a legtöbbek tehetségét, ügyességét, ha volt is, a nyelvi bizonytalanság legyűrte, maradt a frusztráció, a szorongás, a sehová nem tartozás érzése. Ezt az átkozott mondatot azonban lassan fél évszázada cipeljük magunkkal, miközben számtalan példája van annak, hogy magyar iskolából bármilyen karrier elérhető, a siker egyik receptje ugyanis az anyanyelven való tanulás.

Az érveknél azonban csak a számok kijózanítóbbak, az asszimiláció, a magyar gyerekek szlovák iskolába íratása, az elvándorlás, a rendkívül alacsony születési számok… megannyi tényező, ami most mutatkozik meg iskolarendszerünkben, nagyon sok iskolát végveszélybe sodorva.

Lassan évtizedben mérhető, hogy szakmai berkekben keresik a megoldást, hogyan lehetne iskolahálózatunkat hatékonyabbá tenni. Érzékeny kérdés, hiszen egy kisebbségi közösség életében aligha van megrendítőbb, mint az iskola bezárása, az ugyanis nem csak egy intézmény, közösségi pont és megtartó erő is, hiánya olyan sebet ejt a településen, ami visszafordíthatatlan leépüléshez vezet. Az elmúlt években sok elképzelés megfogalmazódott, nem kis vitákat is kiváltva, hiszen jó megoldás nincs, minden javaslatnak vannak vesztesei, de egyfajta mozgás megindult, például az iskolaközpontokkal.

A Magyar Szövetség Gubík László megválasztása után szorgalmazta, hogy a szakmai szervezetekkel közösen hozzanak létre műhelyt, ami platformja a közös gondolkodásnak és javaslatalkotásnak. A munka nem eredménytelen, ráadásul mindenki sikerként értékelte, hogy tavaly júliusban Komáromban leülhettek Tomáš Drucker oktatásügyi miniszterrel. Biztató kezdetnek tűnt, mert bár konkrét eredmények nem születtek, de legalább megkezdődött a párbeszéd, igaz, a legfontosabb, a kisebbségi oktatás pozitív diszkriminációjának javaslata miniszteri reakció nélkül a levegőben maradt, így belekapaszkodtunk Druckernek abba a mondatába, hogy nem célja az iskolák bezárása. Mostanra kiderült, mindez üres duma volt, de nevezhetjük hazugságnak is.

Ha ugyanis a parlament elé utalt jogszabály zöld utat kap, a kötelező osztálylétszámok miatt száznál is több iskolánk végveszélybe kerül, a miniszter azonban nem mutat hajlandóságot, hogy a kisebbségi iskolákat külön kezelje. Ha egy szlovák iskolát bezárnak, három utcával odébb vagy a szomszéd faluban van másik, de a mi iskolahálózatunk már most sem sűrű.

Mondják, Drucker menedzser, táblázatokat és számokat lát, nem a rossz szándék vezérli. Nem lehetünk naivak! Láttunk már ilyet, csak neki a számok tesznek jószolgálatot. Míg annak idején Slavkovská és bagázsa primitív módon akart ledózerolni bennünket, most ez a szándék "racionalizálásként" Hugo Boss öltönybe bújva, menedzseri érveket pufogtat. A végeredmény tekintetétben számunkra mi a különbség?

A Magyar Szövetségnek a lecke fel van adva. Arra nem számíthatunk, hogy a parlamentben majd bárki is megakasztja a törvényt, vagy legalább is érvel mellettünk, így marad a saját erő, amit Gubík László kellő truvájjal úgy fogalmazott meg, hogy „ha nem vagyunk bent a parlamentben, majd kint leszünk az utcákon”. A sötét mečiari időkben nem féltünk, pillanatok alatt erőt mutattunk, még 2009-ben is volt bennünk annyi életösztön, hogy az akkori MKP hívószavára tízezren gyűltünk össze a DAC-stadionban. A tét most sem kisebb, ha engedjük iskoláinkat beszántani, feltartott kézzel is élhetjük az életünket.

Ez most nem a pártról, nem Gubíkról szól, itt nincsenek ideológiai oldalak, csak egy közös érdek van: iskoláink megvédése. Jó lenne nem látni a tömeg végét.

Molnár Judit
forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/ido-van
Megjelent a Magyar7 2026/37. számában.