Már csak a miheztartás végett sem rossz néha azzal szembesülni, hogy a toleráns liberális szókapcsolatot mennyire kiüresítették az utóbbi években, sokaknak ugyanis ahol elkezdődik, ott véget is ér a másik véleményének az elfogadása. Nem lehet más vélemény, és nem lehet a másiknak sem igaza, sem igazsága...
A nagy társadalmi változások, a politikai fordulópontok pedig általában is ráerősítenek a kizárólagosságra. Ahogy most is. A magyarországi választások után sokan fontosnak érezték itt, a Felvidéken is, hogy győzelmi pózba vágják magukat, még akkor is, ha csak szemlélői voltak az eseményeknek, és nem alakítói. De az élet ilyen, a győzelemnek sok gazdája van, a vereség árva.
Nézve a közösségi médiát, sokan rástartoltak a hangulatgyártásra, mert vágynak a villanófényre. Nagy indulatok idején könnyű felfutni az uborkafára, látjuk is az önjelölt megmondóembereket, az álnév és álarc mögé bújókról nem is beszélve. A támogatási rendszert kriminalizálva, a politika természetes kapcsolódási pontjait relativizálva rágalmaznak, megbélyegeznek, számonkérnek, vádaskodnak, mindent és mindenkit, aki az elmúlt években hitt abban, vagy tett azért, hogy a konzervatív világnak is legyen tere. Nem Budapest meghosszabbított kezeként, hanem a felvidéki magyar létért, ennek az önbecsülésében ugyancsak megtépázott közösségnek a megkapaszkodásáért, megmaradásáért. És milyen nemes is lenne, ha a megszólalások mögött valóban csak az értékrendi különbözőség húzódna, az elvi viták, ideológiai csörték lefolytatásának a szándéka állna, de nem erről van szó, a rosszindulat, az ádáz irigység és a nemzeti oldal ismételt lenyomása irányítja az alantas célokat, tudja ezt egy nyeretlen kétéves is.
És miközben önmagunkkal hadakozunk, mintha az indulatgerjesztők nem akarnák látni, hogy félmilliós közösségünket ismét napi szinten éri identitásában támadás. Megéltük már, ahol a politikumot vegzálhatják, ott nagyon hamar az átlagember is sorra kerülhet. A Beneš-dekrétumok, a Felvidék kifejezés, a dunaszerdahelyi Összetartozás emlékműve, megannyi ügy, amivel dolgunk van, és mi magyar–magyar csatákat vívunk.
A többségiek támadása többfrontos, a legfelsőbb kormányzati szinttől, a politika nyílt terén láthatatlan, mégis a háttérben komoly erővel dolgozó széljobbon át egészen az ellenzéki megnyilvánulásokig terjed a skála. Az első kettő még értelmezhető is, a kormánykoalícióban kíméletlen futam van a szavazatokért, a ki mer nagyobbat köpni a magyarokra versenytől mindenki szavazatot remél. A hatalomból, sőt, a történésekből mindig kimaradt széljobb csoportocskák csak a köreiket róják, nekik lételemük a zsigeri gyűlölet.
Az igazán izgalmas kérdés, mi vezérli az ellenzéki pártok gyűlölködőit? A fő hangadót, Ivan Korčokot, úgy tűnik, a PS szedálta, nem lehetett könnyű! Helyébe lépett Branislav Gröhling, az SaS elnöke, akinél nem mezei sovinizmusról van szó, neki Gubík László csípi a szemét, a Magyar Szövetség elnökének évekkel ezelőtti megnyilatkozásaira mutogat vissza, teljesen figyelmen kívül hagyva azt a politikai munkát, irányvonalat és megnyilatkozásokat, amit Gubík már pártelnökként tett.
Másik megbocsáthatatlan bűne az Orbán-kormányhoz való viszonya, legalább is Gröhling szerint. Mindezt valószínűleg a liberális tolerancia jegyében! Úgy gondolja, felróhatja egy kisebbségi pártnak az anyaországi kormánnyal való kapcsolattartást, csupán azért, mert az más eszmeiséget képvisel. Nem épp távlatos gondolkodás. Kirekesztő alapállásból ugyanis nagyon nehéz lesz ellenzéki frontvonalat építeni a regnáló hatalommal szemben. Márpedig a számok alapján parlamentbe jutásával a Magyar Szövetségre is szükség lenne a kormányváltáshoz. A PS és a KDH ezt már megértette, az SaS még nem, ahogy a liberális sajtó is küzd az elfogadás ellen. Riadalmuk érthetetlen, a Szövetség nem az eladó menyasszony szerepét szánja magának, Gubík egyértelműen fogalmazott, pártja programok mentén értelmezhető együttműködésben érdekelt.
A Gröhling-féle kirekesztésnek magyar hangja is van, a szebb napokat megélt volt rendőrfőkapitány, Hamran István személyében. A politikai nézetkülönbségen túl valamiféle rideg, megveszekedett gyűlölet vezérli a belügyéri posztról álmodó volt rendőrt, aki korábban Orosz Örst támadta, most kényszeres frusztrációjának Gubík László lett a célpontja.
A magyar liberális sajtó pedig úgy keretezi a gyűlöletet, hogy vannak rivalizáló párosok, (Duray–Slota, Bugár–Csáky), és most Gubík–Hamran, ami méltatlan és félrevezető! Ahogy Duray és Slota soha nem játszott egy ligában, úgy Hamran és Gubík sem állítható párba. Gubík egy pártot vezet, amelynek célkitűzései, számonkérhető programja van, Hamrannak meg Facebook-oldala. Lehet, neki a magyar szavazatok karámba terelését szánta a pártja, de rossz kottából játszik, agresszív, személyeskedő stílusa nem olyan, amiért hosszú tömött sorokban megindulnának a magyarok. Ennél még Martin Dubéci megszólalásai, vagy Ódor Lajos hallgatása is többet vihet.
Simon Zsolt viszont, ha történik valami, nem hallgat, most is a 2023-ban szerzett 0,11% felhatalmazásával oszt ki bennünket és a Szövetséget. Elszámoltatna, irányvonalat szabna, nagyobb vehemenciával, mint más magyar ügyekben. Azok kevésbé érik el az ingerküszöbét.
Helyzet is, munka is van, a Magyar Szövetség pedig elég szélesre tárta az ajtót, aki akart, befért rajta. Magyar–magyar viszálykodás helyett inkább az együttműködésben és a megbékélésben találhatna mindenki feladatot, amíg el nem sodornak bennünket a gonosz indulatok.
Molnár Judit forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/arokasok Megjelent a Magyar7 2026/21. számában.