Több mint egy év telt el az orosz-ukrán háború kirobbanása óta, anélkül, hogy egy centiméterrel is közelebb kerültünk volna a megoldáshoz. Azt ugyan minden nap halljuk, hogy a helyzet egyedüli oka Oroszország agressziója (ami egyáltalán nem alaptalan), de mit teszünk mi, mit tesznek választott képviselőink, mit tesz az Európai Unió az agresszió beszüntetéséért? – semmit. 

Vagyis nem. Sokat! Lassan beteljesítjük az elmúlt tizenöt évben egyre markánsabban körvonalazódó elhülyülésünket. Ha eddig nem volt nyilvánvaló, 2022 egyértelművé tette totális impotenciánkat. Nem vagyunk képesek megfogalmazni érdekeinket, nemhogy érvényesíteni tudnánk azokat.

Csak a magyar korrupció az Alig van ország Európában, amely a heti nyilatkozataiban akár egyetlen sort is elismételhetne az egy évvel ezelőtti mondataiból. A kivételek a kelet-európai-síkság országai. A balti államok, ahol az elmúlt 30 év nem volt elég ahhoz, hogy megbocsátsanak az országukban élő orosz származású embereknek a szovjet éra szenvedéseiért. Állampolgárt nem írhattam, mert aki orosz akar maradni, annak ilyesmi arrafelé nem jár. Erről beszélni persze nem szokás, csak a magyar korrupció az, ami kikezdi az európai értékeket – de erről majd később.

Lengyelország orosz ellenszenve sem meglepő. Földrajzi helyzetük évszázadok óta az oroszok ellenfeleivé teszi őket. Ha nekik állt a zászló, gondolkodás nélkül elfoglalták Oroszország nyugati végeit. Ha az oroszoknak, azok meg simán letörölték a térképről Lengyelországot (persze korábban azért a svédek is), de amikor 2010. április 10-én a lengyel kormánygép, fedélzetén Lech Kaczyński elnökkel lezuhant a szmolenszki repülőtér közelében, mindennek vége lett. Annak is, ami még el sem kezdődhetett. Nem tudjuk, benne volt-e az oroszok keze a szerencsétlenségben, de az biztos, hogy az elnök testvére, a PiS elnöke, soha nem hitte el, hogy nem.

Szépen növekvő fegyverexport bevételek

Amikor a Katyńba tartó gép lezuhant, Oroszország kérlelhetetlen és engesztelhetetlen ellenséget szerzett magának és e téren nem várhatunk változást. Ide sorolhatók esetleg a svájciak, akik 12 hónap vajúdás után végre kinyögték, hogy ők maradnak a semlegességnél, és nem engedik, hogy harmadik országok Ukrajnába szállítsák fegyvereiket. Abba ugyan már előbb beleegyeztek, hogy a korábban általuk előállított lőszereket mostantól Németországban gyártsák (mert a németek közben fölkeményedtek, mint a fékpedál), de hát amiből kilövik, azt mégse.

Nem csoda. Egyrészt, fegyverexportból származó bevételeik így is szépen nőttek. Egy év alatt 740 millióról 955 millió svájci frankra (2022). És bár a lőszerrel elvileg ugyan lemondtak pár milliárd euróról, de vajon megkapták volna-e ezt a pénzt valaha? Másrészt, tudják már ők, hogy a biztos pénz záloga épp ez a „semlegesség”. A tisztátalan, ugyanakkor mérhetetlen vagyonok csak akkor landolnak bankjaikban, ha a betétesek elhiszik, hogy visszakapják. Ha megérik. Mert nem ez az első háború, melynek halottai nem követelik majd vissza gondosan őrzött betétjeiket. Nem változtattak a magyarok sem, így módunk nyílt megtudni, hogy „a velejéig korrupt Orbán ráadásul kollaboráns is, Putyin pincsije”.

Annalena Baebock, az egyik példakép . A többiek, mondhatjuk a teljes skálát bejárták. Cselekvőképességüket eleinte megbénította a bizonytalanság, de mára végre eligazodnak a nagypolitika útvesztőiben. Németország például, amely egy éve még sisakokat készült Ukrajnába szállítani, ma harckocsik százainak szállítását koordinálja. Ehhez nem kellett semmi más, csak hogy előkússzon lelkük sötét zugaiból a zöld álca mögött évtizedekig békéről, leszerelésről, sőt, atomerőműmentességről papoló politikusaik jól kondicionált énje, és megvillantsa igazi céljait.

Mindenki példaképe: Annalena Baebock.

Értékrendje példás ívű: a leszerelés harcos amazonjából a háború kérlelhetetlen támogatója lett. Amint mondta: „ha azt ígérem az ukrajnai embereknek, hogy az ő oldalukon állunk, ameddig csak szükségük van ránk, akkor azt teljesíteni akarom. Mindegy, hogy mit gondolnak a német választóim”. Persze, ez csak a választások után derült ki, nehogy azok a választók el találjanak bizonytalanodni az ő támogatásában. Addig megfelelt programnak az atomerőművek bezárása is.

Ez azoknak a választóknak kedves, akiknek a villanyautó. Az ostobáknak, akiknek nem jut el a tudatáig, hogy teljesen mindegy, hogy az atomerőmű hol áll: az ő országában-e, vagy a szomszédban, ha egyszer azt az áramot használja el és fizeti ki, amikor felkapcsolom a villanyt. Éppígy a villanyautó is fosszilis (vagy atom-) energiával működik, csak a kazánt toltuk a látóhatár mögé! Csak így picit drágább.

Tanácsadók, okos tanácsadók

Annalena Baebock nincs előkép nélkül. Aydan Özoğuz, Angela Merkel integrációs és államminisztere 2017-ben azt mondta: „Német kultúra, mint olyan, a nyelven túl egyszerűen nincs” Hát szeretném leszögezni, hogy magyar viszont van! És én nem kívánok olyan minisztert az országomba, aki szerint nem létezik. Abban a kormányban lett valakivé egyébként Ursula von der Leyen is. Az ő mondása talán úgy hangzik: addig állok a saját oldalamon, amíg szükségem van rá. Hadügyminiszter korában ugyanis az ő egyetlen minisztériuma annyit költött külső tanácsadókra, mint a többi német minisztérium együttvéve. 2019 első felében pl. 154 milliócskát.

Az egyik ilyen tanácsadó cég a McKinsey & Company volt. Okos tanácsaikra annyira nagy szüksége volt von der Leyennek, hogy egyszerűbb volt egyik alkalmazottjukat, Katrin Sudert mindjárt saját államtitkári székébe ültetni, mint hogy mindig szaladgálnia kelljen szegénynek. Hogy cserébe saját kisfiát, Dávidot ajánlotta, csak azért volt, mert pontosan ismerte képességeit. Tekintve, hogy nem magyar, semmiképp nem korrupció. Ja igen. a McKinsey amerikai cég.

Bár talán meglepő, de ha az utóbbi években kulcspozíciókba került, vagy ilyenekre pályázó európai politikusok életrajzába pillantunk, találunk egy visszatérő elemet: az amerikai tanulmányokat. Ha pedig ilyen nincs, NATO-szolgálatot. Úgy látszik, aki ilyenen nem „esett át”, az alkalmatlan.

Korábban Moszkva, most Washington

Már a középkorban is természetes volt, hogy a peregrinusok (vándordiákok) tudásuk elmélyítése céljából egy időre messzi vidékre utaztak. Úgy látszik ma ez a messzi vidék az Egyesült Államok lett. Hogyne, ha közben a mi igényeink is nőttek! Muszáj felkészülniük, mert már mi is felvilágosultak lettünk és már nekünk se jó mindenféle itthoni hazafi! Ha politikai pályára készül az ember, mindenképp indokolt ma az amerikai kapcsolat. Kicsit korábban Moszkva – most Washington. Ezek után azt is rögtön megérthetjük, hogy ezek a tudós urak és hölgyek (ja, genderstudy szerint ilyet nem mondunk: személyek) miért teszik mind ugyanazt. Mert okosak! Az okosak pedig alkalmazkodnak a körülményekhez.

Zuzana Čaputová, Rastislav Káčer, Eduard Heger, Jaroslav Naď, Petr Pavel, Radosław Sikorski, Márki-Zay Péter, Fekete-Győr András, Berg Dániel, Cseh Katalin. A jövő hírnökei.

Kinek mit ígértek még meg?

És ha a háború elhúzódik, akkor változtatni kell. Például, ha eddig arra kellettek a repülőgépek, hogy saját hazánk légterét védjük velük, most indokolt azokat Ukrajna védelmére felajánlani. Mi itt úgysem használjuk őket, ők meg megvédenek bennünket. Mi – úgysem akarunk háborúzgatni! Hogy mi lesz, ha jönnek az oroszok? Hát ezért vagyunk NATO-tagok! Majd akkor meg a NATO véd meg bennünket! Tehát nekünk majd megint nem kellenek a repülők! Csak ülünk majd otthon, és a tévében nézzük, ahogy a hős amerikai meg ukrán pilóták a házunk fölött lepuffantják az oroszokat.

Heger, Káčer, Naď… Megígérték Zelenszkijnek. És még kinek és mit ígértek meg?

Micskó András
forrás: https://korkep.sk/cikkek/velemeny/2023/03/17/micsko-andras-dontott-a-klan-a-ropcsikrol/