És lám, lám! Mások is úgy látják, hogy személyileg tiszta lappal kellene kezdeni az „Összecsendülést“. Lásd még az előzményeket…(szerk.)
Szép történetet szeretnék én itt mesélni. A szép történetnél nincs szebb a világon, csak a szép nő. Na, meg az a szép történet, ami a szép nőről szól. Hát ilyen szép történetet szeretnék ma este mesélni, de…
Ezekkel a mondatokkal kezdődik a nemrég elhunyt Soóky Lászlónk Nagy csehszlovákiai magyar csendje. Most a nagy magyar összefogósdiban ülünk, mint a történetben leírt Búcson, vagy a kocsmában, vagy a pincéknél, és folyamatosan megbeszélhetjük a történteket, és beleépülhetünk ezekbe a történetekbe, mint apánk vagy nagyapánk. Mert a történet szól az apáink iránti tiszteletről és az unokáink felé felhalmozott adósságról.
Azokról, akik Magyarországról jutottak a fagyos mandzsúriai fogolytáborba, majd onnan már csak Csehszlovákiába tudtak hazatérni. Akiknek szőlője ott volt, ahol addig is, csak már nem volt az övék, mert elkonfiskálták. Akik látták az elkobzásokat, a kitelepítéseket és azok is, akik, hogy mindezeket megússzák, így-úgy kollaboráltak.
Persze, Trianon. Mert ha akkor nem trancsírozzák szét Magyarországot, nem született volna meg a csehszlovákiai magyarság. És enélkül soha, de soha nem tudtuk volna megtapasztalni, hogy milyen is a kisebbségi sors.
Persze sikeresen elveszítettük a második világháborút is…
És sikeresen elveszítettük a rendszerváltozást is…
Harminc év kínkeserve, a magyarok fogyása, megosztottsága, a politikai érdekképviselet elvesztése. Félelmetes árkok a magyarság testén. Betemetetlenek. Betemethetetlenek?
Betemetnénk, de előttünk számos akadály. Nem lehet csak úgy túllépni azon, hogy a Józsi szomszéd előnyhöz jutott, mert azokhoz állt, és az sem elviselhető, hogy ezek meg megszerezték a meg nem szolgált jussot. No és ott vannak, akik még nem szereztek, akik a szerzésért mindent odadobnának – nemzetet, erkölcsöt, jövőt.
Laci bátyánktól hallhatjuk, hogy amikor meghalt Sztálin elvtárs, az egész csehszlovákiai magyarság nagyon, nagyon szomorú volt, és kiment a pincékhez, és mélyen egymás szemébe nézve ittak, ittak és siratónótákat énekeltek. De a halottat el kellett temetni, így a szocialista kormányok úgy döntöttek, hogy minden egyes szocialista ország minden egyes szocialista községében külön temetik el, ugyanabban az időben. Mindenhol kitették Sztálin atyánk jelképes sírját kelet-nyugati irányban, letakarva piros kockás abrosszal.
A koporsót körülállta a párttitkár, a komisszár, no meg a gyászoló falusiak. Várták az egyezményes fél kettőt, hogy felzokoghassanak. Mikor elkondult, akkor az egyik elvtárs felkiáltott: Meghalt Marx, meghalt Engels elvtárs, meghalt Lenin elvtárs, most meg meghalt ez a Sztálin elvtárs is. De ne féljetek, van ezekből annyi, mint a nyű, soha ki nem pusztulnak! És az Internacionálé után, megbeszélés híján, tanácstalanul, mivel nem a legnagyobb ötlet zsoltárt énekelni a nagy Sztálin temetésén, ezért inkább azt kezdték skandálni: Éljen Sztálin elvtárs!
Meghalt, és kiáltjuk, hogy éljen. Valahogy így van ez a közös magyar érdekképviselettel is. Kiáltják, hogy Összefogás, és a végén ott a meg nem egyezés! Amikor valamit kiáltunk, és teljesen mást gondolunk.
Mert nem összefogni akarunk, hanem a hatalmat akarjuk megszerezni, belegyömöszölni a másikat a televénybe.
De mi a hatalom? Döntési lehetőség, hogy ki legyen a kedvezményezett, és ki nem? Döntési jogkör, hogy ki kapjon pénzt, és ki nem? A tudat, hogy mi lehessünk a felvidéki magyar élet ura, mindenhatója? Vagy feladat, egy halódó közösség újraélesztésére, felelősség minden egyes felvidéki magyar iránt?
Láttuk már a Nagy Magyar Rémtörténetekben, mikor egy szűk kisebbség rátelepedett egy társadalomra. Persze mögöttük álltak az oligarchák, a külföldi tőke, az idegen hatalom, amihez csatlakozott a túlélő bolsevik médiafölény.
Erőteljes volt, mindent lehengerlő, csak nem a magyar emberek érdekeiről szólt. Végső soron a katasztrófába vezette az Anyaországot. A Strabag-korszak.
Valami hasonló kezdeményezést látunk itt is. Amikor a posztokért való ragaszkodást látjuk, a Strabag-gondolkozást, ahol csak pénzért vállalom a közösségem képviseletét, ahol pénzért szervezem a közösségem kulturális életét, ahol pénzért nyomulok a közösségem gazdasági fejlesztésében. Hol az önfeláldozás, a lemondás, a közösségi érdek előtérbe helyezése? Hol van a pelikán, amely a saját vérével táplálja fiókáit? Ahol pénzért szervezek, ahol támogatásért termesztek szőlőt, ahol támogatásért árulok dinnyét, ahol támogatásért vezetek kollégiumot, ahol…
Fiúk, új kor kezdődik! A Kárpát-medence ébred. Már nem a pozíciókért, a munkáért kell bejelentkezni! Ez a korparancs. Ha ezt nem látjátok be, akkor nincs szükség rátok, a felvidéki magyarság megtalálja a maga útját nélkületek is.
Hogy ebből miképp lesz szép történet? Talán ahhoz a szép nőhöz való fohásztól, akitől évszázadok óta kérjük: ne feledkezzél meg rólunk, szegény magyarokról.
Matus Tibor (A szöveg Soóky Lászlótól kölcsönzött részleteket tartalmaz.)
Megjelent a Magyar7 2021/6. számában. forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/nagy-szlovakiai-magyar-osszecsendules?fbclid=IwAR3-O_TXJvARik05HciBghtLu82gTb7wlZ6Nq5kMAjk8oK6qH74gzJWcbhg