avagy – magyar megoldások a kibertérben. A választási buktát megsütötte a felvidéki magyarság, és minden íróképes és kevésbé íróképes kifejti a közösségi kanálison a világrengető véleményét. Új párt, egységesülés, „monnyon le” attitűd, ez menjen, az maradjon…
Jót mulattam azon, mikor láttam, hogy némelyek megnyilvánulásukkal máris bejelentkeztek az új idők, új reménybeli támogatásáért. Hova kerültünk? Mivé süllyedtünk? Egy gyülevészhad, amely tapogat a sötétben, vagdalkozik a kikiáltott bűnbakok ellen, és nem látja a kiutat.
Nem mintha én látnám a biztos jövőt, az egyetlen üdvösséget elhozó megváltást, de azt érzékelem, hogy ez, ami folyik a kibertérben, az sehova se vezet. Mindenki érzi, hogy valamin változtatni kell! De kérdéses, hogy véleményeik alkotásában, bírálatok, könnyelmű és végzetes ítéletek megfogalmazásakor biztos-e, hogy jó kiindulási pontokat választottak, jól fogalmazták-e meg a jelenlegi helyzet rákfenéjét.
Kezdjük az elitváltás fogalmával, amit sokan összekevernek a nemzedékváltással. Kiindulási pontként több dolgot kell leszögezni.
Az első, hogy a politikát minden nagy filozófus a nagy hetéra, a nagy ringyó képével jellemzi. Az a csábító jelenség, amely személyiségében megváltoztat minden embert, hiszen egy poszt elérésével rögtön okosabbnak, hatalmasabbnak, mondhatni mindenhatóvá válhat bárki. Ki tud ennek ellenállni, és ki tudja ezt a szerepet – a bölcsek eleganciájával – a háta mögé szórni, vagy akár, ha eljött az idő, ott hagyni?
A második, amit le kell szögeznünk, hogy a jelenlegi elitünk sok elgondolkodtató kanyar után került ebbe a pozícióba. A legnagyobb, immár bukott állócsillagunknak, például egy, a múlt rendszer titkosszolgálatát kiszolgáló párttanácsadó táskahordozójaként tette meg az első lépéseket a csúcs felé. A sikerét az segítette elő, hogy annyira jellegtelen volt, annyira karakter nélküli, hogy a három párt egyesülésekor mindenki beleegyezett elnöki megbízatásába, remélve, hogy majd könnyen befolyásolható lesz. Nos, nem lett, sőt felülemelkedett, és azt sem tűrte, hogy elszakítsák őt a politika ringyójának csábító öleléséből.
Van a másik, amely nem pártvezér, de különböző kényelmetlen esemény után listavezetővé avanzsálódott. A Jóisten látja lelkemet, nem az irigység beszél belőlem, csak azt bírálom, hogy ezen egyszerű ember kétszeres miniszterré válhatott pár hét erejéig. Sajnos a politikai kiválasztás, vagy inkább kiválasztódás megengedte, hogy olyan ember kerüljön ilyen csúcsokra, akit saját városa, jól megfontolt érdekében az önkormányzatába sem választott be. Mégis miért racionális megbízni egy minden megnyilvánulásában alkalmatlan egyént miniszternek? Mert a lojalitás nagy érték, ahogy az is, hogy tőle elvárhatjuk minden parancsunk, kívánságunk teljesítését.
De mindkét oldalról láttunk a csúcson olyan egyéneket, akik az önkormányzati politikában megbuktak, mert elragadta őket a politika ringyójának, vagy a könnyen megszerezhető pénzek csábereje. Mindkét oldalról láttuk, miképp csábít el egy-egy poszt, egy-egy döntési lehetőség, hogy valaki foggal-körömmel ragaszkodjon az elért pozícióhoz. Az ilyen emberek mellett megjelennek a királycsinálók, akik az elérhető pozícióért segítik a delikvenst, a későbbi előnyök reményében. A jelölt, ha van egy kis sütnivalója, akkor mindenkinek mindent megígér, hiszen a csúcson ki kéri majd számon a be nem váltott ígéreteket?
Mindez miért alakult így? Mert a felvidéki magyar politizálás is a hatalomról, a pénzről szól. Komoly érdekekről, ahol többet ér a mindenkori lojalitás, a hűség, a vélt megbízhatóság, mint a szakmai értelem, a tudás, a mindenkori tisztes kiállás.
Elitünkre sajnos nagyon ráférne egy nagytakarítás. Beszélhetnénk fiatalításról, ha a fiatalok kiválasztása nem ilyen alapelvek alapján történne. Igenis vannak fiataljaink, akik megfelelően hűségesek voltak a mindenkori pártvezetésekhez, csak egyet nem tudnak – megszólítani a kortársaikat, mert mással vannak elfoglalva. Ebben a folyamatban az a legnagyobb baj, hogy a számos tehetségnek, értelmes, szakmailag felkészült fiatalnak esélye sem volt a politikai téren előrébb jutnia, mert nem alakult ki róluk a feltétlen lojalitás képzete a jelenlegi döntéshozóknál.
Persze egyetlen döntéshozónak sem érdeke a fiatalt közel ereszteni a vályúhoz, hiszen mindenki a legtovább kihúzná a nyugalomba vonulás idejét. Az egészséges fejlődéshez viszont önmérsékletre volna szükség a mindenkori döntéshozóktól. Önmérsékletre, a politika ringyójának legyőzésére.
Vasárnap kora reggel felhívott egy ismerősöm, aki kényszert érzett arra, hogy elmondja miért is szavazott szlovák pártra. Mindezt azzal indokolta, hogy érveket találjon egy várható vasárnapi ebédnél megejtendő vitához, ahol az édesapja „úgy is le fogja harapni a fejét”, mert nem a magyarokra voksolt. Nemzetileg elkötelezettnek tartom magam – mondta –, de akkor sem akartam kétségbe vonni döntését, mert nem ő tehet arról, hogy a szavazata úgy is elveszett volna, hogy nem igazán azt képviselte a „magyar párt”, amit ő elképzelt, mert nem szereti a melldöngetést, és folytatta még számos érvvel.
Vitába nem szálltam vele, talán mert korán volt, és gyengének éreztem az érveimet, meg ki vagyok, hogy ellentmondjak neki? Kicsit azt éreztem, mintha feloldozást várna döntéséért, de ehhez sincs hatalmam. Így bölcsen elbeszélgettünk, és csak annyit mondtam, hogy ezekre a felvetésekre kellene talán orvosságot találni.
Erről jutott eszembe a másik nézet: a radikálisaink követelik a Beneš-dekrétumok eltörlését, vagy az autonómia kitűzését a zászlónkra. Ha ezt hallom, mindig eszembe jut, hogy aki számon kéri az autonómiát, vajon tudja-e, mit kér számon. Egy rezervátum kitűzését, vagy jogi szabályzók tömkelegét, amellyel megvalósítható a nemzeti lét önrendelkezése?
Felsoroltam két példát, a két végletről, ami számomra egy dolgot bizonyít. Nem voltunk, és nem vagyunk képesek konszenzusokat kialakítani magunk között. Így, az egyiknek melldöngetők, a másiknak puhányok vagyunk. És nem egy konszenzust kellene kialakítani, hanem számtalant.
Könnyű azt mondani, hogy valaki „monnyon le”, vagy alakítsunk egy új pártot. De mindez nem fogja megoldani azt a két kérdést, hogy miképp fogunk tudni kialakítani vállalható konszenzusokat a felvidéki magyarok között, és miképp érjük el a meritokráciát, amely – Margaret Thatcher szavaival élve – azt jelenti, „egy jó pozíció betöltéséhez már nem az számít, hogy kit ismersz, hanem hogy mit tudsz”.
Meggyőződésem, hogy erre csak az a megoldás, hogy minden kistérségben „helyi parlamenteket”, „Magyar Tanácsokat” hozunk létre. Ott, ahol elkezdődhet a felvidéki magyarok problémáinak megfogalmazása. Ott, ahol a nézetkülönbségek megfogalmazódhatnak. Ott, ahol a helyi megoldásokat is megtalálják. Ott, ahol kiválasztódnak azok a személyek, akik a földrajzilag és nézetükben megosztott magyarságunkat képviselni tudják. És innen építkezhetünk felsőbb struktúrákba.
Innen indulhat talán el egy új, méltó érdekképviselet, és talán még több is, amit úgy hívnak: önrendelkezés.
Matus Tibor forráshttps://ma7.sk/tollhegyen/meritokracia-es-nemzedekvaltas-magyar-megoldasok-a-kiberterben