Ebben az évben lesz száz éve, hogy Oswald Spengler megjelentette a Nyugat alkonya című művének második kötetét, amelyben a négy évvel korábban megjelent első kötetben elmondottakat igyekezett további példákkal és érvekkel alátámasztani...
Szemben más történetírókkal, akik a történelmet idősíkokra osztották, így beszéltek ókorról, középkorról, újkorról, Spengler a különböző korokban létrejött kultúrákat egymás mellé helyezte. Szerinte minden kultúrának van tavasza, amikor hatalmas alkotások születnek, nyara, amikor a korábbi formákat megújítják (például vallásreform), ősze, amikor a szellemi formálóerő a csúcspontjára jut, és tele, amikor a materialista világnézet, a lelki formálóerő elhamvadása, vallás nélküli világvárosiasság lesz jellemző.
Nyolc kultúrát különböztet meg (babiloni, egyiptomi, indiai, kínai, mexikói, antik, arab és nyugati), és a filozófia, a művészetek, a matematika, a politikai intézményrendszerek között keres azonosságokat. Például az előbbi szempontok szerint egyidejűnek veszi a piramisépítések korát a görög dór stílusú építészettel, a kora arab formavilággal és a nyugati gótika kialakulásával. Mivel mára a nyolcból hét kultúra lezárult, a rájuk jellemző folyamatokból vonja le azt a következtetést, hogy a nyolcadik, a mi nyugati kultúránk is hanyatlásnak indult, amely folyamat lehet, hogy még évszázadokig eltart, de a nyugati kultúra sorsa már megpecsételődött.
Spengler az egyes kultúráknak lelkületet tulajdonít, az antik kultúrát, amely a szépséget tette ideáltípusává, apollóinak nevezi, az arab kultúrát, amelyet arabeszkek, kalifátusok, mecsetek és nem utolsósorban az Ezeregyéjszaka meséi jellemeznek, mágikus lelkületűnek véli, míg a Nyugatot szerinte a kutató, többet akaró törekvő ember fausti lelke jellemzi.
Lehet vitatni – és vitatják is – Spengler történelemszemléletét, az azonban kétségtelen, hogy nagy tudást igénylő, áttekintő elemzésével felhívta magára, de a történelem „morfológiájára” (alaktanára, analógiáira) is a figyelmet. Az ismeretlen középiskolai tanár e művével (amelynek első kötete 1918-ban jelent meg) egy csapásra európai ismeretségre tett szert, és gondolatainak száz év után sem veszett el az aktualitása. Spenglernek a mai Nyugatot érintő legfontosabb gondolata az, hogy a kultúra életciklusa végén, a „télben” a kultúra „civilizációvá” válik, amelynek Spengler sajátos értelmezést ad.
„A civilizáció a végső állapot, hasonlatos ahhoz, ahogy a létrejövőt követi a létrejött, a halál követi az életet, a megmerevedés a terjeszkedést, és ahogy intellektuális kor és a kőből épült, megkövesedett világváros követi a természeti tájat meg a dór és a gótikus művészet spirituális gyermekkorát. A világváros utolsó embere nem akar többé élni – egyénileg talán ragaszkodik az élethez, de mint típus, mint tömeg már nem, mivel kollektív létére a halálfélelem megszűnése a jellemző. Ami egy igazi földművest a legmélyebb rémülettel tölt el, hogy családja és neve örökre elvész, most elvesztette jelentőségét. A való világban a vérnek már nem kötelessége a vérvonal folytatása, és a végzet, utolsónak lenni a sorban, nem tűnik többé végső megsemmisülésnek. Gyermekek nem születnek, nem mintha ez lehetetlen lenne, hanem mert az értelem a legmagasabb fokán nem találja értelmét a létezésüknek” – mondja Spengler.
Spengler szerint a civilizáció politikája az antikvitásban a retorika volt, Nyugaton viszont a zsurnalizmus. Mindkettő a civilizáció hatalmát is megjelenítő absztraktumot, a pénzt szolgálja. Míg minden kultúra lényege a vallás, minden civilizáció lényege a vallástalanság.
A civilizáció idején a nagy pártok már csak látszólag középpontjai a döntő fontosságú tetteknek. Néhány ember dönt mindenben – akiknek a nevei talán nem is a legismertebbek –, miközben provinciális látókörük alapján kiválogatott, másodrangú politikusok, képviselők és újságírók az alsóbb rétegek körében ébren tartják azt az illúziót, hogy a nép önmagát határozza meg.
Aligha találhatnánk a mai európai társadalomról ennél pontosabb leírást, és csak csodálkozhatunk, hogy száz évvel ezelőtt hogyan lehetett ennyire élesen látni a történelem folyamát, bár Spengler történelmi újítása, az egyes kultúrák morfológiai összehasonlítása, magyarázatot adhat: a hanyatlás minden korban hasonló vonásokat mutat.
Spengler a civilizáció kilátásait tekintve pesszimista, felismerhetjük ugyan, hogy milyen helyzetben vagyunk, de nem tudunk rajta változtatni. Akár a görög sorstragédiákban: ellenállhatatlan erő sodor végzetünk felé. Csakhogy ezt az ember nem akarja elfogadni. Forduljunk talán más filozófusokhoz és történészekhez? Marxhoz ne, mert igaz, hogy nála a civilizáció nem bukik el, legfeljebb a tőkés gazdasági rend, de amit ajánl, azt már kipróbáltuk: nem vált be. Fukuyamát is kihagyhatjuk.
A szabad piacokra épülő liberális demokráciára éppen az, amelyről Spengler mint a hanyatlás fő jellemzőjéről beszélt, és egyet is érthetünk vele. Huntington meg azért nem jó, mert nem megnyugvást hoz, hanem további harcokat, civilizációk összecsapását ígéri, amiben alighanem igaza lesz, hiszen előszelét a mindennapi hírekből érzékelhetjük is. Gibbon is inkább Spenglert erősíti. A Római Birodalomról írt nagy munkájában azt mondja, hogy a Római Birodalom nagyrészt azért adta meg magát a barbár invázióknak, mert állampolgárai fokozatosan elvesztették állampolgári erényeiket.
Elgyengülve kötelezettségüket, hogy birodalmukat megvédjék, barbár zsoldosokra ruházták át, akik aztán annyira megsokasodtak és meggyökereztek, hogy képesek voltak átvenni a birodalom irányítását. Leginkább még Arnold Joseph Toynbee brit történészre építhetünk. A Történelem tanulmányozása (A Study of History) című, mintegy ötezer oldalt kitevő munkájában Spenglerhez hasonlóan ő is növekvő, virágzó és hanyatló formájában láttatja a civilizációk történetét, ám Spenglerrel ellentétben nem végzetszerűen.
Toynbee a civilizációk bukását a társadalom felett uralkodó kisebbség kudarcával magyarázza, amely már nem kreatív, csupán csak „domináns” kisebbség, a kihívásokra adott rossz válaszai következtében a többség egyre kevésbé lojális a hatalmon lévő kisebbséghez, ami végkifejletében a társadalmi egység felbomlásához és ennek nyomán a civilizáció hanyatlásához vezet. Toynbee a kudarcot a kisebbség, az uralkodó elit erkölcsi kudarcával magyarázza, vagyis a civilizációk a kihívásoktól és az azokra adott válaszoktól függően buknak el vagy prosperálnak tovább.
Az Európai Unióban pont azt figyelhetjük meg, amit Toynbee mond, egy erőszakos kisebbség ad sorozatosan rossz választ az uniót ért kihívásokra.
Az első rossz válasz a vendégmunkások fogadása volt a hatvanas évek elején. Theodor Blank, az akkori német munkaügyi miniszter ellenezte a Törökországgal kötendő egyezményt, mondván, hogy a kulturális különbségek túl nagyok a török vendégmunkások fogadására, és különben is, már nincs munkaerőhiány, az egyezmény mégis megköttetett.
A második rossz döntés az euró bevezetése. Szakmailag nyilvánvaló volt, hogy ennyire eltérő adottságú országoknak nem lehet közös valutájuk, politikai okok – az integráció erőszakolása –miatt mégis bevezették, ami a dél-európai országok eladósodásához vezetett.
A harmadik rossz döntés a neoliberális közgazdasági elvek (többek között a privatizáció) erőltetése még az alapvető szolgáltatások (közlekedés, energiaellátás) területén is, ami jelentős bizonytalanságot visz az ellátásba. Egy további rossz döntés a hatáskörök centralizálása, ami az Egyesült Királyság kilépéséhez vezetett. Lehetne még folytatni a sort a genderideológia erőltetésével, a jogi aktivizmussal, az ostoba klímapolitikával és másokkal.
Toynbee-nek igaza van, a válság és a hanyatlás a sorozatos rossz döntések eredménye. Kérdés, hogy ha ezt világosan felismertük, tudunk-e rajta változtatni, pontosabban mit kell tennünk ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon.
A Spengler-centenárium jó alkalmat ad arra, hogy ezeken a kérdéseken elgondolkodjunk, és választ találjunk rájuk.
Lóránt Károly forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20220110-nyugat-az-alkony-utan