A Der Spiegel német lap február 22-én, két nappal az orosz támadás előtt a következőket írta: „Néhány héttel ezelőtt Jens Stoltenberg NATO-főtitkár túlságosan magabiztosnak tűnt. A Spiegel kérdésére, hogy az 1990-es években ígéretet kapott-e Oroszország, hogy a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni, a norvég határozottan kijelentette: "Ez egyszerűen nem igaz, ilyen ígéret soha nem hangzott el, soha nem volt ilyen háttéralku. Ez egyszerűen hamis."...

Nos, ha Stoltenberg úr nem is nagyon jártas a NATO-t illető alapvető kérdésekben, a világ közvéleménye már évekkel ezelőtt értesült az 1990-ben, a NATO-tagországok és a Szovjetunió vezetői között a német újraegyesítéssel kapcsolatos tárgyalásokról, mert a visszaminősített dokumentumokat az amerikai National Security Archive 2017-ben közzétette. (Lásd: https://nsarchive.gwu.edu/briefing-book/russia-programs/2017-12-12/nato-expansion-what-gorbachev-heard-western-leaders-early)

A közzétett harminc dokumentumból világosan kirajzolódik az az ígéret, hogy ha az újraegyesített Németország a NATO tagja maradhat, akkor a NATO egy centit sem mozdul el kelet felé. Itt most annak a 173. számmal ellátott dokumentumnak magyar fordítását tesszük közzé, amelyet Helmut Kohl német kancellárnak írt James Baker amerikai külügyminiszter 1990. február 10-én.

„Tisztelt kancellár úr!

Gorbacsov elnökkel való találkozója fényében az elnök úr azt kérte, hogy tájékoztassam önt a Moszkvában folytatott megbeszéléseimről. Ezek széles körű megbeszélések voltak, amelyek az amerikai–szovjet napirend minden részét érintették. Úgy vélem, jelentős előrelépést értünk el a napirend minden részében – fegyverzetellenőrzés, regionális kérdések, kétoldalú kérdések, emberi jogok és transznacionális ügyek. Megkérem Walters nagykövetet, hogy tájékoztassa önöket az előrehaladásunk részleteiről, valamint a Gorbacsov elnökkel és Sevardnadze miniszterrel a közelmúltbeli plenáris ülésről és a peresztrojka menetéről folytatott részletes megbeszéléseim jellegéről.

Most a német egyesítésről folytatott megbeszéléseinkről szeretnék beszámolni önöknek. Gorbacsov és Sevardnadze fontosnak tartotta, hogy ezt a kérdést megbeszélje velem. Tudom, hogy nem fogja meglepni, hogy aggályaik vannak. Miközben most már elfogadják, hogy az egyesülés elkerülhetetlen, számos aggodalmat vázoltak fel:

- Attól tartottak, hogy az egyesülés instabilitást és bizonytalanságot okozhat Európában.

- Kíváncsiak voltak arra, hogy a jelenlegi határok melletti német elkötelezettség milyen mélységű, megjegyezve a német bíróság határkérdésben hozott döntését.

- Nyugtalanságot mutattak az egyesülésnek a német vezetőkre gyakorolt hatása miatt, mondván, hogy az NSZK vezetőinek megnyugtató nyilatkozatai a jelenlegi helyzetben keveset jelenthetnek egy egyesített Németországban.

- Hangsúlyozták, hogy az egyesülést irányítani kell, és figyelembe kell venni annak az európai biztonságra gyakorolt hatásait, és hogy a történelem tanulságai megkövetelik, hogy a Szovjetunió ne legyen passzív szemlélője ennek a folyamatnak.

Azt válaszoltam, hogy ön érzékeny az aggodalmaikra, de a németeken kívül senki más nem dönthet Németország sorsáról. Elmondtam nekik, hogy egyetértek azzal, hogy az egyesülés elkerülhetetlen, és hogy az események nagyon gyorsan haladnak ebben a tekintetben. Sőt, arra számítottam, hogy a március 18-i választások után az egyesülés belső vonatkozásai nagyon gyorsan fognak előrehaladni.

Azt sugalltam, hogy az egyesítés belső elemei szigorúan német ügyet képeznek. Megállapítottam, ahogy ön is, hogy az egyesítés külső szempontjai más kérdést jelentenek, és hogy fontos figyelembe venni mások biztonsági aggályait.

E célból javasoltam, hogy az egységesítés külső szempontjainak kezelésére egy keretet vagy mechanizmust kellene kidolgozni. Azt mondtam, hogy a »négy hatalom« nem megfelelő mechanizmus, mert a németek soha nem tudnák elfogadni.

Hasonlóképpen a EBESZ túlságosan nehézkes volt ahhoz, hogy a kérdés kezelésének időszerű mechanizmusa legyen. (Az EBESZ természetesen szankcionálhatta volna az egyesülési folyamat eredményét, de nem lehetett rövid távú gyakorlati mechanizmus annak alakításához.)

Előzetes gondolatként megjegyeztem, hogy egy kettő plusz négy megállapodás – például a két Németország plusz a négy hatalom – lehet a legreálisabb megoldás. Azt mondtam, hogy egy ilyen mechanizmus csak a március 18-i választások után kezdődhetne meg, csak azután, hogy az egyesítés belső szempontjait érintő folyamat megkezdődött, és csak akkor, ha a németek elfogadják. Megemlítettem, hogy erről már beszéltem Genscherrel, és ő azt mondta, hogy érdemes elgondolkodni rajta. Azt mondtam, hogy nem volt alkalmam személyesen megbeszélni ezt önnel, de önt tájékoztatták az elképzelésről.

Gorbacsov némi érdeklődést mutatott e megközelítés iránt, sőt azt sugallta, hogy szerinte ez »a helyzetnek megfelelő« lehet. Nyilvánvalóan nem volt elkötelezettség a részéről, és lehet, hogy hajlik arra, hogy felvetesse önökkel ennek az elképzelésnek egy változatát vagy egy teljesen más megközelítést. Bárhogyan is dönt, fontosnak tartottam, hogy vázoljam a nekem adott válaszát.

Van még egy pont, amit felvetettem neki, és itt is érdekes volt a válasza. Elmondtam neki, hogy a NSZK vezetése határozottan amellett van, hogy az egységes Németország maradjon a NATO-ban, és ne legyen semleges. Elmagyaráztam, hogy mi egyetértünk ezzel, és úgy gondoltam, hogy a szovjeteknek nem kellene elutasítaniuk egy ilyen megoldást. Ezzel kapcsolatban megemlítettem, hogy irreális feltételezni, hogy egy olyan nagy, gazdaságilag jelentős ország, mint Németország semleges lehet.

Majd a következő kérdést tettem fel neki. Jobban örülne-e egy egyesült Németországnak a NATO-n kívül, függetlenül és amerikai erők nélkül, vagy inkább a NATO-hoz kötve, biztosítva, hogy a NATO joghatósága egy centimétert sem mozdul el kelet felé a jelenlegi pozíciójától?

Azt válaszolta, hogy a szovjet vezetés minden ilyen lehetőségen komolyan elgondolkodik, és hamarosan »egyfajta szeminárium keretében« megvitatja azokat. Majd hozzátette: »Természetesen a NATO-övezet bármilyen kiterjesztése elfogadhatatlan lenne.« (Ebből következik, hogy a NATO a jelenlegi övezetében elfogadható lenne.)

Röviden, úgy vélem, nagyon érdekes eszmecserét folytattunk, és ez azt sugallja, hogy Gorbacsov legalábbis nem zárkózott el. Miközben nyilvánvalóan valós aggályai vannak a német egyesítéssel kapcsolatban – amelyek egy része összefügghet a Szovjetunióban e kérdés által kiváltott szenvedélyekkel –, lehet, hogy hajlandó elfogadni egy olyan ésszerű megközelítést, amely némi fedezetet vagy magyarázatot ad neki a tetteire. Gyanítom, hogy a kettő plusz négy mechanizmus és egy szélesebb EBESZ-keret kombinációja ezt megteheti. De nyilvánvalóan túl korai lenne ezt megmondani, és meg kell néznünk, hogyan alakul a szovjet álláspont.

Mindenesetre nagyon szorosan össze kell majd hangolódnunk. Alig várom, hogy a találkozót követően összehasonlítsuk a jegyzeteinket. Üdvözlettel, Jim, James A. Baker, III”

Eddig a levél, de a maradék huszonkilenc dokumentumból is kiderül, hogy az akkori amerikai és német vezető politikusok világosan látták, hogy a NATO kiterjesztése súlyos problémákhoz vezetne Európában, és nem is gondolkodtak abban. A Szovjetunió felbomlásával azonban az ígéretek feledésbe merültek. Ha ránézünk egy, a NATO keleti terjeszkedését mutató időparaméteres térképre, világosan látszik, ahogy a katonai szervezet közeledik az orosz határok felé.

Az utolsó csepp Moszkva számára Ukrajna beígért és a fegyverszállításokkal részben már létre is hozott NATO-tagsága volt. Ezt most a vezető euroatlanti lapok mind elfelejtik, és a háború kitörését Putyin ördögi, birodalomépítő mániájával magyarázzák. Még nem tudni, hogyan végződik a háború. Putyin feltehetően tanult Gorbacsov esetéből, és tudja, hogy a biztonságot nem az ígéretek, nem a szerződések, hanem csak a fegyverek tudják garantálni. Megint vasfüggöny ereszkedik Európára, csak most Magyarország keleti határánál.

Lóránt Károly
forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20220322-mit-igertek-gorbacsovnak