Az amerikai lokalisták kontra globalisták párharca mozgatja az elnökválasztásukat is, amelynek van bizony kihatása Európára és a világ más részeire is…/szerk.
Most, hogy már az elnökségért folyik a küzdelem, a Trump-ellenes sajtókampány is magasabb fokozatba kapcsolt.
Aiszkhülosz tragédiájában (Heten Thébai ellen) végül a trónért marakodó két királyfi megölte egymást, ami az amerikai elnökválasztásban nem valószínű, ám a jelenlegi Egyesült Államok politikai presztízsének belsőleg és külsőleg történő lerombolása annál világosabban látszik. Különösen, ha véletlenül Trump nyerné a választást, hiszen az amerikai és európai sajtó mást sem bizonygat, mint hogy ő mentálisan alkalmatlan arra, hogy a Fehér Ház lakója legyen. A nagy világlapok az első pillanattól kezdve, amikor felmerült annak az esélye, hogy Trump republikánus elnökjelölt lehet, kizárólag negatív híreket közöltek róla, mégpedig oly egyhangúsággal, mintha valamennyi cikk egy szerkesztőségben készült volna. Most, hogy már az elnökségért folyik a küzdelem, a Trump-ellenes sajtókampány is magasabb fokozatba kapcsolt.
Az amerikai üzleti világ vezető lapja, a Wall Street Journal például szerkesztőségi cikkben szólította fel Trumpot, hogy „be kell fejeznie, hogy mindenki mást hibáztat, és el kell döntenie, hogy akar-e elnökjelöltként viselkedni, vagy adja át a jelöltséget Mike Pence-nek”, a republikánusok alelnökjelöltjének. A valóság azonban ennek az ellenkezője: Trumpot hibáztatja mindenki, mégpedig elsősorban azért, mert fittyet hány a szólásszabadságot kényszerzubbonyba erőltető politikai korrektségre, és kimondja azt, amit az emberek gondolnak. Meghirdetett politikája egyébként pontosan egybeesik a republikánusok hagyományos gazdaság- és külpolitikájával, nem ő, hanem a jelenlegi pártelit intervencionalista külpolitikája tért el a hagyományoktól. Az azonban kétségtelen, hogy azok számára, akik háborúikat Amerikával kívánják megvívatni, Trump halálos veszélyt jelent.
Közéjük tartoznak például a Politico nevű internetes újság mögött álló erők, akik azzal vádolják Trumpot, hogy nemzetbiztonsági nézetei a Kreml forgatókönyvéből származnak, pusztán azért, mert nem akarja az Oroszországgal való feszültséget növelni, megszüntetné a szankciókat és elfogadná a Krím Oroszországhoz csatolását. A Politico természetesen mit sem tud arról, hogy a konfliktus nem azzal kezdődött, hogy az oroszok elfoglalták a Krímet, hanem azzal, hogy a Gorbacsovnak tett ígéret ellenére a NATO nyomult előre Oroszország határaihoz. Ukrajna Oroszországtól való elszakítására – az amerikai külügyminiszter-helyettes Victoria Nuland szerint – ötmilliárd dollárt költöttek.
Az előbbihez hasonló vád merül fel Trump ellen a The Financial Timesban is. A lap azt emeli ki, hogy Trump Oroszországgal kapcsolatos álláspontja ellentétes az Egyesült Államok politikai ortodoxiájával, és ezt annak tulajdonítják, hogy – még ha áttételesen is – oroszországi üzleti érdekeltségei vannak. Csakhogy nemcsak Trump nézetei nem felelnek meg az ortodoxiának, hanem Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter nézetei sem, aki az elmúlt két évtizedben számos alkalommal felszólalt a NATO keleti terjeszkedése ellen. Legutóbb a The Washington Post 2014. március 5-i számában (How the Ukraine crisis ends) körvonalazott egy semleges, a NATO-nak nem elkötelezett Ukrajnát, amely a Nyugattal, ugyanakkor Oroszországgal is jó kapcsolatban van, és szövetségi államforma keretében megfelelő önállóságot ad a területén nagyobb számban élő nem ukrán lakosságnak. Mindehhez tartozna az orosz biztonsági igények figyelembevétele. Kissinger nézetei jórészt összhangban vannak Trump nézeteivel, anélkül hogy azokat bárki orosz üzleti kapcsolatokkal hozhatná összefüggésbe.
A Spiegel arról ír, hogy az orlandói véres események (júniusban a floridai Orlando egyik melegbárjában afgán bevándorlók már Amerikában született fia mintegy ötven embert mészárolt le az Iszlám Állam nevében) tovább tüzelték Donald Trump félelem- és gyűlöletkampányát. Holger Stark, a cikkíró Trump szemére veti, hogy cinikus módon politikai hasznot akar húzni a tragikus eseményből, mert amikor kevéssel a terroristatámadás után Trump egy nagygyűlésen kijelentette, hogy a politikai korrektség halott, korlátozni kell a bevándorlást, mert a bevándorlók nem asszimilálódnak, a közönség eksztázisban tört ki. Stark szerint Trump egoista, aki az ötvenes évek McChartizmusát felidézve meg akarja akadályozni a muszlimok bevándorlását, az illegális bevándorlókat pedig ki akarja toloncolni az országból. A cikk arról nem szól, hogy mi indokolja azt, hogy akár Amerika, akár Európa az integrálhatatlan muszlim milliók illegális bevándorlása felett szemet hunyjon.
A The Economist Trump a világ ellen című cikkét azzal kezdi, hogy Trump gyalázkodó a nőkkel és a kisebbségekkel szemben, homályos üzletei vannak, tájékozatlan a külügyekben és hazug. A cikk alcímében azt hangsúlyozza, hogy Trump veszélyes elnök lenne, majd hosszasan idéz ötven republikánus nemzetbiztonsági szakértő által írott nyílt levélből, amelyben Trumpot karakter, érték és gyakorlat nélkülinek nevezik. Az aláírók jórészt azok a külpolitikai héják – legismertebb közülük Robert Zoellick volt külügyminiszter-helyettes –, akiknek az iraki háború és a jelenlegi közel-keleti fejetlenség is tulajdonítható.
A The Guardian párhuzamot von Trump népszerűsége és a nácik harmincas évekbeli előretörése között. „Alig vesszük észre, ahogy a fasizmus fölénk kerekedik: túlságosan is el vagyunk foglalva azzal, hogy nevessünk. Mondják, hogy még intelligens emberek is képtelenek voltak az 1930-as évek demagógjainak felemelkedését komolyan venni. A furcsa egyenruhában parádézó diktátorokat túlságosan nevetségesnek tartották. Donald Trump hasonlóképpen nevetésre ingerel… komikus figura, de veszély leselkedik ebben a nevetésben, elvonhatja a figyelmünket.” Vagyis ha valami nem a liberális véleményformálók szája íze szerint történik, az a fasizmus előszobája. Ismerős érvelés!
Természetesen a The New York Times sem maradhat ki a Trumpot a nácikhoz hasonlítók sorából. Nicholas Kristof, a lap vezető munkatársa Donald Trump Amerikát fenyegetőbbé teszi című cikkében azt idézi, amikor egy oregoni főiskolában a fehér diákok egy csoportja „Építsünk falat! Építsünk falat!” kiáltással fordult latin-amerikai osztálytársai felé. Ezek a hallgatók korábban Trump nevét kiáltozták. „Nem kell apokaliptikus képeket festeni, ez még nem a kristályéjszaka, de Trump harsány retorikája széttépi az udvariasság kereteit, és elárulja a mi nemzeti hitvallásunkat »egység a sokféleségben«. Trump szabadjára engedte a vadat és táplálja éhségét…” – vonja le a következtetést Kristof. Vagyis aki Trumpra szavaz, az náci vagy legalábbis náciszimpatizáns.
Sokáig lehetne még idézni az euroatlanti sajtó Trumpot zsigerből támadó cikkeiből, és viszonylag kevés van, amely érdemben tárgyalná azokat a problémákat, amelyek miatt az amerikaiak jelentős része Trumpra fog szavazni. Például, hogy köteles-e egy társadalom befogadni integrálhatatlan, pontosabban integrálódni nem akaró emberek millióit, hogy elengedhetetlenül szükséges-e munkahelyek tömegének kihelyezése, jól van-e, hogy széles rétegek életszínvonala évtizedek óta romlik, vagy stagnál, miközben a nemzeti vagyon egyre kevesebbek kezében halmozódik fel, végül, bár ez talán az amerikai választókat kevésbé érdekli, hogy a NATO keleti terjeszkedése valóban Amerika (vagy akár Európa) biztonsági érdekeit szolgálja-e.
A The Wall Street szerkesztőségi cikke utal egy Alan Abramowitz nevű politológusra, aki arról nevezetes, hogy módszerével 1988 óta nagy pontossággal jósolta meg, ki lesz az Egyesült Államok elnöke. Most Trumpot 51,4 százalékkal hozza ki győztesnek. Vajon mit fognak írni az idézett újságok, ha a politológusnak megint igaza lesz?
Lóránt Károly forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/64061/Heten_Trump_ellen#sthash.WcrXAVU7.dpuf