Bár az utolsó csatározások még hátravannak, nagy biztonsággal feltételezhetjük, hogy az Európai Bizottság következő elnöke Ursula von der Leyen lesz...

A politikuscsaládban született hölgy (édesapja korábban Alsó-Szászország tartomány kormányfője volt), közgazdaságtant tanult, majd orvos lett, később a CDU politikusa és a Merkel-kormányok örökös tagja, akinek még arra is volt ideje, hogy mindeközben hét gyermeket szüljön.

Bár már megtanultam, hogy a politikusok előzetes megítélésével óvatos legyek, hiszen például Angela Merkelben is óriásit csalódtam, feltételeztem ugyanis, hogy egy fizikus végzettségű ember csak racionális gondolkodású lehet, és ennek épp az ellenkezője derült ki róla, Von der Leyen esetében azonban reménykedem, hogy egy hétgyerekes családanya mégiscsak a realitásokból kell hogy kiinduljon.

Bár a legfontosabb uniós poszt várományosa fontos kérdésekben még nem nyilatkozott, ez megválasztása előtt korai is lenne, ám buzgó újságírók korábbi nyilatkozataiból már előásták mindazt, ami alapján nagyjából körvonalazódik Von der Leyen elképzelése az Európai Unió jövőjéről.

„Célom az európai egyesült államok az olyan föderális államok mintájára, mint Svájc, Németország, vagy az USA” – nyilatkozta még 2011-ben a Der Spiegelnek, és ezt az elképzelését 2016-ban a Die Zeitnek megismételte: „Gyermekeim és unokáim Európáját nem egy, a nemzeti érdekek csapdájában vergődő laza szövetségnek képzelem el”. Ursula von der Leyen tehát – mint sokan mások – egy föderális Európa híve. De hát, hogy is nézne ki egy föderális Európa?

Az említett föderális berendezkedésű országok mindegyike eltérő történelmi körülmények között jött létre, és a föderáció is mást jelent az egyes esetekben. Az Egyesült Államokban például a jogrend az egyes tagállamokban különbözik: vannak államok, ahol létezik halálbüntetés, és vannak, ahol nem. Svájc kantonjai nagy fokú autonómiát élveznek, és számos kérdést szövetségi szinten népszavazással döntenek el. Ezzel szemben Németországban az NSZK 1949-es megalakulása óta országos szinten nem tartottak népszavazást, és bár a német alkotmány nem tiltja a népszavazást (mint sokan gondolják), de nem is említi azt. A német szövetségi alkotmány 20. paragrafusa foglalkozik a kérdéssel és csak az állampolgárok ellenállási jogát említi, azt is az alkotmányt megsértő személyekkel szemben. Viszont, ami Von der Leyen kijelentéseinek később tárgyalandó következményei szempontjából fontos, az a 20. paragrafus első pontja, amely szerint „A Németországi Szövetségi Köztársaság demokratikus és szociális szövetségi állam”. Mit is jelent a „szociális” jelző?

Persze kiemelhetjük a „demokratikus” jelzőt is, hogy mit is jelent ez európai szinten. Évtizedek óta halljuk, hogy az Európai Unióban demokráciadeficit van, ami, némi túlzással a diktatúra politikailag korrekt (vagy leánykori) neve. Mit is jelent a demokráciadeficit? Azt, hogy sem az Európai Unió vezetőit, sem pedig az Európai Parlament tagjait nem a nép választja meg az általuk képviselt nézetek, értékrend és politika alapján, hanem az első esetben a választott miniszterelnökök, elnökök, kancellárok közötti alkuk alapján jelölik ki őket. A második esetben országkvóták alapján kerülnek be a képviselők. Ez utóbbi esetben egy néhány százezer szavazattal az Európai Parlamentbe bekerült képviselő néha úgy érzi, hogy ötszázmillió európai nevében beszélve ítélkezhet.

Persze a demokráciadeficit a helyzet lényegéből következik. Míg a svájciak, amerikaiak, németek léteznek, és őket egybefűzi a közös történelem, a közös nyelv, a közös kultúra, a közös külpolitikai érdek, ugyanez Európa összessége esetében nem mondható el. Európa történelme jórészt az egymással vívott háborúk története, amelynek évezredes sérelmeit csak az Európai Közösség létrejöttével igyekeztünk kiküszöbölni – miközben még alig voltunk túl a délszláv háború borzalmain. Nincs európai nép, európai démosz. De ezen túlmenően a demokráciához hozzátartozik a politikusok ismerete, ehhez pedig egy egységes kommunikációs tér, vagyis egy közösen beszélt nyelv és e nyelven megjelenő média szükséges. A Von der Leyen által említett országok mindegyikében van közös nyelv, még ha Svájcban négy hivatalos nyelvet is használnak. Ezzel szemben a valamikori bábeli nyelvzavar (ahol talán három-négy nyelvet beszélhettek) eltörpül az Európai Parlament ebédlőjének hangzavara mellett, ahol csaknem harminc nyelv foszlányait lehet hallani. Amit többé vagy még inkább kevésbé mindenki tud, az az angol.

Ha Európában egyáltalán európai szintű demokráciáról gondolkodunk, akkor annak első lépése a közös kommunikációs tér megteremtése egy sokak számára érthető (tankönyvi) angol nyelven. Talán érdemes e helyütt felhívni a figyelmet, hogy aki e téren először lép, az az Európáról szóló politikai narratívát (miről és hogyan beszéljünk) is meghatározza.

De térjünk vissza a Német Szövetségi Köztársaság alkotmányának 20. paragrafusa első pontjához, a „szociális szövetségi államhoz”, mit jelent ez a valóságban? Röviden azt, hogy a központi kormányzat minden egyes állampolgáráért, azok jólétéért felelős, amibe bele kell érteni a jövedelemelosztást (például a minimálbérek meghatározását), az egészségügyi ellátást, az oktatást, a munkanélküli-segélyeket, az infrastruktúra fejlesztését, az elmaradott térségek felzárkóztatását.

Az 1970-es években az akkori Európai Gazdasági Közösségnek még olyan vezetése volt, amely az integrációt komolyan vette, és a közös piachoz képesti előrelépés – további integráció – lehetőségeit szakmai bizottságokban elemezte. Három jelentés készült ebben az időszakban, az egyes bizottságok vezetőiről elnevezve, a Werner-, a Marjolin- és a MacDougall-jelentés. Mindhárom bizottság azt vizsgálta, hogy melyek egy közös monetáris politika megteremtésének, vagyis egy közös pénz létrehozásának feltételei.

A Werner-jelentés például megállapította, hogy a bevezetésre tervezett közös pénz nyomán fellépő gazdasági és társadalmi problémákat (fizetésimérleg-egyensúlytalanságok, munkanélküliség, kevésbé fejlett térségek felzárkóztatása) jelentős mértékű közös költségvetésből kell megoldani. A Marjolin-jelentés azt hangsúlyozta, hogy jelentős különbség van a vámunió és a monetáris unió között, ugyanis monetáris unióban a nemzeti kormányok a gazdaságirányítás mindazon eszközeinek használatát a közösségre bízzák, amellyel addig kormányoztak. Emiatt a nemzetállami kormányok helyett a közösség feladata lesz az olyan problémák megoldása, mint például a külső feltételek változására adandó válasz, a fizetési mérlegek kiegyenlítése, a munkanélküliség kezelése, a nyugdíjellátás, a minimálbérek biztosítása és hasonlók. Sőt még azt is hozzá tette, hogy a népesség nagy részének úgy kell éreznie, hogy elsősorban az unióhoz és nem egy-egy nemzethez tartozik.

Mindezt a MacDougall-jelentés konkrét számításokkal egészítette ki, valóságos integrációk (például az Egyesült Államok, NSZK) tényadatai alapján felbecsülve, hogy egy európai föderációban a GDP mekkora részét kell központosítani, a szövetségi állam feladatainak ellátására, amit huszonöt százalékban állapítottak meg, a jelenlegi egyszázalékos befizetésekkel szemben.

Ursula von der Leyent meg kell kérdezni, mi a véleménye az említett jelentések ajánlásairól, ha ugyanis csak centralizálni akarja a döntéshozatalt a szövetségi állam kötelezettségeinek átvállalása nélkül, akkor az európai egyesült államok csak egy meg nem valósult álom marad. Ami létrejönne, az nem egy föderális állam lenne, hanem egy birodalom, ami definíció szerint egy erős központi hatalom (egyszemélyi uralkodó vagy uralkodó csoport) által irányított, földrajzilag kiterjedt és számos országot, népcsoportot összefogó államalakulat, igen távol esve az alapító atyák álmaitól.

Lóránt Károly
https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20190710-europai-egyesult-almok