Nem, most nem az Európai Parlament Magyarország elleni legutóbbi kirohanásairól lesz szó, hanem egy sokkal nagyobb kaliberű ügyről...
Ugyanis, mint azt már jó előre beharangozták, igaz, egy hónap késéssel, de kijött a bizottság javaslata az 55 százalékos klímacélok elérése érdekében.
Aki esetleg nem tudná, miről van szó, annak röviden elmondom, és érdemes is megjegyezni, mert a Brüsszellel való eddigi hadakozás kutyafüle volt ahhoz képest, ami most következik. Tehát ismeretes, hogy a klímaváltozás megállítása érdekében az Európai Unió elhatározta, hogy az unió nettó szén-dioxid-kibocsátását 2050-ig a nullára fogja csökkenteni, ennek egy 2030-as célja volt a kibocsátás negyven százalékkal való csökkentése az 1990-es értékhez képest.
Erre a célra 2019 végéig az egyes tagországoknak nemzeti energia- és klímatervet kellett kidolgozniuk, amit a bizottság annak rendje és módja szerint el is bírált, általában kevesellve az erőfeszítéseket. Mire ezek a tanulmányok elkészültek, az Európai Parlament balliberális-zöld többsége gondolt egyet, és a csökkentési célokat 55 százalékra emelte, mert megtehette, mivel semmilyen politikai felelősséget nem vállal a döntéseiért, hiszen azok megvalósítása és az értük való felelősségvállalás a nemzetállami (választott) vezetőkre hárul, akik egyébként elég meggondolatlanul 2019 decemberében elfogadták a megemelt célokat.
A 2019-ben megválasztott új bizottság is elfogadta, ugyanis nem tehetett mást, hiszen a beiktatásához az uniós szerződések szerint az Európai Parlament jóváhagyása kellett.
Korábban már sokszor elmondtuk, és még sokszor el fogjuk mondani, hogy a klímaváltozásban az ember által okozott szén-dioxid-kibocsátásnak semmilyen vagy csak igen minimális szerepe van. Tehát hiába csökkentjük nullára a nettó kibocsátást, attól a klíma még változni fog, a klímahisztéria pedig pont abban akadályozza meg az egyes országokat, amire a legnagyobb szükség lenne, hogy a klímaváltozásra felkészüljenek.
Nem a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére és nap- és szélerőművek építésére, hanem a vízellátás megfelelő biztosítására, szárazságtűrő növények kinemesítésére lenne szükség, mint ahogy azt mezőgazdászaink a Kossuth rádióban minden reggel el is mondják.
Az Európai Unió nem fogja zéróra csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást 2050-ig, és 2030-ig még az eredeti negyvenszázalékos csökkentést sem fogja elérni, hacsak teljesen tönkre nem teszi az európai ipart, valahogy úgy, ahogy liberális közgazdászaink ezt hazánkban is tették a rendszerváltozás idején. (Csak emlékeztetőül és a majdani történészek figyelmébe: a rendszerváltozás során négy év alatt a munkahelyek egyharmada szűnt meg, és százéves múltra visszatekintő iparágak és háttér kutatóintézeteik váltak semmivé és adták át helyüket a német és egyéb nagytőkének.)
De még ha az Európai Unió meg is tudná tenni ezt a bravúrt (természetesen nem tudja), és a klímaváltozás valóban a szén-dioxid kibocsátásától függene (nem függ), még akkor sem érne az erőfeszítés semmit. Az Európai Unió ugyanis mindössze nyolc százalékot foglal el a világ szén-dioxid-kibocsátásában, és a többi ország biztos nem teszi meg azt a szívességet, hogy egy hisztéria miatt lemondjon a gazdasági fejlődéséről.
Nézzük ezek után a konkrétumokat. Az Európai Bizottság július 14-én beterjesztette az 55 százalékos klímacél elérését szolgáló javaslatát (Fit for 55). A 17 kötetből álló és csaknem négyezer oldalt kitevő dokumentumhalmaz néhány fő intézkedése a következő:
– a szén-dioxid-kereskedelmi rendszerben (EU ETS) az éves csökkentési kvóta növelése;
– egy új szén-dioxid-kereskedelmi rendszer bevezetése az épületekre és a szállításra;
– a megújuló energiaforrások arányának emelése, a korábbi 32 százalékos célról 40 százalékra;
– a belsőégésű (benzin-, dízel-) autók gyártásának 2035-től történő betiltása;
– az értékesített személygépkocsik szén-dioxid-kibocsátásának csökkentése 2030-ra 55 százalékkal a 2021. évihez képest (a jelenlegi cél 37,5 százalék);
– az európai versenyképesség megőrzése érdekében „karbonvámok” kivetése az importra.
A programot az európai politika „progresszív” szárnya és a klímabizniszben érdekelt ipari körök melegen üdvözölték, sőt a zöldek még elegendőnek sem találták, ezzel szemben a német és más ipari körök a fenntartásaikat hangoztatták.
A legnagyobb baj, hogy az egyes elképzelések mögött nincsenek megvalósíthatósági tanulmányok, sőt maguk az elemző kötetek, például az energiahatékonyságról szóló csaknem hatszáz oldalas tanulmány is utal arra, hogy megfelelő adatok hiányában nehéz megítélni az energiahatékonyság növelésének lehetőségeit és költségeit.
Az azonban világosan látszik, és ezt egyes elemzők is felvetik, hogy a célok rendkívül feszítettek, egyes iparágakban súlyos problémákat okozhatnak, és nehéz lesz megvalósítani az igazságos teherelosztást. Emellett a tagállamok szuverenitása jelentősen tovább fog csökkenni, hiszen a brüsszeli előírások korlátozzák az egyes kormányok cselekvési lehetőségeit. Még német és francia vezetők is figyelmeztették Brüsszelt, hogy a túlzott szigor jelentős károkat okozhat, különösen az autóiparban.
Elvégeztünk egy durva számítást a program egy aspektusának, jelesen a gépkocsipark lecserélésének költségvonzatáról. A program szerint 2050-re elvben az egész személygépkocsi-állománynak karbonsemlegesnek kellene lennie. Ez azt jelenti, hogy a mostani háromszázmilliós személygépkocsi-állományt le kell cserélni, mondjuk Toyota Mirai hidrogénhajtású járműre, amelynek az ára hatvanezer euró, szemben a hasonló benzines vagy dízelautó húszezer eurójával.
Mivel a nyugati életmód, a munkába járás, a vásárlás, a mindennapi családi élet, a nyaralás mind nagyrészt gépkocsihasználatra épül, és az infrastruktúra is ennek megfelelően épült ki, a nyugati ember nem tud lemondani az autójáról, viszont a döntő többség háromszoros áron sem tudja megvásárolni.
Tegyük fel, hogy a karbonsemlegességi cél elérése érdekében az árkülönbözetet közpénzből megtérítik. Jelenleg évente 15 millió új gépkocsit adnak el, és ha ezt ugyancsak 15 millió karbonsemleges gépjárművel helyettesítjük, úgy, hogy közpénzből az árkülönbséget a vásárlónak, vagy az eladónak megtérítjük, akkor évente hatszázmilliárd eurót kell csak erre a célra költeni, ami az unió éves költségvetésének mintegy négyszerese, az éves GDP-nek pedig négy százaléka.
És akkor még nem beszéltünk a hidrogénhajtású autók töltőállomásainak kiépítéséről, sőt arról a tiszta energiáról sem, amit a gépkocsik igényelnek. Nem részletezve az utóbbira vonatkozó számítást, az átalakítási hatásfokokat is beszámítva a háromszázmillió személygépkocsi éves fogyasztásához a szél- vagy naperőművektől 2148 ezer GWh villamos energia szükséges, ami az első esetben 51 ezer, a másodiknál 22 ezer km2 terület szél-, illetve naperőművekkel való lefedését igényli.
És ez az átalakításnak csak egy aspektusa, nem beszéltünk például az épületek, vagy az ipari szektor átalakításáról, aminek költségvonzata ismét hatalmas lehet. És mit nyerünk ezzel a hatalmas erőfeszítéssel? Semmit, mert a klíma tovább fog változni (ha akar) mert nem a szén-dioxid kibocsátástól függ, vagy ha attól, akkor meg azért, mert ezt a bravúrt senki más nem fogja utánunk csinálni.
Előrelátható, hogy itt megint a józanság és lázálmok fognak összecsapni jelentős károkat okozva nemcsak az európai iparnak és lakosságnak, amelyek végső soron így, vagy úgy, a terheket viselni fogják, de az egész európai együttműködés is megkérdőjelezésre kerül. A bizottsági elképzelésekkel nyíltan szembemenni célszerűtlen lenne, viszont talán rá lehetne kényszeríteni őket olyan típusú számítások elvégzésére, mint amire én is mutattam egy példát, és akkor talán józanabb mederbe lehetne terelni a vitákat és az unió működését.
Lóránt Károly (a szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója) forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20210719-bunkosbot-brusszelbol