Az euroatlanti sajtó, legyen az magát baloldalinak vagy liberálisnak tartó, tele van a növekvő „populizmus” veszélyeire való figyelmeztetéssel. 
(Szerk.: ez magában még nem baj, sőt: ha igaz az állítás, meg kell tenni. Csak azok olvassák el, akiket érdekel Európa „lelkivilága“ és van elég idejük, mert kicsit hosszú). 

A The Guardian szerkesztőségi cikkében arról ír, hogy a terroristamerényletek nyomán Franciaországban nő a populizmus, számos francia politikus felerősíti az idegengyűlöletet, a főáramlatú pártok politikusainak beszédei egyre inkább hasonlítanak a francia Nemzeti Front vezetője, Marine Le Pen nézeteihez. Például a korábbi francia elnök, Nicolas Sarkozy nemrég Calais-ba ment, ahol kijelentette, hogy mindenkinek, aki francia útlevéllel rendelkezik, el kell fogadnia, hogy gall felmenőkkel rendelkezik (ezt nyilván ő is elfogadta). A Washington Post azért ostorozza a populistákat, mert ingyen pénzt ígérnek a népnek: „távolról sem képviselnek valami újat, régi igényt elégítenek ki: a nagyon is emberi vágyat a nehéz problémák gyors, egyszerű, irreális megoldására, plusz több pénzt” – írta Anne Applebaum, az újság szerzője.

 Jean-Werner Müller a Financial Timesban már valamivel megértőbb, amikor a növekvő populizmus veszélyeire figyelmeztet. Azt írja, hogy a populizmus ott alakul ki nagyobb valószínűséggel, ahol a főáramlatú pártok visszautasítják a jogos sérelmeket, és ragaszkodnak ahhoz, hogy politikájuknak nincs alternatívája. John B. Judis a The Guardianben már tudományos definícióval kísérletezik, és azt mondja, hogy mindegy, hogy jobb- vagy baloldaliak, esetleg centristák, a populistákra egyaránt jellemző, hogy az uralkodó elit ellen hergelik a népet. Szerinte a baloldali populisták abban különböznek a szociáldemokrata mozgalmaktól, hogy antagonisztikus, ki nem békíthető ellentétet látnak az uralkodó elit és a nép érdekeit szolgáló politika között. A jobboldaliak ehhez még azt is hozzáteszik, hogy az uralkodó elit politikája harmadik csoportoknak, például a bevándorlóknak, az iszlamistáknak, az afroamerikai szélsőségeseknek kedvez. Megjegyzi azt is, hogy az elmúlt évtizedekben a főáramlatú pártok az Atlanti-óceán mindkét partján olyan politikát alakítottak ki, például a tőke és munkaerő neoliberális ihletésű szabad mozgását, a bevándorlás támogatását, ami feldühítette a népet.

 A Foreign Affairs, az amerikai politikai elit meghatározó külpolitikai folyóirata, A populizmus ereje címmel egy teljes kiadványt szánt a populizmus mibenlétének felderítésére. Hat szerző fejti ki gondolatait az euratlanti térségben növekvő populizmusról, bár kétségtelen, hogy a kiadvány legérdekesebb része a bevezetőnek szánt, a Marine Le Pennel készült interjú. Az egyes tanulmányok bőven foglalkoznak a populizmus múltjával, visszanyúlva egészen a 19. századig, de az igazán bő teret a két világháború közötti fasizmus kapja. Igaz ugyan – mint az egyik szerző, Sheri Berman megállapítja –, hogy a populizmus még nem fasizmus, de annak szálláscsinálója lehet.

 Annak ellenére, hogy a legtöbb szerző világosan felismeri, hogy az általa populizmusnak nevezett irányzat abból fakad, hogy az elmúlt évtizedek politikája egyoldalúan egy szűk elitnek kedvezett, a felmerülő problémákra „nem populista” megoldást egyik sem kínál, megmarad a fasizmustól való rettegés szintjén. Sheri Berman például, miközben fél a fasizmustól és Trumptól, elismeri, hogy az Egyesült Államokban a növekvő egyenlőtlenség, a stagnáló bérek, a széteső közösségek, a kongresszusi patthelyzet és a nagytőke által finanszírozott választási kampányok nagyobb szerepet játszottak Trump támogatásában, mint az ő állítólagos karizmája vagy támogatóinak a tekintélyelvűséghez való feltételezett vonzalma. Pankaj Mishra a Düh globalizációja című tanulmányában megállapítja, hogy majdnem három évtizeden át számos társadalomban az elitek a haszonelvű kozmopolita liberalizmus eszméjét támogatták, ami azonban ellehetetlenítette az identitás- és értékalapú politikai közösségeket.

 A tanulmányban a populizmussal kapcsolatban emlegetett országok között Magyarország előkelő helyet foglal el, Németország és Franciaország után a harmadik. Cas Muddle az európai populista hullámról írott tanulmányában kifejti, hogy a terrorakciók, a tömeges bevándorlás és a gazdasági válság a populista mozgalmakat az európai politika középpontjába emelte. „A terrorizmustól, a muszlim világból érkező tömeges bevándorlástól való félelem, összekapcsolódva azzal a széles körben elterjedt felfogással, hogy az Európai Unió sokkal inkább hátráltatja, mintsem segíti megoldani ezeket a problémákat, tökéletes helyzetet teremtett a populisták számára, különösen megerősítve a jobboldali populizmust számos országban” – mondja a szerző. Szerinte a populisták főnöke Orbán Viktor magyar miniszterelnök, aki hasznot húz az Angela Merkel Willkommenskulturjával szembeni széles körű félelemből.

 Muddle számba veszi, hogy az utolsó öt évben tartott választásokon tizenhat európai országban legalább egy populista párt tíz százaléknál több szavazatot kapott. Magyarországon ez az arány „félelmetesen” nagy, hatvanöt százalék, míg például Luxemburgban csak egy, és az átlag tizenhat és fél százalék. De magyarázatul azt is megemlíti, hogy az utóbbi évtizedekben a főáramlatú európai pártok egy elitista konszenzusban egyre közelebb kerültek egymáshoz. Ez egyre több választó szemében azt a benyomást kelti, hogy nincs különbség az egyes főáramlatú pártokat képviselő elitek között. A hatalom egyre inkább a demokratikusan nem ellenőrizhető, nemzetek feletti intézményekhez kerül át, mint például a Nemzetközi Valutaalap, a nemzetek feletti központi bankok és bíróságok. Számos uniós országban az olyan életbevágó kérdések, mint a határok ellenőrzése és a monetáris politika már kicsúszott a nemzeti kormányok ellenőrzése alól, és ez egy úgynevezett TINA politikához vezetett (There Is No Alternative), vagyis a nemzeti elitek számára nincs más lehetőség, mint hogy a választók akaratával szemben az Európai Unió vagy az IMF által diktált feltételeknek feleljenek meg.

 Hogy lehetne más választás is, azt a bevezetőben szereplő, Marine Le Pennel készült interjú bizonyítja, amelyet a Foreign Affairs vezérigazgató-helyettese készített a francia politikussal. Arra a kérdésre, hogy miért növekszik Európában az establishment (az uralkodó elit) ellenes pártok népszerűsége, Le Pen röviden válaszolt: azért, mert a kormányok nem a választók érdekeit képviselik. A Trump támogatását firtató kérdésre azt válaszolta, hogy a republikánus elnökjelölt politikája sokkal jobban megfelelne a francia érdekeknek, mint Clintoné. Utóbbi például támogatja a transzatlanti kereskedelmi és beruházási partnerséget (TTIP), míg Le Pen és Trump ellenzi. Cliton háborúpárti, amire példa Irak, Líbia és Szíria, s ez különösen erős destabilizáló hatással volt Franciaországra nézve, mert tömeges migrációt és az iszlám fundamentalizmus növekedését okozta.

 Clinton az amerikai törvények másokra erőltetését támogatja, ami elfogadhatatlan azok számára, akik függetlenek akarnak maradni. Az Egyesült Államokkal és Oroszországgal való viszonyt firtató kérdésre Le Pen azt válaszolta, hogy olyan Franciaországot akar, amely egyenlő távolságra van mindkettőtől, egyiknek sem behódolva, de egyiket sem ellenségként kezelve. Oroszországot Le Pen (De Gaulle-hoz hasonlóan) európai országnak tartja (a tábornok híres mondása a hidegháború korából: Európa az Urálig terjed), amellyel Franciaországnak közös történelme és erős kulturális kapcsolata van.

 Stratégiailag semmi ok nincs arra, hogy ne szélesítsék az Oroszországgal való kapcsolatokat, az egyetlen ok, hogy az Egyesült Államok tiltja ezt. Így viszont Oroszország egyre közelebb kerül Kínához, ami Amerikának és a világnak sem előnyös. A gazdasági bajokért és a munkanélküliségért Le Pen elsősorban azt az igazságtalan szabadkereskedelmet okolja, amely arra kényszeríti Franciaországot, hogy olyan országokkal versenyezzen, ahol a szociális és környezetvédelmi normák sokkal alacsonyabbak. Az euró helyett a korábbi valutakígyó bevezetését javasolja, amely összekapcsolta a valutákat, de lehetőséget adott az időről időre történő korrekciókra is.

 Le Pen szerint az Európai Unió egye inkább egyfajta Európai Szovjetunióra kezd hasonlítani, amely az egyes országokra kényszeríti az akaratát, és véget vet a demokratikus folyamatoknak. Idézi Jean-Calude Junkert, aki szerint „az európai egyezményekkel szemben nem lehetnek demokratikus választások”. Franciaország nem azért harcolt a szabadságáért két világháborúban, hogy most néhány politikusa miatt elveszítse azt – hangsúlyozza Le Pen.

 A Foreign Affairs tanulmányából és az idézett cikkekből is kiderül, hogy amit akár Amerikában, akár Európában jobb- vagy baloldali populizmusnak neveznek, nem más, mint a választók harca érdekeik védelmében az azokat semmibe vevő kozmopolita elittel szemben. Az is kiderül, hogy még ha az okokat látják is, az eliteket kiszolgáló véleményformálók akkor sem tudnak megoldást kínálni, megmaradnak a populizmus elítélése, a fasizmussal való riogatás mellett. Mivel a lehetséges alternatívákat az erőviszonyok határozzák meg, amíg a jelenlegi erőviszonyok állnak fenn, nem is lesz változás. De, ahogy az elmúlt évek választási eredményei mutatják, az erőviszonyok – ha lassan is, de – változnak, mégpedig a populus, vagyis a nép javára.

Lóránt Károly
http://magyarhirlap.hu/cikk/69649/Az_elit_es_a_nep