Közeledik március 25., a római szerződés aláírásának hatvanadik évfordulója, és ebből az alkalomból egyre több, Európa jövőjével foglalkozó dokumentum lát napvilágot…
Ezek közül kétségkívül a Jean-Claude Juncker által a múlt szerdán ismertetett Fehér könyv Európa jövőjéről című érdemli a legnagyobb figyelmet, amely öt alternatívát vázol fel az unió 2025-ig tartó fejlődéséről. Az egyes alternatívák angol elnevezését többé-kevésbé pontosan lefordítva – és nem beleképzelve többet, mint amit mondanak – az öt alternatíva a következő: 1. Csak így tovább; 2. Egységes piac, semmi más; 3. Akik többet akarnak; 4. Kevesebbet, de hatékonyabban; 5. Többet együtt.
A hazai és a nemzetközi sajtó is az egyes javaslatokat lényegesen eltérőként állítja be, valójában, ha belegondolunk, mi is a különbség az alternatívák között, nem találunk túl sokat. Az unió megmarad, legfeljebb az egyes tagállamokat fogják kevésbé fenyíteni, ha nem teljesítik, mondjuk, a maastrichti kritériumokat.
Vegyük például sorra, hogy az egyes alternatívák esetén mi történik, mondjuk, az unió költségvetésével. Az első változatban részben modernizálják, a másodikban az egységes piac működtetésére koncentrálják. Mi a különbség? Feltehetően az, hogy megszüntetik a kevésbé fejlett országok felzárkóztatására szánt strukturális alapokat, amelyek azonban eddig sem eredményezték a gyengébben fejlettek felzárkózását. A harmadik alternatíva azt mondja, hogy néhány ország összefoghat, és a maga által befizetett többletköltségvetést feloszthatja egymás közt. Ezt legfeljebb úgy lehet elképzelni, hogy közös projekteket alakítanak ki, amelyeket azután maguk finanszíroznak. Ilyen azonban eddig is volt, például az Airbus, amely négy ország (Franciaország, Németország, az Egyesült Királyság és Spanyolország) közötti együttműködés nyomán jött létre. A negyedik alternatívában a költségvetést jelentős mértékben új prioritásokra koncentrálnák, végül az ötödikben, amelyet sokan a föderalista megoldásnak tekintik, a költségvetést jelentősen modernizálnák, és nagymértékben a saját forrásokra – például egy közös adóra – építenék, amellyel elkerülhető lenne a hétévenkénti, meglehetősen kiábrándító alkudozás arról, hogy a nettó befizetők hogyan járhatnának jobban.
Az európai gazdasági és politikai elit nyilvánvalóan ez utóbbi alternatívát erőlteti. Ezt jelzi, hogy néhány nappal korábban, február 27-én a hat alapító tagból négy, Olaszország, Franciaország, Németország és Luxemburg parlamentjének elnöke a La Stampa nevű olasz napilapban közös felhívással fordult az európai közvéleményhez egy európai föderális állam létrehozása érdekében. A fontos politikusok a következőt mondják:
„Itt az idő, hogy szorosabb politikai integrációt hozzunk létre – az államok széles hatáskörrel rendelkező föderális unióját. Tudjuk, hogy ez a cél erős ellenállásba ütközik, de néhányak tétlensége nem béníthat le mindenkit. Azoknak, akik hisznek az európai eszmékben, képeseknek kell lenniük arra, hogy a lassú hanyatlás helyett új életet adjanak ezeknek az eszméknek… A munkanélküliség és a növekvő egyenlőtlenségek a közbizalom jelentős csökkenéséhez vezettek, amelyet súlyosbított, hogy a tagországok képtelenek voltak arra, hogy a migrációs válságot együttesen kezeljék. Ilyen légkörben a populista és nacionalista mozgalmak, sőt az idegengyűlölet is termékeny talajra talált. Kétségbe vonták a személyek szabad mozgását és az integrációs folyamat más eredményeit. Most történt meg először, hogy egy tagállam elhagyta az uniót.”
A szenvedélyes felhívás ellenére sem a parlamenti elnökök, sem Juncker nem veti fel, hogy melyek lennének a föderalista elképzelés feltételei. Volt idő, amikor az alapító atyák által felvázolt, „egyre szorosabb unió” gondolatát még komolyan vették, és létező föderalista és egységes államok (például a Német Szövetségi Köztársaság, az Egyesült Államok, Franciaország) példáján megvizsgálták, hogy milyen költségvetési hatásai lennének a föderáció irányába történő elmozdulásnak. Az eredmény az volt, hogy egy föderalista államban a GDP legalább 20-25 százalékát kell központosítani és újra elosztani a gyengébben fejlett tartományok felzárkóztatása érdekében. Ez volt az 1977-es MacDougall jelentés, amelyről az unió vezetői teljesen elfeledkeztek, és miközben a föderális állam megvalósítását sürgetik, a GDP egy százalékának újraelosztását is sajnálják, amelynek számottevő részét egyébként a nettó befizetők vissza is kapják direkt módon vagy indirekt formában a kedvezményezett országok vásárlásai formájában.
Ugyancsak nem vetődik fel az eurózóna sorsa. A közös pénzről az első pillanatban minden nemzetközi pénzügyekkel foglalkozó szakértő megmondta, hogy nem fog működni, mert ennyire különböző országok esetében nem lehet ugyanazt a monetáris politikát folytatni, nem utolsósorban az inflációs nyomás eltérő volta miatt. Az úgynevezett Balassa–Samuelson-hatás következtében ugyanis a kevésbé fejlett országokban a bérnövekedés gyorsabb a termelékenység növekedésénél, és ez inflációs nyomást vált ki, ami a nemzetközi versenyképesség fenntartása érdekében a valuta leértékelését követelné meg. Ha ez a közös valuta miatt nem lehetséges, a kevésbé fejlett országok versenyképessége csökken, és eladósodnak, vagy folyamatos bércsökkentéseket, úgynevezett belső leértékelést, kellene alkalmazni, ami politikailag vállalhatatlan. A megoldás vagy az eurózóna részekre bontása lehetne, vagy egy, már Maynard Keynes által is javasolt klíring unió, amely arra szorítaná az exporttöbbletre hajlamos országokat – jelen esetben Németországot –, hogy amennyit exportálnak, annyit importáljanak is. E problémáról azonban hivatalos uniós berkekben nem esik szó.
Ami a harminckét oldalas fehér könyvből valóban érdekes, az a katonai költségvetések összehasonlítása, amelyből kiderül, hogy a NATO tízszer annyit fordít hadi eszközökre, mint Oroszország. Ha ez így van, felvetődik a kérdés: miért kell a NATO katonai kiadásait tovább növelni? Miért leszünk nagyobb biztonságban, ha mondjuk, tizenkétszer annyit költünk fegyverekre, mint a fő ellenségnek tekintett oroszok? És ha a katona erőnk tízszer akkora, valóban félnünk kell-e attól, hogy Oroszország megtámad bennünket, mint ahogy azt a háborúpárti amerikai politikusok és a liberális média sugallja?
Ehhez a kérdéshez kapcsolódik egy érdekes térkép, amely a világ országait tünteti fel egy úgynevezett globális békeindex alapján. Az indexet a Sydney-ben székelő és New Yorkban is kirendeltséggel rendelkező, a béke és a közgazdaságtan összefüggéseivel foglalkozó kutatóintézet, az Institute for Economics an Peace dolgozza ki évente, nemzetközi szakértők segítségével. A térkép és a hozzá tartozó felsorolás szerint Európa országai a legbékésebbek, hazánk például a tizenkilencedik a 163 országot tartalmazó sorban, ami viszont meglepő, hogy míg az Egyesült Államok, amely a második világháborút követően négy év kivételével mindig háborúzott a világ valamely szögletében, a közepesen békés országok közé sorolódik, Oroszország viszont, amely legfeljebb egy-két háborúban vett részt a nagyon kevéssé békés országok között található.
Juncker azt ígéri, hogy az általa felvázolt alternatívákról széles körű vita indul a nemzeti parlamentek, a helyi önkormányzatok és a civil társadalom bevonásával. Csakhogy ezt már 2001-ben, az európai alkotmány kidolgozására összehívott Európai Konvent során is megígérték, de kizárólag a föderalisták véleményét vették figyelembe. A konvent vezetőit még az sem érdekelte, hogy az alkotmány ténylegesen megvitatott első részében szociális piacgazdaságról beszélnek, míg a meg nem tárgyalt, csak hozzácsapott harmadik részben szabad versenyen alapuló nyitott piacgazdaságról van szó, márpedig a kettő két ellentétes gazdaságpolitikai koncepciót jelent. Amikor ezt egy Sylvia-Yvonne Kaufmann nevű német képviselő a konvent utolsó napján szóvá tette, válaszra sem méltatták.
Nehezen hihető, hogy a Juncker nevével fémjelzett alternatívák megvitatása során más történne, mint ami már a konvent idején is lejátszódott. Európa akkor fog megváltozni, ha sorsát majd a jelenlegitől eltérő politikai erők fogják meghatározni. Erre az időre kell felkészülnünk.
Lóránt Károly forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/81600/A_Junckerotos#sthash.wpmrGyAy.dpuf