Ma már kevesen kérdőjelezik meg, hogy a hivatalos hatalmi struktúra mögött létezik egy másik, kevéssé átlátható struktúra – háttérhatalom –, ahol a legfontosabb döntések megszületnek. A cikk szerzője aránylag korrektül és tárgyilagosan veti fel a „deep state“ valódi jelentését… 

E felfogásunkat különösen megerősíthette az amerikai elnökválasztás, amikor részben a kampány során, de különösen az új elnök hivatalba lépése után nyilvánvalóvá vált, hogy van egy pártok feletti hatalmi szerkezet – vagy ahogy ezt az angolszász szakirodalomban hívják, mély állam (deep state) –, amely sok szempontból meghatározza a demokratikusan megválasztott vezetők politikai mozgásterét. Lehet, hogy amióta világ a világ, és politika a politika, ez mindig is így volt, csak erre a jelenségre válságosabb, sorsalakító időkben szoktunk jobban odafigyelni.

 Ha háttérhatalomról van szó, szervezeti szempontból olyan régi intézményeket szoktak emlegetni, mint az 1921-ben alapított amerikai Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relation), az 1954-ben alapított Bilderberg-csoport és az 1973-ben létrehozott Trilaterális Bizottság.

 A Külkapcsolatok Tanácsát Edward Mandell House alapította, aki Woodrow Wilson amerikai elnök főtanácsadója és a versailles-i békeszerződés pontjainak szövegezője is volt. A szervezet létrehozásában és fenntartásában döntő szerepet játszik a Rockefeller és a Carnegie Alapítvány. A Külkapcsolatok Tanácsának tagságát az Egyesült Államok volt elnökei, nagykövetei, miniszterei, a Wall Street nagybefektetői, bankárok, katonai vezetők, alapítványok vezetői és hasonlók alkotják, de valamennyien csak amerikai állampolgárok lehetnek. A tanácsnak jelenleg csaknem ötezer tagja van, közöttük olyan ismert nevek, mint Bill Clinton, Henry Kissinger, George Soros, Madeleine Albright, Charles Krauthammer (az Amerika-központú, egypólusú világrend ideológusa) és természetesen a Rockefeller család tagjai. A Külkapcsolatok Tanácsának befolyása az amerikai politikai élet minden területére kiterjed, de különösen nagy hatása van Amerika külpolitikájára és így egyben a világpolitikára is. Folyóiratuk, a Foreign Affairs (Külügyek) méltán nevezhető a világpolitika legbefolyásosabb folyóiratának, itt olyan ikonikus írások tűntek fel, mint George Kennan cikke az orosz magatartás eredetéről (1947), amely nagymértékben befolyásolta a második világháború utáni amerikai külpolitikát, vagy Samuel P. Huntington írása a civilizációk összecsapásáról (1993), amely igaz próféciának kezd bizonyulni.

 A Trilaterális Bizottság létrehozása David Rockefeller nevéhez fűződik, aki miután elolvasta Zbigniew Brzezinski Két korszak között címmel publikált könyvét – amelyben a szerző a globális instabilitás elkerülése érdekében Japán, Európa és Amerika összefogását javasolta –, felkérte az akkor már az amerikai kormány külpolitikai szakértőjeként tevékenykedő Brzezinskit, hogy a világ vezető politikusaiból és üzletembereiből állítson össze egy szervezetet. Így jött létre 1973-ban a Trilaterális Bizottság, amelynek jelenleg csaknem ötszáz tagja van, és vezetői között olyan ismert politikusok találhatók, mint Jean-Claude Trichet (2003 és 2011 között az Európai Központi Bank elnöke), Paul Volcker (aki sokáig az amerikai központi bank szerepét brtöltő Federal Reserve elnöke volt), Mario Monti (volt olasz miniszterelnök és az Európai Bizottság volt tagja) és Lawrence Summers (volt amerikai pénzügyminiszter). A tagsági listán négy magyar politikus neve is megtalálható.

 A Trilaterális Bizottság évente tart közgyűléseket és regionális találkozókat, továbbá Triangel Papers sorozatcímmel publikációkat ad ki, amelyek általános világgazdasági vagy társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, de tagjai rendszeresen publikálnak a The Washington Postban is. Legutóbb például Lawrence Summers írása jelent meg azzal a címmel, hogy Trump viselkedése a legnagyobb fenyegetés Amerika nemzetbiztonsága számára.

 A Bilderberg-csoportot egy Józef Hieronim Retinger nevű lengyel szervezte meg, aki a második világháború során szoros kapcsolatban volt Wladislaw Sikorskival, a lengyel emigráns kormány miniszterelnökével. A szervezet 1954-es létrehozásában Bernát herceg, Julianna holland királynő férje volt a segítségére. A csoport nevét az első összejövetel helyéről a hollandiai Oosterbeckben lévő Bilderberg Hotelről kapta. Retinger a csoport létrehozását azzal indokolta, hogy az akkor Amerika és Európa közötti növekvő bizalmatlanságnak akarta elejét venni. Olyan fórumot akart teremteni, ahol a meghívottak szabadon beszélhetnek, ezért lettek titkosak az összejövetelek. Összesen hatvanöt ülést tartottak 1954 óta (évente egyet, 1955-ben kettőt), ezek résztvevőiről 2006-ig nem hivatalos listával rendelkezünk, ezt követően – miután a kilencvenes évek végén a korábban létét tagadó intézmény bevallotta, hogy mégis létezik – már kiadják a résztvevők hivatalos névsorát. Az összejöveteleknek 1954 óta összesen mintegy háromezer-háromszáz résztvevője volt (Magyarországról négyen vettek részt), de sokakat többször is meghívtak, így a holland királyi család tagjain kívül szinte állandó meghívott volt David Rockefeller, Marcus Jacob Wallenberg, Henry Kissinger és még sokan mások.

 A titkos tárgyalásokról nem adtak ki közleményeket, de a meghívott médiatulajdonosok, szerkesztők és újságírók cikkeiből, illetve az újságok általános irányultságából ki lehet következtetni azt az értékrendet, amelyet a Bilderberg-csoport képvisel. Az újságok közül rendszeres meghívottak voltak a nagy amerikai lapok (The New York Times, The Wall Street Journal, The Washington Post), a befolyásos angol lapok (Financial Times, The Economist, The DailyTelegraph) és a Nyugat más vezető országainak legfontosabb orgánumai (Die Zeit, Le Monde, Corriere della Sera, Der Standard, Bloomberg). Ami ezen újságok irányultságát illeti, az egyértelműen kitűnik abból, hogy az amerikai elnökválasztás során egyértelműen Trump ellen foglaltak állást, és az elnök maró gúnnyal átszőtt kritikájával a mai napig nem hagytak fel.

 A Bilderberg-találkozók egyik meghívottja a Magyarországot sokat kritizáló Anne Applebaum amerikai történész, publicista például két legyet üt egy csapásra, amikor Trumpot és Orbánt azzal vádolja, hogy mindketten a rasszizmussal manipulálnak, hogy magukat a politikai centrumba helyezzék. Hasonlóképpen egy másik gyakori meghívott, Richard Micklethwait a Bloomberg internetes magazinban Trumphoz hasonlítja a leendő cseh kormányfőt, Andrej Babist, valamint Kaczynskit és Orbánt, mondván, hogy valamennyien populisták, ami a liberális sajtóban súlyos elmarasztalást jelent. Igaz, Micklethwait hozzáteszi, hogy a populisták népszerűek a saját országukban, és ha büntetnék őket, az a Brexit után újabb törésvonalakhoz vezethetne Európában. A hasonló cikkek sorát még hosszasan lehetne idézni, mert csak az elmúlt másfél évtizedben a Bilderberg-konferenciákon csaknem száz újságíró és laptulajdonos vett részt, és a képviselt kiadványok száma is meghaladja az ötvenet.

 A három szervezet résztvevőinek összehasonlítása arra utal, hogy ezek között az intézmények között nagyfokú az átfedés. A Rockefeller család képviselői például a kezdetektől mindenütt ott vannak, és ugyanez elmondható Brzezinskiről és Kissingerről is. Összességében a három szervezet tömöríti a nyugati világ leghatalmasabb bankárait, ipari vezetőit, legbefolyásosabb politikusait és ideológusait, akiket azonos érdekek és értékek fűznek össze, amelyek szemben állnak a szélesebb társadalmi rétegek érdekeivel és értékrendjével. Ezt bizonyítja, hogy az amerikai elnökválasztás vesztesei nem tudják elfogadni a Hillary Clinton által „sajnálatra méltóknak” nevezettek választását. Ezt bizonyítja az is, hogy a demokráciát állandóan hangoztató európai uniós vezetők képtelenek elfogadni a „démosz”, vagyis a nép akaratát, például akkor, amikor ez az akarat elutasítja az európai alkotmányt, vagy amikor ellenáll a tömeges bevándorlást erőltető politikának.

 Az említett szervezetek által is képviselt háttérhatalom hatpólusú struktúra-együttműködésben igyekszik céljait elérni. E struktúra legfontosabb pólusa a globális pénzhatalom, amelynek megjelenítői az említett szervezetekben részt vevő bankárok és vállalatvezetők. Ők azok, akik alapítványaikon keresztül (ez a másik pólus), esetleg direktebb módon finanszírozzák az ideológiákat gyártó agytrösztöket (harmadik pólus), a politikusokat és politikai pártokat (negyedik pólus), a médiát (ötödik pólus) és végül a közvetlen akcióikkal nyomást gyakorló civil szervezeteket (hatodik pólus). A háttérhatalom tehát nem centralizált módon, valamiféle összeesküvési logika szerint működik, hanem úgy, mint az ideálisnak elképzelt, Adam Smith-i piacgazdaság: mindenki a saját érdekét követi, de összességében megvalósítják azt a közjót (ez esetben a gazdasági és politikai elit közjavát, vagyis uralkodó pozícióinak fenntartását), ami eredetileg esetleg nem is volt szándékukban.

Lóránt Károly
http://magyarhirlap.hu/cikk/104543/A_hatterhatalom_szerkezete