Sokan fellélegeztek annak hallatán, hogy Angela Merkel rövidesen befejezi politikai pályafutását...
Én azonban szkeptikus lennék, mert lehet ugyan, hogy ő megy, de amit képviselt, a centralizált, kulturális marxizmussal átitatott, neoliberális Európát preferáló erők maradnak. Önmagában azt is nehéz lenne eldönteni, hogy e politikai komplexum alakítója vagy terméke volt-e a német kancellár. Amikor megválasztották, bízni lehetett abban, hogy fizikus végzettségű politikusként majd racionálisan gondolkodik, ám erre a feltevésre sorozatosan rácáfolt és nemcsak a migrációval kapcsolatos felfogásával, hanem több más módon is, többek között az atomenergia alkalmazásának kérdésében. Ez utóbbi esetben egy fizikustól joggal lett volna elvárható, hogy – szemben a „zöldek” atomenergiától való irtózásával – kiáll az atomerőművek mellett. De amint a fukusimai erőmű a cunami áldozatául esett és az ezt követő ijedtség nyomán a „zöldek” néhány százalékponttal többet szereztek valamely tartományi választáson, Merkel a német atomerőművek leállítása mellett döntött és helyettük szélerőműveket építtetett, majd ezek időszakos működésének kompenzálására szénerőművek építését határozta el. A szén-dioxid erőltetett mértékű korlátozása és ugyanakkor szénerőművek építése között nehéz bármely logikát felfedezni, hacsak politikai logikát nem, hogy a politikus népszerűsége megtartása érdekében a közhangulat napi változásait igyekszik követni, miközben évtizedekre kiható téves döntéseket hoz. Ugyanez a logikátlanság mutatkozik meg a migránsok kezelésében: 2010-ben Merkelnek még az volt a véleménye, hogy a multikulturalizmus végképp megbukott (talán mert a hallgatósága ezt akarta hallani tőle), 2015-ben pedig kitárta az ország kapuit azok előtt, akik nem tudnak és nem is akarnak beilleszkedni a nyugati társadalmakba.
Az unió gazdasági problémái alapvetően ugyan az euró bevezetéséhez köthetők, amiben Merkelnek nem volt része, ám az egyensúlytalanságokat kiélező német merkantilista (exporttöbbletre törekvő) politikában igen. Még saját, a német kormány mellett működő közgazdasági szakértői csoportjára sem hallgatott, hogy véget vessen annak a folyamatnak, amely az uniót adósok és hitelezők egymással szemben álló csoportjára szakította szét. Teljes érzéketlenséget mutatott a dél-európai országok problémái iránt, amikor arra biztatta őket, hogy „csinálják meg a leckéjüket”, vagyis csökkentsék a béreket, a nyugdíjakra, az egészségügyre és általában a szociálpolitikára fordított összegeket, adják el, amijük van, annak érdekében, hogy a fizetési mérlegüket egyensúlyba tudják hozni. Ha a német versenyképességet növelni is lehet a bérek és általában a munkakörülmények rontásával (Hartz-reformok), ez nem működik a dél-európai országokban, mert a versenyképesség nemcsak a költségeken, hanem a termékek mögötti gazdasági erőn és kutatási potenciálon is múlik, amiben a dél-európaiak, de még a franciák sem tudnak versenyezni a német multinacionális vállalatokkal. És akkor még nem is beszéltünk az unió külgazdasági politikájáról, amely a német exportlehetőségekért cserébe utat nyit azoknak az importtermékeknek, amelyeket eddig a dél-európai országok gyártottak (könnyűipari termékek, fogyasztási cikkek, mezőgazdasági termékek).
Ha az elmúlt másfél évtized német politikáját és gazdaságpolitikáját Merkellel lehet azonosítani, akkor azt mondhatjuk, hogy a Brexitre is nagyrészt miatta került sor. A briteket, akik az unió elhagyására szavaztak, elsősorban a brüsszeli döntések Berlin-központúsága zavarta. Lelkivilágukat jól jelzi egy az euró körüli vitában elhangzott komment, amelyben egy brit hozzászóló így fejezte ki érzéseit a közös pénzzel kapcsolatban: „Átkozott német pénz! Két háborúban legyőztünk benneteket, mégis elvittétek Európát”.
A németekbe kisgyermek koruktól belenevelik, hogy ők egy bűnös nép tagjai, akik a második világháborúban elkövetett rémtettekért felelnek. Ugyanakkor a mai Németország, miközben folyamatosan bocsánatot kér Hitler gaztettei miatt, gazdasági téren meglehetősen kegyetlenül bánik a gyengébb uniós országokkal. Nem lehetne mindezt megfordítani: a németeket felmenteni az eredendő bűn alól, viszont elvárni tőlük, hogy gazdasági súlyuknak megfelelően törődjenek a kevésbé fejlett régiók gazdasági és társadalmi problémáival? Emlékezzünk csak arra, hogy a második világháború után – talán az első utáni békekötés katasztrofális hatására is gondolva – Amerika nagyvonalú gazdasági tervvel segítette talpra állni a háborúban lerombolt Európát. Miért ne lehetne egy ilyen programot – német kezdeményezésre – ma is megvalósítani? E gondolathoz lehetne partnereket találni Németországban, hiszen ez nagyon hasonló lenne a német kormány mellett működő öttagú gazdasági tanácsadói csoport 2011-ben tett javaslatára az euróövezetben felhalmozódott adósságok rendezésére.
Persze kérdés: az Európai Unió mai problémáiért mennyire lehet csupán Merkelt, vagy a németeket okolni? A neoliberális gazdaságpolitika angolszász találmány, a németekhez sokkal inkább a Ludwig Erhard nevével fémjelzett szociális piacgazdaság köthető. Lehet, Merkel sokkal inkább megjelenítője, vagy végrehajtója egy olyan akaratnak, amely a háttérből származik. John Schindler amerikai biztonságpolitikai szakértő úgy jellemezte az európai és amerikai változó politikai erőteret, hogy a baloldal elhagyva hagyományos értékeit, a bérből és fizetésből élők érdekeinek védelmét, „kulturális baloldallá” változott át, amely már nem a társadalom többségével, hanem a különböző kisebbségek ügyeivel foglalkozik.
A jobboldal is szakított tradicionális társadalmi értékeket védő szerepével és a multinacionális vállalatbirodalmak érdekeit képviselő „nagytőkés jobboldallá” alakult át.
A kulturális baloldal internacionalistái és a nagytőkés jobboldal plutokratái azután egymásra találtak abbéli szándékukban, hogy nemzetek feletti politikai struktúrákat hozzanak létre, amelyeket a pénzük és intézményi, valamint médiabefolyásuk révén uralni tudnak.
Ezek a struktúrák Merkel távozása után is fennmaradnak, és például támogathatják a tömeges bevándorlást – a kulturális baloldal azért, mert a bevándorlás lassanként feloldja az általuk gyűlölt tradicionális kultúrát, a nagytőkés jobboldal pedig azért, mert olcsó munkaerőt remél a bevándorlástól. Hogy ez az összetartás nem csak Schindler spekulációja, azt bizonyítani lehet – többek között – az európai parlamenti szavazásokkal, ahol a baloldal mind a migrációs politika, mind a neoliberális gazdaságpolitika tekintetében azonos módon szavaz a jobboldallal. De ez az összetartás megfigyelhető a jobb- és baloldalinak tartott (valaha talán az is volt) újságok cikkeiben is, ahol még véletlenül sem lehet találni a jelenleg uralkodó politikai és gazdaságpolitikai felfogást kritizáló cikkeket.
Mindezek miatt az európai politikában Merkel távozása után sem várhatók gyökeres változások, inkább azt mondhatjuk, hogy egy folyamat elindul, amelyet – reményeink szerint – támogat majd a jövő évi európai parlamenti választás. E folyamatot segíthetjük azzal, ha minél pontosabban meghatározzuk, milyen irányúak is legyenek a változások. Migrációs kérdésekben már kezd kialakulni alternatíva, az, hogy minden ország maga döntse el, fogad-e migránsokat vagy sem, és hogy segítenünk kell a potenciális migránsok helyben maradását. Ennek feltételeit és nagyságrendjét azonban még senki sem becsülte meg. Például azt, hogy hogyan lehet majd a ma is részben alultáplált szub-szaharai lakosságot helyben tartani, ha a népességszám a következő két évtizedben – az ENSZ közepes előrejelzése szerint – még hétszázmillió fővel gyarapszik. Ugyancsak alternatívát kell találni a jelenlegi közös pénzzel szemben, mert az még a Macron-féle alátámasztással (közös költségvetés) sem lesz működőképes a kevésbé fejlett régiók számára.
Merkel távozását tehát inkább potenciális lehetőségnek, mintsem konkrét eredményt hozó változásnak kell tekintenünk.
Lóránt Károly forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/133066/A_hatterhatalom_marad