Közép-Európa intenzív együttműködése és a kapcsolatok kiegyensúlyozása Kelet és Nyugat között csak rajtunk múlik...

Az unió északnyugati felével fennálló viták, ideológiai ellentétek és a Nyugat várhatóan sötét jövője felveti annak kérdését, hogy lehet-e önálló közép-európai együttműködést kialakítani az Odera–Neisse-határtól keletre eső területeken, egészen az orosz határig.

 Ezt a kérdést azért kell végiggondolni, mert Nyugat-Európa e század végére menthetetlenül iszlamizálódik, az európai civilizációból az marad majd meg, amit a Kelet ideig-óráig még fenn tud tartani, gondoljunk a kettészakadt Római Birodalom sorsára. Igaz, a kelet-európaiak demográfiai helyzete is katasztrofális, de legalább tisztában vannak vele és nem darab-darab alapon kívánják a hiányzó népességet muszlim bevándorlókkal pótolni. A jelenlegi demográfiai tendenciák mellett a század végére Nyugat-Európában muszlim többségű lakosság lesz, először enklávészerűen elkülönülve, majd ezek a területek fokozatosan összenőnek, és az európai lakosságból alakulnak ki kisebb-nagyobb szigetek, míg végül azok is elsüllyednek az iszlám tengerében.

 Valószínű, hogy a Nyugat előbb-utóbb a jelenlegiekkel szemben kitermel olyan vezetőket, akiknek már szándékukban állna az európai kultúrát megőrizni, de akkor már késő lesz, a folyamatot nem tudják megállítani. Vagy az történik, amit Michel Houellebecq Behódolás című könyvében írt, hogy a muszlimok úgy veszik át a politikai hatalmat, hogy az átalakulás az átlagembernek fel sem tűnik, vagy pedig véres harcok árán. Mindkettőből jó lenne kimaradni.

 Mondhatná valaki, hogy az évszázad vége még messze van, minek ilyen kérdésekkel foglalkozni? Nincs igazuk. Én hetven év politikai történéseire tudok visszaemlékezni – az első ilyen jellegű élményem a Rajk-per volt –, s állíthatom, hetven év gyorsan eltelik, csak a nagyon fiataloknak tűnik beláthatatlan messzeségnek. Amikor a hatvanas évek végén először jutottam ki Nyugatra – a skandináv államokba – még megcsodálhattam az európai kultúrát és az európai jóléti államot. Még 1984-ben is, amikor három hónapot töltöttem Dániában, nyomát sem láttam a muszlim bevándorlásnak. Tehát egy emberöltő alatt változott meg döntően a világ, értve ez alatt most Európa nyugati felét.

 Mondhatják azt is – és mondják is –, hogy az európai kultúra védelme, beleértve az európai embert is, rasszizmus. De ha úgy lenne is, ezt fel kell vállalni. Rólam lepereg, mert úgy vélem, mindenkinek joga van ahhoz, hogy saját kultúráját, és ha úgy tetszik: saját rasszát – ez esetben az europid rasszt – védelmezze, de az ellen sem lehet kifogás, ha valaki magyarságát, szlovákságát, németségét, zsidóságát, a rá jellemző kultúrát, történelmi hagyatékot igyekszik védelmezni. Akik rasszizmust kiáltanak, gyakran maguk a legnagyobb rasszisták, mert a sajátjukat védik, amivel semmi bajom, de engedtessék meg nekem is ugyanez. A politikailag korrekt beszédnek ellent kell állni, nem húzhatjuk be fülünket-farkunkat, ha Európa és ezen belül hazánk jövőjéről van szó.

 Sokan azt mondják, hogy Közép-Európa nem áll meg a saját lábán, feltétlenül tartoznia kell valahova, a hosszú szovjet uralom után a Nyugathoz. Úgy tűnhet, Ady korholása a mára épp úgy érvényes: „Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza (…) Nagy vagy én népem, nagy vagy én népem: ezer éve élsz folytonos harcban Európával (…) úgy élsz Európa közepén, mint eleven tiltakozás (…) Kompország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján.” Ady ezeket a sorokat – a hazai politikai viszonyokat korholva – 1905-ben írta a Budapesti Naplóban, kérdés, ha ma látogatna el Párizsba, ugyanezt írná-e?

 A történelem során voltak erős közép-európai államok, mintegy ötszáz éven keresztül éppen a Magyar Királyság. A Lengyel–Litván Unió négyszáz éven át állt fenn, a Habsburg Monarchia a török kiűzése után jó kétszáz évet számlált. Történelmi példa tehát bőven akad erős közép-európai államalakulatra, csak az első világháború után rendelkeztek úgy a győztesek, hogy Közép-Európa ne tudjon a saját lábára állni. A visegrádi kezdeményezés – történelmi előzményekre utalva – újból felvetette egy egységes Közép-Európa gondolatát és ez a gondolat más formákban, például a lengyel Három Tenger Kezdeményezésben is megjelenik.

 Vannak, akik azért kérdőjelezik meg egy közép-európai együttműködés lehetőségét, mert úgy gondolják, hogy a fejlett technológiát csakis a Nyugattól tudjuk átvenni, tehát a gazdasági felzárkózás előfeltétele a Nyugathoz való tartozás. Ebben sok igazság van, de a nemcsak a geopolitikai helyzet van változóban, hanem a technológia forráseloszlása is. Ma még az Egyesült Államok van technológiai haladás élvonalában, de már a Távol-Keleten is kialakultak olyan eredeti innovációk, amelyek vetekedhetnek, vagy akár meg is haladhatják az amerikait vagy a nyugat-európait. Japánt valaha (az ötvenes években) úgy tartottuk nyilván, mint az olcsó, vacak áruk forrását. Az exportszerkezetének változásán látszik a viharos fejlődés. A kezdeti textil- és ruhaexportőr évtizedenként váltott a háztartási kisgépekre, majd a motorokra, később autókra, szerszámgépekre, elektronikai termékekre. Ma világelső robotikában. Olyan eredeti termékeket adott a világnak, mint a CD-lejátszó, a digitális hangrögzítő, a zsebszámítógép, a lítiumelem és a talán ma már kevésbé ismert, televíziós vételt szolgáló Yagi antenna, ami a műholdak előtti korban majd minden háztetőn megfigyelhető volt. Dél-Korea fejlődése későbbi, de talán még látványosabb: ma a valamikori elmaradott agrárország autóival járunk. A dél-koreai Samsung vezette be az MP3-as lejátszót, a tabletet, a televíziós telefont, az érintős bankkártyát. Kínában valósult meg a világ első mágneses vasútja, amely a Sanghaj belvárosa és a harminc kilométer távolságra lévő Sanghaj-Putungi nemzetközi repülőtér közötti távot nyolc perc alatt teszi meg, igaz, ez német találmány volt. Kínával kapcsolatban az ókori és középkori találmányokat említik (papír, nyomtatás, papírpénz, puskapor), de valószínűleg nem kell sokáig várnunk, hogy az 1,3 milliárd lakosú ország újból eredeti innovációkkal lépjen a világ elé.

 És akkor még szerényen megfeledkeztünk magunkról. Magyarország a millennium körüli időkben és a két világháború között néhány területen a világ technológiai fejlődésének élvonalában járt, erről tanúskodik a Bánki–Csonka-féle porlasztó, a Puskás Tivadar által létrehozott telefonközpont, a transzformátor, a Kandó-féle fázisváltós villanymozdony, a Jendrassik-féle dieselmotor, a kriptonégő, és hosszasan lehetne sorolni még a világhírű magyar találmányokat. Mindezzel csupán azt kívántam érzékeltetni, hogy egyáltalán nem vagyunk kiszolgáltatva a Nyugat technológiai innovációinak, amivel nem azt akarom mondani, hogy ne legyen intenzív kapcsolatunk Európa nyugati felével, csak azt: ne tekintsük magunkat eleve alárendeltnek, eleve csak követőnek, ne egyoldalúan függjünk, hanem legyenek önálló céljaink, legyen önbizalmunk, hogy a magunk lábán is meg tudunk állni.

 A közép-európai együttműködésnek vannak tudati és politikai akadályai is. Mit akarsz te a lengyelektől, csehektől (nem is beszélve a bolgárokról, vagy isten ments, a románoktól)? – tették fel nekem, annak idején, sokszor e kérdést. Amikor egy tervhivatali előterjesztésbe beírtam, hogy a kis KGST-országokkal szorosabb gazdasági kapcsolatokat kellene kiépíteni, az elnökhelyettes vastag pirossal kihúzta, mondván, hogy „ez volt a politikum” az anyagban, vagyis a szovjet elvtársak nem szívesen veszik az ilyenfajta gondolatokat. Akkor is minden kis közép-európai ország egyedileg kapcsolódott a Szovjetunióhoz, ugyanúgy, mint most Németországhoz, és – nincs új a nap alatt – ma az unió vezetői nézik gyanakvó szemmel a Visegrádi Együttműködést.

 Közép-Európa intenzív együttműködése és a kapcsolatok kiegyensúlyozása Kelet és Nyugat között csak rajtunk múlik. Nyilván nem mindenben fogunk egyetérteni, de meg kell találnunk a közös érdekeket és azok mentén erősíteni kapcsolatainkat. E közös érdekek közül talán a legfontosabb a történelmi hagyományoknak megfelelő saját kultúránk megőrzése, és úgy tűnik ezt a közép-európai országok vezetői egyre inkább felismerik, ami biztató lehet a jövőre nézve.

Lóránt Károly
forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/107075/KozepEuropa_onallosaga