Nem! Nem kérek a stuttgarti előadásból – még akkor sem, ha minden jegy elkelt. Karcsi remek meglátása…(szerk.)
- – – – – – – – – – – – – -
Ha nem lenne komoly a dolog, azt is mondhatnánk, ez is csak egy vihar a biliben. Zuzana Ťapáková, a Szlovák Nemzeti Színház nemrég kinevezett igazgatója nem engedett be a nemzet teátrumába egy cseh színházat. Pontosabban nem írt alá egy szerződést, amely szerint a prágai hangzatos nevű Hősök Stúdiója (Studio Hrdinů) tartott volna vendégelőadást a Drama Queer fesztiválon egy izlandi szerzőtől.
Az egymásnak ellentmondó hírek szerint az igazgató azért utasította el a Holdkő (Měsíční kámen) című előadást, mert homoszexuális tartalma miatt „túl alternatívnak” vélte a darabot, maga a direktor pedig azt nyilatkozta, hogy két-három héttel az előadás előtt nem szoktak szerződéseket kötni. A színház repertoárját fél, akár egy évre előre tervezik.
A történet ezzel természetesen nem ért véget. Előbb a közösségi oldalakon tört ki a gyalázat, majd bekapcsolódott a liberálbolsevik sajtó is, amelynek első perctől fogva bögyében van Ťapáková, akit az általuk szintén vesszőfutásra ítélt kulturális miniszter, Martina Šimkovičová nevezett ki a Szlovák Nemzeti Színház élére.
(Márpedig amit az új miniszter művel, az minden ízében elfogadhatatlan, állítják liberálisék.) És a sztori természetesen folytatódik, amelynek legújabb fejleménye, hogy az Emberi Jogok Hivatala egyenesen a főügyészségre rohant feljelentést tenni Ťapáková ellen. Azért, mert volt mersze „letiltani” egy be sem tervezett előadást.
A tipikus bolsevik tempó esetében a legtanulságosabb mégis az a fenyegetőzés, ami az eset kapcsán zúdult elő a közösségellenes platformokon: liberálbolsevikék szerint az igazgató ezzel óriási kárt okozott a szlovákiai színjátszásnak és kultúrának, amit majd természetesen „nemzetközi rosszallás és elszigetelődés” követ.
Mi, magyarok ezen már csak mosolyogni tudunk (vagy tudnánk, ha lenne hozzá kedvünk), hiszen Budapest teli volt hasonló cirkuszokkal. Emlékezhetünk, amikor a legalább háromtucatnyi pesti színház egyikében nem a liberálisok jelöltje nyerte el az igazgatói tisztséget, az egész világsajtó tele volt a „botránnyal”, még az ausztrál lapok is erről cikkeztek, mert ugye ez fenyegette leginkább a világbékét. A Vidnyánszki Attila személye vagy a színművészeti főiskola körüli cirkuszt pedig mindenki ismeri, talán még az eszkimók is.
Nem nehéz megtalálni a párhuzamot a budapesti és a pozsonyi esetek között. A két nemzeti színház, mint a nevük is mutatja, a nemzet színházai, és nem az alternatív, esetenként a közízlést romboló darabok kísérleti terepei. Arra valók a kisebb, egy-egy réteg ízlését kiszolgáló színházak, amelyek a társadalom négy (de legyünk megengedőek, akár nyolc) százalékát lázba hozó művészet szentélyei.
Szerencsére még nem tartunk ott, ahol a németek, akik éppen történelmük legskizofrénebb fejezeteit kénytelenek élvezni.
Végtelen toleranciájuk eredményeképpen a tömeges migráció feltartóztatására nemrég visszaállították a határellenőrzést a belső schengeni határokon, az Európai Unió legnagyobb értékét, a polgárok szabad mozgását nehezítve. Másrészt – maradva a kultúra vizein – olyan színházi előadásokkal hergelik a magát konzervatívnak tartott német társadalmat, mint a stuttgarti opera minapi előadása.
Florentia Holzinger koreográfus Sancta című „művében” meztelenül görkorcsolyázó apácák szerepeltek, láthatott a nagyérdemű pápának öltözött törpét, de egyéb „nyalánkságokat” is felvonultatott az opera: szexjeleneteket, csonkítást, valódi vért. Az osztrák koreográfusról köztudott, hogy szereti a határokat feszegetni. „Előadásaiban – írta az előadásról a The Guardian – a női főszereplők gyakran részben vagy teljesen meztelenül szerepelnek, a korábbi bemutatókon vérrel és friss ürülékkel készült tetoválás, önkielégítés és gesztusfestmények szerepelnek.”
A stuttgarti előadás közben tizennyolc néző lett rosszul, háromhoz mentőt kellett hívni. A többség azonban „élvezte” az előadást, legalábbis a színház szóvivője szerint, aki azt is elárulta, hogy a stuttgarti és a berlini előadásaikra minden jegy elkelt.
A koreográfus amúgy nehezményezte a sajtóban megjelent ismertetőt, mert „erőszakkal és gyűlöletbeszéddel kellett megküzdenie” a közösségi térben. S talán még csodálkozott is rajta a szerencsétlen, aki az év elején egy interjúban azt is elárulta „művészeti krédójáról”, hogy: „Számomra nem csak az a jó technika a táncban, aki tökéletes tendu-t (táncmozdulatot) tud végezni, hanem az is, aki jelzésre tud vizelni.”
A német társadalom egy része láthatóan már megértette „az idők szavát”, és kultúrnemzetként percenkénti ezer nyelvcsapással fogyasztja az emelkedett kultúrát. Merthogy ez nem egy eldugott, kis zugteátrumban történt valahol a város peremén, hanem a stuttgarti Staatsoperben. A mi vidékünkön portyázó haladárok természetesen ezt a „nemes hagyományt” szeretnék velünk is, elmaradott magyarokkal, szlovákokkal elfogadtatni. Előbb cukrospapírba csomagolva, majd a maga pőreségében és brutalitásában. S ha valaki az útjukba áll, rohannak az ügyészségre.
Kövesdi Károly: forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/toleransek-fenyegetozese