Fél évvel a Félben tartott tisztújítást követően jó volt hallgatni a Magyar Szövetség új, ambiciózus elnökének, Gubík Lászlónak a beszámolóját az Országos Tanács Kassán tartott ülésén. A sok fanyalgás helyett engedtessék meg a jegyzetírónak az óvatos optimizmus...
Többször megfogalmaztuk lapunkban és portálunkon azokat a bajokat, olykor az indulatos jelzőket sem mellőzve, amelyek miatt a felvidéki magyar politizálás elindult a lejtőn, és nem tudott ötről hatra jutni. Az utóbbi másfél évtizedben, de akár a rendszerváltoztatás óta (kisebb-nagyobb szünetekkel, kegyelmi időszakokkal és ma már csak nosztalgiázva emlegetett hőskori sikerekkel) másról sem szóltak a hírek, mint a térvesztésről, a megosztottságról, arról, hogyan gyűrik maguk alá a közösség boldogulását az egyéni érdekek. Arról, hogyan terjed a kiábrándultság, és mennyire fogynak a magyar szavazók, miért ajándékozzák meg egyre többen bizalmukkal a szépen felpántlikázott ígéretek reményében a szlovák pártokat. Amelyeknek, mondanunk sem kell, csak a szavazatainkra volt szükségük, az igéretek pedig – ha voltak egyáltalán – szépen hangzottak, majd hamar elpárologtak.
Nyilvánvaló, hogy a sok kudarc után a legkönnyebb folytatni a bekiabálást, tovább ásni az árkot, leszólni mindent, felnagyítani a vélt sikert, és elhallgatni a bajokat. Sokkal nehezebb felépíteni egy sorozatosan megrendült, szétzilált, kívülről, belülről szétbomlasztott közösségi képviseletet, mint alázattal dolgozni érte. Az egyik kulcsszó ebben az esetben az alázat, a közösségért végzett munka. A szolgálat. A másik: a hit. Ha nem hiszünk önmagunkban, sosem jutunk semmire.
Mégis mire alapozhatjuk az óvatos optimizmust? Elsősorban arra, hogy megszűnt az átkos platformosdi, a párt nagyjából (de még nem maradéktalanul) megszabadult a beépített emberektől, és az új elnök megfogalmazta a lokálpatriotizmus igényét: a mi ügyeink mentén történő politizálást. Mert van itthon teendő, sőt, itthon van csak igazán sok tennivaló.
Akár paradigmaváltásként is értelmezhetjük, amit Gubík megfogalmazott: egyedül vagyunk. És ez nemcsak eladható, jól hangzó szlogen, de több évtizedes tapasztalat kimondása.
A cél, a politikai közösség megteremtése jól hangzik, és ha komolyan gondoljuk, csak ennek van értelme. A gyakorlati lépések most kezdődnek. Elsősorban a rostálás, a széthúzók leépítése és a dolgozni kívánók bevonzása. A csapatjátékosok összeterelése. Hogy hiányozni fog Gyimesi? Ódor? Vagy például Grendel Gábor? Sólymos? A sor tetszés szerint folytatható. Eddigi ténykedésüket látva aligha. Mert attól, hogy magyarok, nem biztos, hogy érdekli őket a magyar érdek. A bekiabálókra pedig fittyet kell hányni.
Mondhatnánk persze, hogy szépek a szavak és az ígéretek. Amit azonban eddig, a megújulásától eltelt fél év alatt tett a párt új vezetése, az korábban nyomokban is alig volt fellelhető. Az első fél évben – bár gyakran érte őket a vád, hogy ők is csak koszorúzni tudnak – minden, magyarokat érintő ügyet felvállaltak. Parlamenten kívüli pártként a Szövetség súlyának megfelelően. Aki mást mond, vagy hazudik, vagy rosszindulatú. Vagy mind a kettő. Gubíkék tárgyaltak a szakminiszterekkel, a kormányfővel, a megyeelnökökkel, mindenkivel keresték és megtalálták a kapcsolatot. Minden fontos témáról volt véleményük, aminek hangot adtak, és nem kerülték a kényes témákat.
Végre elkezdődött egy stratégia felvázolása és megvalósítása (példának okáért megalakul az oktatási stratégiát kidolgozó tanács, vagy komolyan veszik a gömöri magyar cigányságot), és a párt sok szakterületen igyekszik a megyei struktúráira támaszkodni.
Az elnök(ség) tizenhárom pontból álló céljai kapcsán az okvetetlenkedők azonnal kiabálni kezdtek, hogy „a program ugyan jó, de ez nem Gubík érdeme”. Mintha ötletbörzéről írt volna az illető, nem a bennünket nyomasztó gondokról, amelyek fájdalmasan ismertek, s amelyek helyett nem kell újakat kitalálni. A lényeg a munkán lesz. Azon, hogy alakulnak bizottságok, hogy minden szakterületnek lesz felelőse, és véget ér a toporgás, a vállvonogatás és a semmittevés. Legalábbis reményeink szerint. S remélhetően visszaépülhetnek – talán ez lesz a legnehezebb, mert az elvesztett bizalmat kell visszaszerezni – az alvó alapszervezetek. Mert hiába dolgozik a központ ezerrel, ha nincs mire támaszkodnia.
Nem csoda, ha az utóbbi években sokan elfáradtak, elfásultak, és nehezen viselik a partvonalra kerülést, a kirekesztést. Mert volt ebből is bőven. Sok értékes ember szája ízét keserítették meg a kudarcok, amelyeket nem a saját alkalmatlanságuk, hanem mások miatt kell elszenvedniük. Sok a mellőzött és sértődött ember. Egyesek hallgatnak, másoknak nagy a hangjuk. Feltehetjük nekik is a kérdést: lehet-e még számítani rájuk?
Tudnak-e szilenciumot tartani és türelmet gyakorolni a vérig sértődöttek, akik azt vallják, amit a futballban szokás mondani: a győzelem közös, a siker a „miénk”, a kudarc pedig az „övék”. Egy biztos, könnyebb zöldmezős beruházást indítani, mint romeltakarítással kezdeni az építkezést. Bizalom nélkül pedig szinte lehetetlen vállalkozás. A szétzüllőben levő közösség jó ideje hiányát érezte a karizmatikus vezetőnek. Az óvatos optimizmus Gubík László személyének szól, akit személy szerint garanciának tartok. Remélhető, hogy a felvidéki magyarság hamarosan megtapasztalja, a kisebbségi politika nem úri huncutság.
Kövesdi Károly forrás: https://ma7.sk/tollhegyen/tizenot-ev-vesszofutas-utan