Esküszöm, nem írok több cikket az iskolai beíratásról, sóhajtottam fel már húsz évvel ezelőtt is. Hiszen akit nem lehet meggyőzni, annak hiába mondjuk. Aki pedig tisztában van vele, hogy miért fontos egy kisgyerek számára az anyanyelven történő tanulás, annak nem kell nyomni a sódert…

Aztán minden tavasszal csak elkeseredik az ember, ha olyan magyarokkal találkozik, akik szlovákot akarnak neveltetni a gyerekükből. Mert nem ők akarják átnevelni a gyereket, ezt a „hálás“ feladatot rátolják az iskolára. Azért íratják szlovák iskolába utódjukat, hogy jobban megtanuljon szlovákul, mint ők annak idején. Érdekes módon legtöbb esetben olyan magyar szülőkről van szó – anélkül, hogy bárkit sértegetni akarnék –, akik nem sokra vitték. Ha már én nem tanultam meg jól szlovákul, majd a gyerekem, gondolják jóhiszeműen.

Ezek az emberek mindig azzal érvelnek, hogy jót akarnak a gyereküknek. Tegyük fel a kérdést: vajon miért vár a gyermekre szebb jövő, ha nem anyanyelven tanul? Vagy semmi sem fontos, csak az, hogy megtanuljon szlovákul? És mi lesz az írással, olvasással, számolással? Mi lesz a szövegértéssel, az ismeretek elsajátításával? Hogyan halad együtt kortársaival, ha minden energiája arra fog elmenni, hogy megtanulja a szlovák nyelvet? Meglehet, megtanul szlovákul, de minden másban lemarad, hiszen magyar közösségben, magyar családban élő kisgyerek hogyan tanulhat meg egy csapásra szlovákul, ha otthon, az utcán, a játszótéren magyarul beszél? Nem gondolják ezek a jámbor emberek, hogy lehetetlent várnak el az iskolától? Hol marad az ő felelősségük?

Nézzük a dolog gyakorlati oldalát. Napjainkban, amikor Szlovákiából minden nyolcadik munkavállaló külföldön keresi a megélhetését, elég érthetetlen szándék „bezárni“ a gyermeket a hazai munkaerőpiacra. Miért fosztják meg őket a lehetőségtől, hogy például magyarországi, csehországi vagy németországi egyetemen tanuljanak? Vagy például Szlovákiában működő nagy, nemzetközi cégeknél dolgozzanak majd, ahol az angol a munka nyelve? Vajon ki lesz ott előnyben? Az a fiatal, aki könnyebben és jobban megtanult angolul, vagy az, aki a sok értelmezési problémával csak nyökögi a harmadik nyelvet? A háromból egyet (a magyart) elfelejti, a másodikat (az angolt) úgy-ahogy megtanulja, a harmadikat (a szlovákot) lehet, hogy vágni fogja. S ezzel már boldogul is?

Hosszan sorolhatnánk, hány szlovákiai magyar szerzett diplomát brünni, prágai, pozsonyi, de akár angol, amerikai egyetemen úgy, hogy az alapokat magyar iskolában szerezte. Kiváló mérnökök, orvosok, szakemberek kerültek ki magyar kisiskoláinkból. S bizony, sokan közülük az irtózattal emlegetett „összevont“ osztályokban tanultak, ahol nem volt interaktív tábla és hipergyors internet.

Hogy a közösségről már ne is beszéljünk, mert a szlovák iskolába járó gyerekek elvesznek a magyarság számára. Önmagában nem az a tragédia (bár elgondolni is bizarr, hogy a kettő között kell választani), hogy Arany János versei helyett Ján Botto verseit kell memorizálnia a gyereknek, hanem az, hogy az egészből egy kukkot sem fog érteni. A nyelvnek, pontosabban az anyanyelvnek ugyanis sokkal fontosabb szerepe van, mint azt hinnénk: megszabja a gondolkodásunkat. Akinek gazdagabb a szókincse, annak nemcsak a kommunikáció, hanem a matematika, fizika, természettan és a logika is jobban megy. Minden képessége jobb! Tessék megkapaszkodni: a számítógépet is jobban kezeli! Akinek évekig kell birkóznia azért, hogy elsajátítson egy más struktúrájú nyelvet – és átállítsa az agyát az azon való gondolkodásra –, az bizony sok mindenről lemarad. Miközben, a küszködés és a megfelelési kényszer helyett az öröklött nyelvén játékosan tanulhatna.

S hogy miért kerített hatalmába ismét a szomorúság? Csallóközi faluban beszélgetek az iskola igazgatójával. Elém teszi az óvodás gyerekek listáját, akiket hamarosan iskolába íratnak. Olvasom sorban a magyar neveket, akikből szlovák kisiskolások lesznek, és megdöbbenek. Ebben a faluban lehetne több mint 20 magyar kiselsős, ehelyett – a lista szerint – lesz 15 szlovák és 5 magyar elsős. S a szlovák iskolába íratott gyerekek közül mindössze egy tud szlovákul.

A tizenöt gyerek szülője még szót ért a gyermekével. De annak gyermekével, a majdani unokájával már aligha. Nos, ez is valamiféle jövőkép. Ugye, kedves magyar szülők? A nagy igyekezetben, hogy „jót akarnak“, soha rosszabbat nem tehetnek a gyermekükkel, mint ha identitásváltásra kényszerítik. Mert szlovákul meg lehet tanulni később is, de tanulni nem lehet megtanulni, csak anyanyelven és kicsi korban. Az alapiskola első négy osztályában a mai rohanó világban is az alapokat kell elsajátítani: olvasni, írni, számolni, rajzolni, viselkedni. A többi jöhet utána. Az ember agya ugyanis nem rohan a korral, szüksége van az alapokra. Amelyek lerakását nem lehet a „többivel“ kezdeni. A világot előbb értelmezni kell, a virtuális valóság csak utána következik, akárcsak az idegen nyelvek. Amikor megvannak az alapok. Alapok nélkül pedig szétzuhan az ember személyisége.

***

Természetesen tudjuk, hol gyökerezik a megfelelési kényszer. A szlovákiai társadalmi légkörből adódóan a magyar gyerekeket sok inzultus éri a rossz szlovákságukért. Ezt a támadási felületet azonban nem lehet egy csapásra megszüntetni, ehhez a többségi nemzet toleránsabb viszonyulása szükségeltetne a kisebbségekhez. Magyarán: a magyarfóbiából kellene kigyógyítani sok hejszlovákot. Akiket, talán nem is tudják, miért, csak úgy, ok nélkül zavar és irritál a másság. Ezek többségével évtizedekig tartó agymosással elhitették, hogy aki Szlovákiában él, az mind szlovák, s aki itt él, az alkalmazkodjon. Sőt az ember az állam tulajdona. A szlovákiai ember Szlovákiáé.

S mert nem élhetünk üvegbúra alatt, a kérdés csak az, hogy vajon egy kamasz vagy egy felnőtt képes-e könnyebben elviselni a nemzetisége, nyelve, neve miatti támadásokat, vagy egy hatéves kisgyerek? Melyiknek okoz nagyobb traumát? Melyik tudja könyebben feldolgozni nagyobb lelki megrázkódtatás nélkül, hogy „lemagyarozzák“, uram bocsá, lehülyézik? A válasz nem nehéz: a kisgyerek kiszolgáltatottabb, és sokkal mélyebb nyomot hagy benne a nemzetisége miatt ért támadás. A kisgyerek nem is érti, mi a baj vele, csak annyit sejt, hogy valami baj van, hiszen ő butább, mert ezt hallja, mint szlovák társai. Pedig nem butább, csak más az anyanyelve. És minél később éri inzultus, annál könyebben képes kezelni, mert az élet időközben felvértezte egy-két tapasztalattal. Sok szülőt éppen az a szándék irányítja a szlovák iskola felé, hogy megóvja gyermekét az inzultusoktól, miözben annyit ér el, hogy a lurkót sokkal korábban érik támadások.

Az is tény, hogy amíg a szlovákiai magyar iskolákban a szlovák nyelvet nem idegen nyelvként tanítják, addig a csallóközi, bodrogközi – magyar környezetben élő – gyerekek nem tanulnak meg tökéletesen szlovákul. (Bár kérdés, mire való a tökély? A tárgyi tudás fontos-e, vagy az önmagáért való nyelvi megfelelés?) A szlovák állam éppen azért igyekszik ebben a hátrányban tartani a magyar gyerekeket, hogy a szülőket arra késztesse, szlovák iskolába írassák a csemetéiket.

Ha ezt elfogadjuk, végünk van. Menthetetlenül beolvadunk. Vagy pedig számba vesszük, amíg nem késő, hogyan lehet felépíteni a szlovákiai magyar iskolarendszert (bár a háttérben hallom az elmebeteg ellenérveket). Nevezhetjük ezt oktatási autonómiának, oktatási önkormányzásnak, akárminek. A lényeg, hogy szabad iskoláink legyenek, és ne a kisebbik és a nagyobbik rossz közül kelljen mindig választani. Ehhez édeskevés a kisiskolák átmeneti megmentéséről szóló operettekkel haknizni. A csallóközi, bodrogközi, gömöri magyar szülő megfelelési kényszerét ugyanis a politikusaink megfelelési kényszere táplálja.

Kövesdi Károly
forrás: http://www.hirek.sk/velemeny/20170330203119/Kovesdi-Karoly-Tanulas-kontra-megfelelesi-kenyszer.html